A legtöbb kapcsolat megmenthető – Interjú Mihalec Gábor párterapeutával!

Vajon miért olyan törékenyek a kapcsolataink? Mekkora szakadék tátong férfi és nő között, és mit tehetünk, hogy mindez mégse jelentse egy kapcsolat végét? Minden házasság megmenthető? És van olyan egyszerű gyakorlat, amivel mi is könnyedén tehetünk azért, hogy viharálló legyen a szerelmünk? Többek között ezekről is kérdeztük Mihalec Gábor nemzetközileg elismert párterapeutát, párkapcsolati szakértőt, akitől azt is megtudhattuk, rengeteg fájdalomtól megkímélheti magát egy pár, ha időben elmegy terápiára.

Napjainkban nagyon divatos az önfejlesztés, az önismeret. De ha mindig csak önmagunkat tökéletesítjük, jobban fogunk attól funkcionálni egy párkapcsolatban is? 

Ez egy nagyon-nagyon éleslátó kérdés. Valóban nagyon sokat találkozunk ezekkel az önfejlesztő és személyiségfejlesztő lehetőségekkel, mert ennek piaca van, ezt jól el lehet adni. És nem mondom, hogy nem járnak jól azok az emberek, akik ezt megveszik, de néha jobban járnak azok, akik ezt kínálják. Kapcsolati készségeket kapcsolatban lehet gyakorolni, ott lehet megtanulni igazán. Az önfejlesztő és személyiségfejlesztő programok kicsit félrevezetnek abban a tekintetben, hogy adnak valamilyen technikát vagy képességet, de a hozzá szükséges etikai hátteret már nem nyújtják.

Mondok konkrét példát: van egy munkahelyi önérvényesítő – asszertivitás – tréning, ahol megtanítják az embert, hogyan kell annyira hatékonyan rátukmálni valakire egy terméket, hogy képesek lesznek egy eszkimónak eladni egy hűtőszekrényt. Aztán a résztvevők hazamennek, és otthon, a házasságukban is megpróbálják ugyanazokat a technikákat alkalmazni. Ez egyszer csak szétfeszíti a kapcsolatot, és óriási konfliktus kerekedik belőle.

Éppen ezért a személyiségfejlesztés, az önképzés jellemépítéssel kell, hogy karöltve haladjon. A jellemépítés pedig az értékekről szól. A személyiségépítés, fejlesztés csupán a készségekről, képességekről szól. A kettő együtt adhat egy biztonságos koordinációt.

Nagyon tetszett az a videó, amit korábban megosztott arról, hogy egy pár férfi tagja nem tudott az érzéseiről beszélni a terápián, amit sportból merített hasonlattal tudott oldani. Tényleg ennyire nagy különbségek vannak közöttünk, ennyivel könnyebben beszélnek a nők az érzéseikről?

Igen, tényleg így van. Ez egészen a kisgyerekkorra nyúlik vissza. A saját gyerekeimnél is megfigyeltem – egy fiam és egy lányom van – hogy a lányom születésétől kezdve feleségnek, anyának készül. Nem tudom, hányszor játszotta el Barbie és a bátyja szobájából ellopott Batman esküvőjét. Minden macit pelenkázni akart, etetni, szoptatni. Gügyögött hozzájuk: „Gyere kicsikém, jaj, drágám, mi bajod, fáj a buksid?” – érzelmi kommunikációt folytatott velük. Eközben a fiam labdát rúgott, pisztolyt faragott, lövöldözött. Ez nem érzelmi kommunikáció.

Már egészen pici korunktól kezdve tanuljuk ezeket a különbözőségeket. A lányok a testbeszéd olvasásnak mestereivé válnak. Mi, fiúk nem is foglalkozunk ezzel. Sőt, amikor kikerülünk a munka világába, rá is erősít, hiszen azt tapasztaljuk, hogy a másik férfi a vetélytársunk. A nők sokkal inkább azt tapasztalják, hogy a másik nő támogat, segít, együtt haladunk valamerre.

Mi, férfiak sokkal versengőbbek vagyunk, és egy ilyen közegben érzelmet mutatni gyengeség. Ezért elfojtjuk az érzéseinket, úgy csinálunk, mintha nem léteznének. Attól félünk, hogyha érzünk, és azt ki is mutatjuk, akkor belénk rúgnak, félreállítanak bennünket, kikezdhetővé válunk. Aztán megerősödik bennünk ez a magatartás, és egyszer csak házasok leszünk.

Egy családnak a működtetésében vállalunk felelősséget, miközben nem tudunk érzelmeket kifejezni. A feleségünknek mindez magától értetődő: „Hát látod, hogy a gyereknek milyen arckifejezése van! Nem tudod kiolvasni belőle, hogy mit kér?” „Hát bocsi, de nem!”

Mi ennek a feloldása? A sporthasonlatokon kívül…

Azt hiszem, mindenképpen el kell jutnunk arra a pontra, amikor falnak ütközünk. Az igazi változás valamilyen szükséghelyzetből fakad. Nem úgy történik, hogy olvasok valamit, és egyszer csak elhatározom, de jó lenne változni. Nem! Eléggé kell fájnia a réginek ahhoz, hogy meg akarjuk változtatni.

Előbb-utóbb azért a legtöbben belekerülünk olyan élethelyzetbe, párkapcsolati válságba, saját egyéni elakadásba, ami szembesít bennünket azzal, hogy így, ahogy eddig éltünk, már nem fenntartható tovább. Akkor indul el a változás folyamata. Akkor vagyunk eléggé motiváltak arra, hogy valamit máshogy tegyünk. Hogy ezt egy sportkommentátori feladattal tesszük, az csak egy technika a lehetséges sok közül, de el kell jutni arra a pontra, hogy így nem mehet tovább, nekem változnom kell.

Mennyire könnyen szánjuk rá magunkat, hogy elmenjünk terápiára? Könnyen jut el egy pár oda, hogy segítséget kérjen?

Senki sem szívesen jön, de rá kell magunkat venni előbb-utóbb. Van egy érdekes kutatás, éppen múlt héten olvastam. Mit gondol, mennyi idő telik el aközött, amikor egy párnak már szüksége lenne terápiás segítségre, és aközött, amikor ténylegesen kérnek is segítséget?

Fogalmam sincs…

Hat év! Brutális. Ennyi idő alatt nagyon sok kárt okoznak önmaguknak, a kapcsolatuknak. És emiatt van az, hogy nem is lehet minden párt, minden házasságot megmenteni. Ha időben kérnének segítséget, akkor lehet, hogy még volna mit tenni. Már az is önmagában egy érési folyamat, hogy be merem vallani azt, hogy az én megoldó készleteim végesek, szükségem van támogatásra, segítségre.

Eljutottunk odáig, hogy segítség kell, tükröt tartottak nekünk, mi az, amiben változnunk kell. Mennyire könnyen indulunk el a változás útján?

Ez egy elég hosszú és nehéz folyamat, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki évtizedeken keresztül olyan autót vezetett, ami manuális váltóval rendelkezik, és kézzel kell benne sebességet váltani. Egyszer csak átül egy automatába, de az izommemória is hozzáidomult a kuplungozáshoz, a kéz is hozzáidomult a sebességi fokozatokhoz. Az agyban külön idegpályák jöttek létre arra, hogy levezényeljék a vezetés folyamatát. És most valami egészen újat kell tenni.

A legtermészetesebb lesz, hogy – nyomás alatt különösen – folyamatosan előjönnek a régi automatizmusok. Nyúlunk a váltóhoz, keressük a kuplungot, még akkor is, ha automatában ülünk. El kell telnie egy kis időnek, amikor a helyzetek sokaságában rákényszerítjük magunkat: „Nem! Kuplung nincs!”

Most nem keresem a bal lábammal a kuplungot, most lefogom, ha kell a bal lábamat, vagy beszorítom az ülés és az ajtó közé, hogy nehogy kísértésbe essek, és beletapossak a fékbe. Egyszer csak átbillenünk, és az izommemóriánk rááll az újra. Az agyunkban új idegpálya-kapcsolódások jönnek létre. Ez valakinél néhány hét, de lehet akár több hónap. Nagyon hasonló folyamat, ahogyan egy kapcsolat működtetésének dinamikái átformálódnak.

Vannak olyan alapvető tulajdonságaink, amik megakadályozhatnak minket abban, hogy sikeresen építsünk egy kapcsolatot? 

Ezen még sosem gondolkodtam, hogy milyen tulajdonságok lehetnek amelyek visszatartanak bennünket, de azzal nagyon sokat találkozom, hogy milyen hamis elképzelések akadályoznak bennünket. Az önzés például határozottan ide tartozik. Hogy mindenáron nekem kell, hogy igazam legyen, vagy hogy gyengeség engedni.

Valaki azt mondja, hogy a kompromisszum a legrosszabb, ami történhet. Szerintem a házasság a kompromisszumokból él.

Ezek gyerekkorunkban belénk nevelt, vagy rosszul értelmezett önvédelmi mechanizmusok?

Igen! És van még egy csomó idézőjeles bölcsesség, amit tovább adunk generációról generációra. Például, hogy a konfliktusokat el kell kerülni mindenáron. Ez hamis dolog. A mi családunkban volt egy mondás, amit nagyon sokat hallottam gyerekkoromban, hogy „ne bolygasd a kakit, amíg nem büdös”. Ezen azt értették, hogy el kell kerülni a konfrontációt.

De már bocsánat – ez egy kicsit profán lesz – ha már van kaki, akkor már baj van. Egy ilyen helyzetet akor lehet a legjobban kezelni, amikor “még nincs kint a kaki, nem árasztott el mindent”. Foglalkozzunk vele, tegyünk rendbe a dolgokat!

Vagy sokat hallom – mai napig – például anyukámtól azt, hogy „ez van, ezt kell szeretni”. És ez arra vonatkozik, arra int bennünket, nehogy megváltoztassuk a dolgokat. Én ezt átfordítottam magamban, hogy „ez van, ezt kell megváltoztatni”. Ez egy másik életelv. De mivel nagyon sokszor halljuk ezeket az életelveket, belénk ívódnak, és ezért nem kérdőjelezzük meg őket.

Egy posztban saját konzultációi alapján összegyűjtötte, hogy mire vágyik a legtöbb nő és férfi. Ezek között a látszólag különböző vágyak között azért nagyon sok az átfedés – például „Elfogadsz-e engem úgy ahogy vagyok?” A másik fél sokszor mégsem tudja, hogy a párja mire vágyik. Mintha lenne egy fal előttünk…

Vannak azért eltérések, mert a vágyaink valójában abból táplálkoznak, amiből nagy valószínűséggel gyerekként keveset kaptunk.

Ha valaki kevés szeretetet kapott, akkor az lesz a vágya, hogy érezze a szeretetet akkor is, ha mondjuk fasírtban van a párjával. Ha valaki sokszor érezte magára hagyva magát, akkor neki az a fő vágya, hogy érezze, amikor konfliktus van, „akkor is az én oldalamon állsz, mi abban is egy csapat vagyunk.”

Akit mindig teljesítmény-nyomás alá helyeztek: „Majd akkor szeretlek, ha ötösöket hozol haza!”, ő abban keres megerősítést, hogy „Jó vagyok én neked? Elég jó vagyok én neked? Kellek én úgy, ahogy vagyok, vagy mindig feltételhez van kötve az, amit nyújtasz nekem?”

Ezek stabilizálódnak, bebetonozódnak bennünk, és felnőttként is kivetítjük a párunkra. És azt várjuk tőle, hogy választ adjon arra a szükségletre, ami valószínűleg még egész kora gyerekkorban keletkezett bennünk.

Hogyan tudjuk ezeket észrevenni magunkban? Meg lehet fogni ennek a problémának a gyökerét?

Amikor ez a vágy keletkezik, nagyon nehéz ezt azonosítani, mert akkora a feszültség bennünk, hogy „lemegy a redőny”. Érdemes ezzel nyugalmi időszakban foglalkozni. Akkor, amikor éppen nincs konfliktus, nincs feszültség, akkor lehet a legutóbbi két -három veszekedésünket megnézni, hogy mi a piros fonál, mi az összekötő kapocs közöttük. És általában kiderül, hogy mindig olyankor volt balhé, amikor én azt éreztem, hogy tőlem megvonják a szeretetet. Nekem ez erről szól, mindegy is, konkrétan mi volt a veszekedés témája: hogy zöldre fessük-e a hálószobát vagy kékre. Jelentéktelen apróság, de ugyanaz az érzelmi szükséglet szólítódott meg bennem, azért kezdtem el harapni.

Itt akár az önfejlesztés – amiről az elején beszéltünk – is megindulhat jó irányba?

Igen, ismerni a saját reakcióimat és hogy mi van a hátterében, miért reagálok úgy, ahogy, ez lehet az alapja az önfejlesztésnek!

Nemsokára megrendezésre kerül a Ketten együtt. Ez egy párkapcsolati nap, amelyet ön hívott életre. A plakátok között nézegetve feltűnt, hogy az egyik előadó, egy lakberendező hölgy, azt írja, hogy be tudja úgy rendezni egy lakást, hogy a benne lakó pár egy év alatt elváljon. Sok ilyen akna van körülöttünk?

Olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ma már több kutatás és tényalapú információ áll a rendelkezésünkre a sikeres kapcsolatokról, mint valaha ezelőtt a történelem során. És tényleg bármilyen irányba elkezdünk kutakodni, egész világok tárulnak fel előttünk. Például hogyan étkezünk? Együtt, vagy külön-külön, mindenki csak bedobja az ételt?

Azok a családok, akik naponta legalább egyszer együtt étkeznek – ezt kutatások mutatják – sokkal kisebb valószínűséggel bomlanak fel. Ezekben a családokban kisebb az elhízás valószínűsége. Ezekben a családokban gyorsabban oldják fel a konfliktusokat, de kapaszkodjon meg, ezekben a családokban kevesebb a tinédzserkori terhesség kialakulásának a valószínűsége, mert a gyerekek és a szülők között olyan bensőséges a viszony.

Elképesztő különbségek vannak. Anetta, aki zseniális ember, rengeteg hasonló kutatás dolgozott fel. Például gondolná, hogy az is számít, a konyha egy légtérben van-e a nappalival vagy külön? Ez ugyanis meghatározza azt, hogy a férfi mennyit vesz részt a háztartásban. Azoknál a pároknál, ahol a konyha külön van, a férfi sokkal kevesebbet tesz a háztartásba, mint a nő. Azokban a családokban, ahol a két funkció együtt van, a férfi sokkal jobban bevonódik a házimunkákba.

Nem gondoltam, bár logikusnak tűnik…

Továbbmegyek, azokban a családokban, ahol a konyha együtt van a lakótérrel, a tinédzser gyerekek több időt töltenek a szüleikkel. Azokban az otthonokban, ahol a konyha külön van, a tinédzserek az idejük legnagyobb részét a saját szobájukban töltik, és csak enni jönnek ki. Nagyon-nagyon különös, és ez még csak a konyha. Még ott a nappali, a gyerekszoba, a hálószoba, és mindegyiknél van tíz ilyen tényező, ami hozzátesz minőségileg a család életéhez. Egészen elképesztő kutatási terület.

Nekünk a jegyesoktatáson a Gorove házaspár a lelkünkre kötötte, hogy a jó házassághoz elengedhetetlen a heti egy este, mint kettesben töltött idő. Persze ezt nem mindig könnyű megvalósítani, de legalább van megoldókulcs a kezünkben. Tud javasolni olyan jó gyakorlatokat, amelyek ugyanígy segíthetik azt, hogy egy házasság működjön?

Nagyon fontos, hogy a konfliktusokat ne engedjük elhatalmasodni. Nagyon jó a Biblia útmutatása, hogy a “Nap ne nyugodjon le a ti haragotokban”. Az első 24 óra alkalmas arra, hogy hosszabb távú problémák nélkül, utóhatások nélkül feloldjunk egy konfliktust.

Ugyanilyen fontos a kapcsolódás:  Ha érintéssel, szemkontaktussal, szavakkal kapcsolódunk egymáshoz, akkor ez óriási erőforrás és gyönyörű példa a gyerekeink számára. Két ember lehet egy légtérben úgy, hogy semmi kapcsolódás nincs közöttük, vagy ránézünk egymásra, végigsimítjuk a párunk hátán a kezünket, megöleljük a másikat, ha elmegyünk mellette. Valahogy jelezzük, hogy láttalak téged, észrevettelek. Itt vagyok, odafigyelek rád. Ezek világnyi különbséget jelentenek.

Korábban említette a tükörtojás hasonlatot: a párok jelentős része a külső réteg, a fehérje és az ahhoz köthető elfoglaltságok közben találkozik, miközben a lényünk a sárgájában van, és azok tudnak igazán jól együtt működni, akiknél ez a lényei értékrend közös. Mit tegyen az, aki rájön, hogy csak a fehérjében passzol a párjával?

Egy David Olson nevű kutató figyelte meg azt, hogy az értékrendünk – ide tartozik a hitünk is – mennyire fontos összekötő kapocs és erőforrás egy kapcsolatban, és mekkora konfliktusforrást jelent, hogyha ebben nem ugyanazon a platformon állunk. Ő figyelte meg azt is, hogy akik különböző értékrendet vallanak, 5 százalék azoknak az aránya, akik ezzel együtt még boldogan tudnak hosszú távon együtt élni.

Ezek a párok két dolgot tudnak nagyon jól. Az egyik, hogy nagyon aktívan kifejezik a tiszteletüket a másik felé a tőlük eltérő dolgokért is. Vegyünk egy vallási különbözőséget, az a legegyszerűbb. Egy pár egyik tagja református, a másik katolikus. Ha ők ebből nem vallásháborút csinálnak, hanem mondjuk az egyik hétvégén a református istentiszteletre, a másik hétvégén a katolikus misére mennek el – mind a ketten – akkor ez megvalósulhat. Azért, mert a református fél aktívan kifejezi a tiszteletét a katolikus fél fel, és fordítva.

De ez megmutatkozhat egészen apró, jelentéktelennek tűnő dolgokban, mint például a hobbi. Nekem semmi ingerenciám nincs keresztszemes hímzést végezni. De mivel tudom, hogy a feleségemnek ez nagyon fontos, ha olyan országba megyek előadást tartani, ahol tudom, hogy nagyon színvonalas a kézimunka kultúra, akkor lemérem a bőröndömet, és kevesebbet csomagolok, mint amennyi a határ. Hagyok helyet az országban megvásárolható kézimunkakönyvek vagy magazinok számára. És a szabadidőm egy jelentős részét arra fordítom, hogy a legjobb magazinokat felkutassam és megvegyem, mert tudom, hogy ezzel Dórinak örömet szerzek.

Ő sem érez semmilyen indíttatást a bonsai kertészet iránt, de ha szembejön vele egy jó videó, akkor azonnal átküldi nekem a linket, mert tudja, hogy engem érdekelhet. Ezt értem az aktív tisztelet kifejezése alatt. Nemcsak elvisellek, hanem aktívan támogatlak azokban is, amik nem hasonlítanak az én érdeklődésemhez.

Feleségével most töltötték a 30. házassági évfordulójukat. Esetleg tudna nekünk olyan jó gyakorlatot, fontos tapasztalatot átadni, ami segített abban, hogy a házasságuk hosszú évekig ilyen virágzó maradjon?

Az egyik dolog az, hogy bármilyen konfliktusunk van, mindig abból indulunk ki, hogy a másik soha nem tenne szándékosan olyat, ami nekem rossz. Ez egy nagyon fontos alap, mert azért 30 év alatt lett volna okunk bőven elválni, lett volna okunk nagyon durván kihordani egy-egy vitát. De nekem nagyon sokat jelentett mindig, hogyha egészen éles szembenállás van is közöttünk, azt nem feltételezem, hogy direkt azért csinálja, hogy bosszantson. Sőt, azt feltételezem, hogy ő szeret engem és jót akar nekem. Ez az egyik dolog. A másik talán az, hogy mi kimondtuk és kölcsönösen megerősítettük, hogy a válás nem opció. Nekünk a házasság azt jelenti, hogy nincs B terv. És nem fenyegetőzünk válással, nem hozzuk ezt be menekülési útvonalként. Ez egyszerűen tabu. Nem fogadjuk el magunktól sem, a másiktól sem. És nagyon fontos elvünk, hogy a döntéseket konszenzus útján hozzuk. Az igenhez kettő igen kell. Az egy igen plusz egy nem, az mindig nem.

Vezetőkép: Mihalec Gábor