Édesanyák

Három kislány édesanyjaként triplán fontos számomra az anyák napja. Idén még csupán két repeső gyermekszív izgul azon, mit szólok majd az ünnepi ajándékokhoz, amelyek hetek óta készülnek, hiszen a legkisebb csupán ölelő karjaival tudatja: szüksége van rám minden pillanatban – kivéve az öltözködés és az evés, valamint az elindulás körüli teendőket. De a nagyok már túlvannak a kötelező óvodai fellépések drukkján, most saját ajándékkal készülnek. És én is izgulok. 

Amióta tudom, hogy anyák napja alkalmából szeretném összefoglalni a gondolataimat, főként saját anyaságom jár a fejemben. Mert kislányokat nevelni olyan, mintha tükröt tartanának elénk: ilyen anyuka vagyok, így neveltek, ezzé váltam és ezt adom tovább. De ez nem baj, sőt, kifejezetten felszabadító érzés, hiszen rengeteget tanulhatunk magunkról, sőt, édesanyánkkal való kapcsolatunkat is megerősíthetjük, ha jól értelmezzük a tükörben látottakat.

A legnagyobb lánykám most éppen azt tervezi, hogy három-nyolc gyermeket vállalnak majd leendő férjével. Olyan szenvedéllyel magyarázza mindezt kilencévesen, hogy meghatódom, hiszen úgy látom, nem riasztja, inkább vonzza a szerep, amelyet lát maga előtt.

Pedig néha vannak összezördüléseink: első osztályos középsőm a múltkor megható üzenettel tudatta: csak akkor boldog, ha én is az vagyok – mindezt egy apró, de heves vita után. Közben a legkisebb – éppen felfedezi a világot – lelkesen rázza a fejét, valahányszor úgy gondolja, hogy mást szeretne tenni, mint amire kérem. Nehéz rá haragudni, pedig mind a tíz kilójával képes nekem feszülni egy ilyen véleménykülönbség miatt.

Sokszor érzem azt, hogy elérkeztem a teljesítőképességem határaira – fizikai és lelki értelemben is.

Mert a kicsi fogzik, és tíz éve nem aludtam át egy éjszakát, vagy mert egyszerre kellene meghallgatnom sztereóban, mi volt ma az iskolában, miközben a holnapi ebédet főzöm, a következő cikkemen gondolkodom, és egy laza kézműveskedést is levezénylek a szepaszorongó legkisebbel a kezemben. De közben a valóság az, hogy soha életemben nem voltam még ennyire erős. Persze, a fáradtság mindenhova elkísér, de a valóságban az anyaság inkább feltölt.

Könnyeket csal a szemembe, amikor látom, milyen szeretettel kezelik a nagyok a húgukat, és reménnyel tölt el, amikor segítségüket már maguktól felajánlják nekem.

Anyának lenni olyan, mint beülni egy sportkocsiba: a száguldás alapkövetelmény, de a minőség is garantált.

Olyan, mintha szuperhősök bőrébe bújhatnánk, hiszen mindenre képesnek kell lenni, szárnyat varázsolunk fél pillanat alatt a holnapi farsangra, könnyeket szárítunk fel, és erős kézzel megtartjuk, aki elesik. Példát mutatunk: katicát mentünk és teregetünk, etetünk és koronát megigazítva továbbmegyünk, miközben csillogó gyerekszemek emelnek minket fel a magasba.

Amikor anyák napjára gondolok, a saját édesanyámat látom. Sosem az jut róla eszembe, milyen fáradt volt, amikor kicsik voltunk, vagy hogy milyen nehéz lehetett neki. A szépsége, a mosolya és az ölelése jut eszembe először.

A szavai, amivel szerelmi bánatos kamaszként is meg tudott nyugtatni, és ami erőt ad a mai napig, ha nehézségekkel szembesülök. De amikor anyák napjára gondolok, egy kicsit magamat is látom. Látom, ahogyan az altatás röhögésbe fullad, mert a kicsi felfedezte, hogy milyen vicces, ha a copfomat a fejére borítja. Látom az estig tartó beszélgetéseket, és a véget nem érő játszóterezést, ami ma délután is vár rám. Látom a sütit, amit együtt sütöttünk, de már csak a morzsái látszódnak.

De főleg a kislányaimat látom, akik boldogan és önfeledten játszanak a kertben és csak néha rohannak oda hozzám egy ölelésért…

Címlapkép: Pixabay.com