Egy focicsapatot szerettünk volna plusz tartalékkal!

Haraszti Gábor és felesége, Timi 30 éve házasok, ez alatt 10 gyermekük született: az első hat fiút követte 3 lány, majd egy újabb fiú zárta a sort. A nagyfiúk ugyanolyan háziasak, mint a lányok, akik viszont gondolkodás nélkül beállnak a családi focicsapatba vagy a nehezebb kerti munkákba is segíteni. A szülők úgy látják a társadalomnak is jobb, ha az állampolgárai nagycsaládban nőnek fel. Hogy miért? Íme, Harasztiék példája.

A Gundel Café Patisserie Restaurant minden vasárnap megvendégelt egy nagycsaládot, amelyet a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom segített kiválasztani, de javaslatot bárki tehetett általa ismert, tehetséges gyermekeket nevelő nagycsaládosok meghívására.  

A 10 gyermekes (Gábor, Sándor, József, István, Mihály, Ferenc, Árpád, Erzsébet, Mária, Júlia) Haraszti családdal a Gundel vasárnapi ebédjén beszélgettünk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy Gábor és Timi, a két szülő hogyan éli meg ma 10 gyermekkel a nagycsaládos létet.

Haraszti Gábor és felesége 30 éves házasok, 10 gyermek – köztük kiemelkedő tehetségek – boldog szülei. Boldogságuk nem azt jelenti, hogy az elmúlt 3 évtizedben olyan könnyű lett volna 10 gyermeket vállalni, és felnevelni, hanem azt az örömet, amit – a sok-sok fáradságos teendő mellett és ellenére – a nagycsalád ad számukra.

„Nógrád megyéből jöttünk, Bátonyterenyéről, ott is a Maconka településrészről, ami egy nagyon régi település, a templomunk is Árpád-kori.” – meséli Timi és a három lánya: Erzsébet, Mária, Júlia, akik a Fölszállott a Páva első gyerekszériájának a győztesei, népdalénekes kategóriában. A 7 fiuk közül Józsi pedig a 2017-es széria döntőjében 2. helyen végzett a táncosok között.

Kérdésünkre kiderül, a Haraszti-házaspár eleve sok gyereket szeretett volna, még többet is, mint amennyi végül lett.

„Amikor megkérdezték tőlünk annak idején, hogy hány gyereket akarunk, mi mondtuk, hogy tizenkettőt! Miért pont tizenkettőt? – csodálkoztak rá. Mi meg azt feleltük: hogy meglegyen a focicsapat, meg még egy tartalék is.” – tudjuk meg Gábortól, aki fontosnak tartja hozzátenni, hogy „sajnos annyi nem lett, de legalább tíz összejött!”

Timi, a feleség ugyancsak ráerősít férje szavaira.  

„Most már, így 30 év távlatából azt mondaná az ember, hogy lehetett volna több is, mert most tudjuk igazán értékelni, mit jelentenek a gyerekeink. Ha annyi pénzt adnának, ahány idős hozzám odajött már, mondván, hogy: húh, bárcsak én is így döntöttem volna! – akkor gazdagok lennénk.”

Gábor szintén úgy látja, hogy nagyon sokan vágynának nagycsaládra, és főleg idősebb korban döbbennek rá, hogy ez a legfontosabb, ez lenne a lényeg.

Harasztiék legidősebb gyermeke huszonkilenc éves, már maga is nős és a babaprojekten dolgozik, míg a legkisebb tesó még csak tíz. Arra az óhatatlanul felmerülő kérdésre, hogy 30 év alatt a 10 gyermek nem volt-e túl megterhelő mondjuk az édesanya számára, az egymás után érkezett kisbabákkal való törődés – és közben egyre több cseperedő együtt – nem egy megkeseredett szülő válaszát kapjuk.

„Az ember fiatal volt, és volt benne lendület, így könnyebb volt. Amikor pedig a legkisebbem született és már 44 éves voltam, addigra már besegítettek a nagyfiúk. Ők nagyon gyakorlatiasak. Sanyi fiam például már egyetemista volt, amikor egy áruházban megláttunk egy kisfiút egyedül bóklászni, ő azonnal odament, és megkérdezte tőle: te mit keresel itt, hol vannak a szüleid, kihez tartozol? Elmondhatom, hogy mind a fiaim, mind a lányaim felelősséggel viseltetnek mások iránt is, és az anyai szívem ettől igen büszkén ver.”

Gábor hozzáteszi: „A gyerekeink nem esnek kétségbe váratlan és megoldandó helyzetektől, tudnak gyorsan és jól reagálni, és tenni, amit éppen kell. Vigyáznak egymásra a sajátjaikon kívül a körülöttük lévőkre is – mind az emberi, mind a tárgyi környezetükben.”

Az édesapa egyébként úgy gondolja, a nőknek minél korábban el kellene kezdeni szülni, de semmiképpen nem szabad elvenni tőlük azt a lehetőséget, hogy tanuljanak.

„Az egyetemi rendszert kellene úgy igazítani, hogy a szülés, a családalapítás beleférjen a tanulmányok mellett. Ez szerintem legalább olyan fontos, mint a CSOK és az összes többi igénybe vehető támogatás. Egyébként én azt tapasztaltam, hogy sokkal könnyebb is, ha időben kezd el szülni egy nő. Azt tudom mondani, hogy az első gyereknél a feleségemet még úgy kellett leimádkozni a kertből, hogy gyere már, mert ott babázol le a földön! Na, ha ezt valaki negyven évesen kezdi el, az már nem pont így néz ki.”

Timi saját példáján keresztül állítja, ha ő tanácsot adhatna egy fiatal lánynak, azt mondaná: „Szülni 30 alatt kell, mert akkor még az ember nem is veszi föl, nem fáj semmije, ugyanúgy tudja folytatni az életét, mint addig.”

Harasztiéknál a klasszikus családmodell érvényesül: az apa a családfenntartó, az anya otthon dolgozik, bár Timi is diplomás, népegészségügyi ellenőrként végzett a Semmelweis Egyetemen.

„A mai napig többször fontolóra veszem, hogy nem lenne-e jobb a családomnak, ha munkába állnék, ráadásul a szakmámban könnyen el is tudnék helyezkedni, de mindig arra jutok, hogy nem. Még mindig úgy érzem, hogy a családnak nagyobb szüksége van rám és a háttértámogatásomra.”

– Édesanyjuk szavaira a 3 lány kórusban vágja rá: „Ha anya elmenne dolgozni, nagyon nagy káosz lenne otthon, mert ő tartja egyben az egész mindenséget! Anya beleteszi a szívét-lelkét mindenbe.”

Érthető, mert bár a tízből már „csak” öt gyermek él otthon a szüleivel, az még mindig 7 emberről való gondoskodást jelent, annak háztartásbeli, iskolai és egyéb logisztikájával – a lelki igényekről és életkori sajátosságokról nem is beszélve.

Szóba kerül a napjainkban oly gyakran emlegetett kütyüfüggőség kérdése is. Vajon egy ilyen nagycsaládban ez sem létezik?

„Ez a jelenség ugyanúgy megvan, de egy ilyen közösségben senki nem teheti meg azt, hogy csak úgy kivonja magát a forgalomból, és a többiekkel kiszolgáltatja magát. Nekünk össze kell dolgoznunk. Ami a számítógépet és a mobiltelefont illeti, tudatosan törekedtem arra, hogy 10 éves koruk előtt egyikük se kerüljön géphez. Aztán persze, most bejött a digitális oktatás, és a legkisebb fiamnak így már 10 éves kora előtt le kellett ülnie elé. Arra azonban jó volt ez a helyzet, hogy kiderült: semmilyen hátrányt nem szenvedett azokhoz a gyerekekhez képest, akik már korábban gyakorlott gépezők voltak” – árulja el az édesanya, aki azt is megvallja, számukra az volt az elsődleges, hogy a gyermekünk először azt tanulja meg, mit csinál a hangya a fűben, meg a körülötte lévő élő-való világgal foglalkozzon, a családtagjaival beszéljen, a személyes kapcsolataiban szocializálódjon. Focizzon a kertben, játsszon a testvéreivel, segítsen otthon a családi munkában. Harasztiéknál ez bevált, még akkor is, ha az első 6 gyermek fiú, és csak a hetedik, nyolcadik és kilencedik a lány. Sőt, a lányok is be kellett, hogy álljanak a focicsapatba, de elmondásuk szerint cseppet sem bánták, olyannyira nem, hogy a mai napig jókat „meccselnek” a fiútestvéreikkel. A fiúk pedig ugyanúgy jeleskednek a házimunkában és a kicsikkel való foglalkozásban, mint a keményebb, férfierőt igénylő feladatokban.

„Józsi fiunk, aki már nős, a felesége nagy örömére, mindig önként vállalja a mosogatást az új otthonukban – mert ugye kettejükre nem kunszt, ahhoz képest, hogy itthon 12 főre kellett ugyanezt csinálnia. Szeret is minket a menyünk.

Józsi egyébként már második osztályosan saját sütésű süteményt vitt be a  tanító néni névnapjára is.”- tudjuk meg Timitől.

Kíváncsiak voltunk, hogy a 3 nagycsaládban felnőtt lány szándékozik-e követni édesanyja példáját?

„Nem állítom, hogy mindig kellemes, ha annyi ember van körülötted, de számunkra ez a normális. Nekem 10 gyerekem biztos nem lesz, de a nagycsaládos létre fogok törekedni, mert jó az, ha az embernek ott vannak a testvérei” – felel meg húgai nevében is a legidősebb lány.

Timi fontosnak tartja hozzátenni, hogy ami az ő nagycsaládosságukat illeti, a saját felmenőik között is látszik egyfajta dinamika.

„Nálunk minden negyedik generációban jön egy nagycsalád. Van egy ciklusosság az egészben, ez számunkra is nagyon érdekes. Amit én hangsúlyozni szeretnék, az az innováció kérdése. Szerintem a gazdaságból és a technológiából nagyon hiányzik a harmadik gyereknek a nézőpontja, amikor valamit megtervezünk. Az első gyereknek is van egy dinamikája, meg a másodiknak is, meg a harmadiknak is. Én úgy gondolom, hogy ha nem születik meg az a harmadik, tudós gyerek, az visszaveti az egész emberiség fejlődését.”

Gábor, az édesapa ehhez már csak annyit fűz hozzá, hogy meglátása szerint a társadalomnak is jobb az, hogyha az emberek, az állampolgárok nagycsaládban nőnek föl.

„Egy nagycsaládban ugyanis muszáj megtanulni az alkalmazkodást, muszáj megtanulni az együttműködést, úgy hogy közben mindent a szeretet fog össze.

Amikor ezek  gyerekek felnőnek, és kikerülnek a társadalomba, akkor tudnak figyelni a másik ember lelkére, nem gázolnak át rajta, képesek a munkahelyen együttműködni a kollégáikkal, és általában gördülékenyebben mennek velük a dolgok. Ezért is lenne jó, ha minél több gyermek nagycsaládban nőne fel – ha nem is feltétlen ilyen nagyban.”

A címlapkép forrása: Gundel Étterem