Ezek a gyerekek sokszor olyan ételeket esznek, amit mi csak az állatoknak adnánk

– Idén kétszer vittél már adományokat a határon túlra. Kikhez sikerült most eljutnod?

– A Maros megyei Magyarfülpösön jártam, ami számomra azért is különösen nagy élmény, mert Erdélyben születtem, 26 éves koromig a Partiumban éltem. Nekünk Magyarország volt a nyugat, a szabadság. Amikor átértünk Debrecenbe, mindig azt mondtuk: itt még a levegő is más. De most éppen fordítva éreztem: egy éves bezártság után újra átléphettem a román-magyar határt, és azt éreztem, Erdélyben egész más a levegő… Jó volt ott. Az pedig, hogy ezt adományúttal köthettem össze, még felemelőbb érzés.

Februárban száz pár sportcipőt vittem a magyarfülpösi gyerekeknek, amit egy szilveszteri jótékonysági futáson sikerült összegyűjtenem, és múlt héten újabb százat!

Ők egy szórványkollégiumban élnek, amit éppen 20 évvel ezelőtt alapított Ady István református lelkész. Neki köszönhetően maradhatott meg ott a magyar oktatás. Összegyűjtötte azokat a nagyon nehéz sorsú gyerekeket, akiknek ugyan élnek a szüleik, de nem tudnak vagy nem akarnak foglalkozni velük. Jó eséllyel iskolába se vitték volna őket, magyar iskolába pedig egészen biztosan nem.

– Mennyi időt tölthetnek az intézményben a gyerekek?

– Hétfőtől péntekig lehetnek csak a kollégiumban, ahol magyar óvoda és magyar iskola működik. Az óvodai foglalkozás, illetve a tanítás után a gyermekek ott maradhatnak, meleg ételt kapnak, puha ágyban alhatnak, és szeretető környezeteben, hitben nevelkednek. Hétvégén sajnos haza kell menniük a szüleikhez, hisz nincs annyi forrása a kollégiumnak, hogy a szombatot és vasárnapot is megoldja. Nem véletlen mondom, hogy „sajnos”, hiszen borzalmas körülmények várnak rájuk otthon. Azért pont ebbe a gyerekotthonba vittem az első 100 pár sportcipőt, mert az idei jótékonysági futásom, az Egy vérből valók vagyunk 2021-es esemény Magyarfülpösre ér célba. Július közepén rajtolunk majd Budapestről. Az elmúlt évekhez hasonlóan ezt az eseményt is véradással kötjük össze. Egy véradóbusz kísér majd minket.

– A véradás is gyönyörű formája az adakozásnak. Ráadásul így az is tehet jót, aki anyagi támogatást nem adhat.

– A véradás talán az egyik legnagyobb felebaráti szeretet, legönzetlenebb adakozás, hiszen úgy adunk a saját vérünkből, hogy nem tudhatjuk, kin segítünk vele, viszont 3 másik ember életét biztosan megmentjük! A nyári időszakban mindig különösen nagy szükség van véradókra. Most a koronavírus-járvány miatt duplán.

– Az általad létrehozott Egy vérből valók vagyunk Alapítvány soha nem „csak úgy” kér adományt, mindig szervezel mellé valami eseményt. Miért ezt az utat választottad?

– Az adományozó-segítő életem egy jótékonysági futással indult, amit Böjte Csaba testvér gyermekeiért szerveztem 2015-ben. Akkor Dévától futottunk Budapestig. Nagyon jól sikerült, és rengeteget adott lelkileg. Lehet, hogy egyszerűbb lenne egy Facebook-posztba kiírni a támogatóknak, hogy utaljanak nekünk pénzt, de én szeretem aktívan bevonni az embereket.

Jó lenne, ha minél többen átélnék a segítő ember belső örömét, mert aki tevőlegesen ad, az mindig többet kap vissza az élettől.

Nagyon sokan csatlakoznak hozzánk a futás alatt is, sokan hosszú hetekig készülnek, hogy megtegyenek velünk együtt egy szakaszt Ez egyben egy spirituális küzdelem is, hiszen aki hosszú távot fut, egy leli utat is bejár. Ráadásul, ha már eljönnek velünk futni, biztosan utánaolvasnak, kik is azok a gyerekek, akikért futnak. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy sokan csalódtak a segélyszervezetekben, hisz az adományok nem mindig értek célba. Én végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki ismeretlenül is megbízik bennem, és így vagy úgy, de segít nekem másokon segíteni. Ehhez persze szükségem van a sajtóra is, hiszen a médián keresztül tudok visszacsatolni, megmutatni, hogy az adomány valóban célba ér.

– Mit szeretnétek még üzenni az Egy vérből valók vagyunk jótékonysági futással?

– Azt, hogy valóban egy vérből valók vagyunk, összetartozunk a határon túli magyarokkal. Idén a nemzeti újrakezdés évében talán még fontosabb, hogy odafigyeljünk azokra, akiket 101 éve elválasztottak tőlünk.

A cselekvő szeret nem ismerhet határokat.

Hatszáz kilométeres futás vár ránk Magyarfülpösig. Azok a gyerekek, akik most megkapták a sportcipőket, már most készülnek a nyári eseményre. Nem csak azért, hogy az utolsó kilométereket lefussák velünk, hanem mert egy sporttábort is szervezünk nekik. Öt napon keresztül olyan élményekkel szeretnénk összekötni a mozgás örömét, ami majd átlendíti őket azokon a borzalmas napokon, amikor reménytelennek látják az életet.

– Még most is megrendít az a nyomor, amivel egy-egy ilyen út során szembesülsz, vagy valamilyen szinten hozzászoktál?

– A hátáron túli otthonokban töltött hétvégék nem épp wellnesshétvégék… Már valamennyire ugyan hozzáedződtem lelkileg – ez az én lelkifitnessem –, de nőként, anyaként az ilyesmit valójában sohasem lehet feldolgozni, megszokni. Önmagában nagyon megrázók a fotók, amiket ilyenkor feltöltök a közösségimédia-oldalamra, de ez csak töredék. A fényképek sok mindenről nem szólnak. Annyit látunk rajtuk, hogy milyen körülmények között élnek vagy azt, hogy olyan ételeket esznek, amit csak az állatoknak adnánk, vagy még azoknak sem. Látjuk, hogy nincs áram, nincs víz, fűtés, ágy, szinte semmi. Ezek a külső körülmények, amik megrázzák az ember szemét, de ezek mellett még ott vannak azok a történések, melyek az ember lelkét rázzák meg.

Rengeteg erőszakos cselekedetet kell átélniük a gyerekeknek, az anyáknak.

Ezekről nem szólnak az én Facebook-posztjaim, de a helyszínen nagyon nehéz ezekkel szembesülni még kívülállóként is. Beszélgettem egy háromgyermekes édesanyával, aki embertelen körülmények között neveli a gyerekeit, és már attól elsírta magát, hogy egy jó szót szóltam hozzá.

– Ezeknek a gyerekeknek mit jelent egy új sportcipő vagy egy meleg ruha?

– Akinek van gyereke, látja, hogy minek örül és minek nem. A mieinknek már szinte mindenük megvan, alig tudunk mit venni nekik. Ezzel szemben, amikor egy ilyen nehéz sorsú gyereknek odaadsz egy sportcipőt, igazi örömet látsz az arcán. Számára ez nem csak egy sportcipő, hanem egy ismeretlen emberektől kapott önzetlen adomány. Elmondtuk nekik, hogy értük fogunk futni több száz kilométeren keresztül.

Elképzelhetetlen számukra, hogy olyan emberek, akiket ők nem is ismernek, ilyen nagy dolgokat megtesznek értük.

Ezzel példát is szeretnénk nekik mutatni. Arra tanítjuk őket, hogy ha az ember egy célt tűz maga elé és minden nap tesz érte, akkor bármilyen nagy akadályt leküzdhet. Ezeket a sportcipőket éppen ezért motivációs cipőknek is hívom. Ugyanis nem csak azt üzenjük vele, hogy most van mit húznotok a lábatokra.

Biztosan több gyerek apja eladta ezt a cipőt egy üveg pálinkáért. De ha le is vette annak a gyereknek a lábáról, az az üzenet megmaradt neki, hogy mi nyáron vissza fogunk menni.

És utána együtt fogunk tölteni több napot. Elvisszük majd őket az állatkertbe, kirándulni, a Marosra. Olyan pillanatokat élhetnek majd át, amik átlendítik őket azokon a borzalmas napokon, amikor nem szereti őket senki, amikor csak erőszakkal találkoznak.

– Gyönyörűen megfogalmaztad a lényeget az egyik posztodban: „Ha csodát akarsz látni, ne azt várd, hogy a kőszobrok könnyezzenek, hanem nézd meg egy nehéz sorsú gyermek arcát, amikor cipőt kap!” Ezek szerint te is sokat kapsz tőlük.

– Nagyon sok jó körülmények között élő ember nem találja meg a lelki örömöt, boldogtalannak érzik magukat, és azt várják, hogy valaki már tegye őket boldoggá. És így talán örökké boldogtalanok lesznek, pedig olyan sok belső örömet, boldog pillanatokat tudnának saját maguknak szerezni csak azzal, ha elkezdenének másokon segíteni. Én hiszek abban, hogy a másokon való segítés egyben igazából önmagunk megsegítése is! Igen, ez kőkemény munkával jár, elvesz a szabadidőnkből, de a segítő embernek nemcsak a lelke lesz vidámabb, hanem az immunrendszere is erősödik. Az igazi csoda az, amikor látjuk a másik ember arcán, hogy mekkora örömet okoztunk neki!

Mindenki élete tele lehetne apró csodákkal. Ezeket önmaga képes lenne megteremteni, és még csak nem is kellenek hozzá nagy dolgok.

Nem kell mindenkinek árva vagy határon túli gyerekeken segíteni. Nagyon sok rászoruló, idős ember él Magyarországon. A koronavírus-járvány miatt még több idős ember elszigetelődött. Ha melléjük állunk egy buszmegállóban, és beszélgetni kezdünk velük, boldoggá tesszük őket, hisz lehet, hogy napok óta nem szólt hozzájuk senki. Mi magunk is teremthetünk csodát! Én ezekben az apró csodákban hiszek. Ez a cselekvő szeretet, amire mindenki képes. És ha mindenki csak addig segít, amíg a keze elér, akkor ez a világ sokkal jobb hely lesz. Az enyém egészen biztosan!

Mizsei Bernadett

Budapest-jelentés: minden, amit a modern kori keresztényüldözésről tudni kell – 3. rész

Irgalom és tolerancia

Mozambikban közel egymillió embert fenyeget éhínség a terrorizmus miatt