Generációkon átívelő trauma, avagy az elfeledett gyermekek

Hogy kik azok az elfeledett gyermekek és mi az a trauma, amit generációkon keresztül cipelnek magukkal? Fontos kérdések, amikről ritkán és keveset beszélünk.

A KSH 2019-es adatai szerint Magyarországon 389 ezerre tehető az alkoholisták száma, de a szakemberek úgy vélik, ez a szám korántsem fedi a valóságot – ami a becsült érték két- vagy akár háromszorosa is lehet. A WHO 2016-ban több mint 900 ezer körül határozta meg az alkoholos szenvedélybetegek számát. És ez csak a jéghegy csúcsa. Ezek a súlyosnak számító esetek, akik bekerülnek a különböző ellátórendszerekbe, mert orvosi, pszichológiai segítségre szorulnak, vagy az agresszió kapcsán a rendőrség látóterébe kerülnek. Valójában azonban a függők sokkal többen vannak. Az alkoholizmus kérdése még mindig tabunak számít hazánkban. Az emberek szégyellik, titkolják, nem beszélnek róla és nem kérnek segítséget.

A legnagyobb probléma az, hogy senki sem foglalkozik az alkoholisták közvetlen környezetével, a családdal, de legfőképp a gyermekekkel.

Azokkal, akik ezt a kóros függőséget elszenvedik, átélik nap mint nap. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat számításai szerint ma Magyarországon körülbelül 400 ezer gyerek él olyan családban, ahol az egyik vagy akár mindkét szülő szenvedélybeteg. Ők az elfeledett gyermekek, akik életük végéig hordozzák magukban ezt a traumát.

„Ebben az időszakban azt éreztem, hogy anya nem szeret, nem érdekli, hogy mi van velem. Sokszor fájt a fejem, a hasam”. „Apám ivott, gépezett. Emlékszem, hogy egyszer hazajött, 4-5 éves lehettem, és kalapáccsal betörte a tévé képernyőjét. Féltem.” „Apám alkoholista volt. Anya és apa nagyon sokat kiabáltak és én félelmemben az ágyneműtartóba menekültem.” „Anya elkezdett inni, nem egyszer előfordult, hogy amikor a suliból mentem haza, nem tudtam bemenni a lakásba, mert részegen aludt és a kulcs a zárban volt. Ilyenkor leültem a lépcsőházban és ott tanultam.” Ezek a gondolatok, alkoholista családból jövő felnőttek visszaemlékezései a gyerekkorra, melyek egy konferencián hangzottak el.

Számos kutatás bizonyítja, hogy az alkoholista családban felnövekvő gyermekek harmada maga is függővé válik, több mint 30 százalékuk pedig pszichés zavarokkal, szorongással, depresszióval, személyiségzavarral küzd élete során.

Csodálkozunk ezen? Ezek a gyermekek a hétköznapok legnagyobb hősei! Ezeknek a gyermekeknek nagyon korán fel kellett nőniük, elvesztették a gyermekkoruk tisztaságát, felhőtlen örömét. Ideje korán meg kellett tanulniuk hazudni, titkolózni, rettegni. Szégyent éreztek olyan miatt, ami nem is az ő hibájuk volt. Foggal-körömmel küzdöttek, hogy fenntartsák egy normális család látszatát. Kaptak verést, fájdalmat épp azoktól, akiket a legjobban szerettek. Magukra hagyták őket, amikor a legnagyobb szükségük lett volna a segítségre, a szülői támogatásra. Egy szenvedélybeteg család élete fenekestül felfordul, elvesznek a szerepek, a funkciók, nincs követendő minta a gyerek számára.

A család csak a függőre koncentrál, az alkoholista csak a szerre – a gyerekre pedig senki sem.

Olyan mély traumát élnek át ezek a gyermekek, melynek hatásai egy életen át elkísérik őket. S mivel tagadásban élték az egész gyermekkorukat, később sem fognak megnyílni, sőt még mélyebbre temetik titkaikat. Szerekhez nyúlnak, hogy túléljék valahogy. Ez egy ördögi kör, mely újra és újra ismétli önmagát, generációkon keresztül. Egy tragikus „családi örökség”.

Párbeszédre lenne most égetően szükség. Önsegítő csoportokra, szakemberekre, prevencióra. Kimondani, ami kimondható. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat óriási missziót teljesít ezen a fronton. Konferenciákat rendez, utánpótlást nevel, egészen kis gyermekeknek tart terápiás foglalkozásokat és hiánypótló mesekönyveket ad ki a témával kapcsolatban.

Talán még nem késő megmenteni a következő 400 ezer elfeledett gyermeket.

 

Segítségért ide lehet fordulni.

Forrás: kimondhato.hu

Közép–Európában nem működik a mesékbe rejtett baloldali érzékenyítés

Kiemelt kép: Pixabay