Hogyan éli túl az emberiség a modern orvostudományt?
Michael Odent könyvében arra keresi a választ, hogyan lehetne visszatalálni az orvostudománynak a természetes szülésekhez.
Szükségünk van-e bábákra? Mi a jövője az emberi szülőképességnek? Mi lesz, ha az élettani mechanizmusokat irányító természetes hormonokat lassanként gyógyszerekkel helyettesítjük? Várható-e a homo sapiens evolúciója az újszülöttek születésének módjával kapcsolatban? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ Michel Odent világhírű szülészorvos, kutató a „Mit tesz az orvostudomány az emberiséggel?” című, magyarul most megjelenő könyvében. Az idén 92 éves orvos a szülés-születés jövőjét járja körül széles körű, interdiszciplináris szemléletével.
Odent 1953-ban kezdett el praktizálni szülész-nőgyógyászként. Akkoriban a császármetszést kockázatos beavatkozásnak ítélték, mivel hittek abban, hogy a szülésnek olyannak kell lennie, amilyen az elmúlt évszázadokban volt. Akkoriban nem volt sem oxitocin, sem állandó monitorizás. A bábák nem szigorú protokoll szerint jártak el, hanem a vajúdó nő szükségleteit helyezték előtérbe. Ennek megfelelően a nők egy pici, sötét kis szobában adtak életet gyermeküknek. A békés közegben a bábák legtöbbször egy sarokban kötöttek és csak akkor avatkoztak be, amikor a nőknek szükségük volt rájuk. Az orvosok már csak a baba világra jötténél voltak jelen.
Ezek a természetes, békés szülések ritkán jártak komplikációkkal. Nem voltak előre megtervezve, nem kísérték mesterséges fények, sietség és felesleges adrenalin. Odent szerint éppen ezért fontos, hogy újraértelmezzük a vajúdást és a mesterségesen megindított császármetszéseket.
A szakember szerint – bár sokaknak nagyon kényelmes az előre megtervezett időpontban megindított szülés – a babák igényei ettől teljesen eltérnek. A természetes vajúdás alatt rengeteg olyan hormon termelődik, amelyre a későbbi, érett életükben szükségük lesz. Ha nincs vajúdás, nem termelődnek például azok a hormonok, amelyek a babák tüdejét éretté teszik a kinti világra.
A szülész-nőgyógyász szerint ideje feltennünk a legfontosabb kérdéseket. Miért van az, hogy egyes nők nehezen hozzák világra gyermeküket míg más anyáknak könnyebb? Miért nem foglalkoznak a kórházakban jobban a nők és a baba igényeivel? Az egyre gyorsuló világban mekkora kárt okoz a szülés „iparosodása”, gyorsítása?
A válasz nyilvánvaló: a kórházi protokollban elsődleges szempontnak kellene lennie, hogy a vajúdás egy fontos, prenatális időszak az újszülött életében. Ahogy az is, hogy a szülő nő és a gyermek igényeihez legyen igazítva az orvosi protokoll. Odent hangsúlyozta:
A farmakológiai segítségek korában, a könnyű és biztonságos császármetszések fontosabbak az orvosi szakmának, mint az, a tény, hogy így se az az anya se a magzat nem jut hozzá bizonyos hormonokhoz, amelyeknek óriási szerepe van például a szocializációs képességek elsajátításában, vagy a szaglás kialakulásában.
Éppen ezért a jövőnk alapvető kérdése, hogy a modern orvostudomány valóban a nőkért, gyermekekért, a következő generációért lesz-e, vagy az általános sietség korában divat marad-e az előre eltervezett, vajúdásmentes császármetszés. Vajon felismeri-e végre az emberiség, hogy az anyává válást és egy gyermek világrajöttét – mint a legnagyobb Istentől kapott csodát – nem lehet és nem is szabad siettetni.
Címlapkép: Pixabay.com
