Hőség és emberség: X. Ince pápa vízzel árasztotta el Róma népszerű terét
Izgalmas néha visszatekinteni arra, milyen lehetett az élet az előző századokban. Most, amikor egész Európa a hőségtől szenved, iskolákat zárnak be, erdőtüzek pusztítanak, sőt, még az Eiffel-torony is zárva tart, különösen jól esik visszatekinteni arra, milyen lehetett, amikor a nagy hőség miatt egy pápa vízzel árasztotta el az egyik közkedvelt római teret, a Piazza Navona-t, hogy így enyhítse a polgárok szenvedését, kicsit lehűtve az örök várost.
Miközben Európa rekordokat döntő hőhullámokkal küzd, egy különös és meglepően üdítő történelmi példát idéz fel az Aleteia.org hírportál – egyenesen Róma szívéből.
Évszázadokkal ezelőtt, 1652-ben X. Ince pápa különös döntést hozott a perzselő nyarakra reagálva. Nem politikai figyelmeztetésekkel vagy nyilvános fenyegetésekkel, hanem egy ennél sokkal egyszerűbb és praktikusabb lépéssel próbálta enyhíteni a polgárok szenvedését. Létrehozta a „Piazza Navona-tavat ”, méghozzá úgy, hogy a város egyik legikonikusabb terét ideiglenes medencévé alakította. Döntése a maga korában meglehetősen haladó ugyanakkor nagyon népszerű volt.
Mindez úgy történt, hogy augusztusban minden szombaton és vasárnap úgy alakították át a központi szökőkutakat, hogy a víz szabadon ki tudjon folyni belőlük, így a homorú tér csillogó, sekély tóvá változott.
A rómaiak – nemesek és egyszerű emberek egyaránt – özönlöttek a térre. Csak úgy suhantak a hintók az elárasztott köveken, miközben boldogan pancsoltak a gyerekek a vízben, és zenészek játszottak az elragadtatott tömegnek az erkélyekről és az erre a célra felállított színpadokról.
Mindez a kreatív polgári gondoskodás diadala volt egy olyan városban, amelynek meghatározó eleme a nap és a kő, két elem, amely igen könyörtelenül lép kölcsönhatásba a nyári időszakban.
Az ötlet történelmi távlatot is kapott: a Piazza Navonát a Domitianus Stadion, az első századi atlétikai aréna romjaira építették. A 17. századra a tér már fesztiválok és lovagi tornák helyszíne volt, megőrizve ősi funkcióját, mint látványosságot, ami egyben enyhet adott az oda látogatóknak. Az árvíz is részévé vált az éves rutinnak, nyári eseménnyé, amely egyaránt szolgálta a testet és a lelket.
A Piazza Navona ma is a barokk urbanizmus remekműve, amelyet olyan építészeti csodák kereteznek, mint Bernini Négy folyó szökőkútja és Borromini Sant’Agnese in Agone-temploma. Azzal azonban kevesen vannak tisztában hogy a tér egykor víztől és örömtől lüktetett, ami a várostervezés éghajlati szélsőségekhez való alkalmazkodásának korai példája.
X. Ince pápa gesztusa több volt, mint az emberek nyilvános szórakoztatása, mélyen empatikus döntés volt a környezet és a polgárok felé. A római nép kellemetlenségeinek enyhítése annak felismerése volt, hogy
a városoknak gondoskodniuk kell lakóikról, különösen a legkiszolgáltatottabbakról egy olyan időszakban, amikor a környezeti tényezők ennyire szélsőségesek.
A 19. század közepére a hagyomány fokozatosan kikopott, többek között azért, mert az orvosszakértők tartottak tőle, hogy a szokás nem eléggé higiénikus, betegségek kitörését okozhatja. 1870-ben végül a teret enyhén domború lejtéssel kövezték ki, ami lehetetlenné tette a terület elárasztását.
A tóvá alakított tér mára egy másik kor lenyomatává vált, de nekünk is szolgál némi tanulsággal: most, hogy Európában a városok ismét szembesülnek a szélsőséges hőség kihívásaival, ez az apró gesztus emlékeztet minket arra, hogy a megoldásnak – legyen az technológiai vagy kulturális – mindig emberközpontúnak kell lennie.
A Katolikus Egyház Katekizmusa is azt tanítja, hogy „Isten a Földet és annak erőforrásait az emberiség közös gondozására bízta” ( KEK 2402 ). A Piazza Navona kiárasztott vize emlékeztet minket arra, hogy a gondoskodás néha apró, ám annál váratlanabb forrásokon keresztül is feltörhet a mélyből.
Vezetőkép: Pixabay
