Isten folyamatos belső munkára hív minket – Rónaszéki János atya a Vasárnapnak
Miközben a beszélgetésre igyekszem, ébredezik körülöttem Budapest, az egyetemi városrész és a bulinegyed sarkának színes kavalkádja. Ebből a forgatagból érkezem meg a Francesco kávéházba, amely a béke szigeteként immáron több mint egy éve üzemel missziós pontként a belvárosban. A javarészt önkéntesek munkájával létrejött keresztény kávézó lelki feltöltődést nyújtó programokkal vonzza be a fiatalságot, és nem csupán a környező egyetemekről, iskolákból. Az intézmény egyik életre hívója, Rónaszéki János atya már vár, és miközben a jövő évről kérdezem, óriási lendülettel beszél arról, milyen jó kimenni a világba tanúságot tenni, eljutni az emberekhez… Még az is szóba kerül, hogy egy csésze kávéval is szolgálhatjuk a békét.
– Izgalmas év van mögöttünk, 2025 rengeteg fordulatot hozott egyházi és világi értelemben is. Milyennek látja János atya az elmúlt évet katolikus szemszögből?
– Mindenképpen tartalmas év volt, a világpolitikai, és az egyházi életben is. Rögtön az év első felében Ferenc pápa halála rázta meg az egyházat. Szomorú volt átélni a veszteséget, de az, hogy a feltámadás napján még megadta az utolsó Urbi et Orbi áldását a Szent Péter téren, és utána ment vissza a Mennyei Atyához, ennek megvolt a szépsége. Az alapítványi kávézóban, amit róla neveztük el, ez egy különösen fontos időszak volt. Többet foglalkoztunk vele, megemlékeztünk róla, hiszen az ő 12 évével egy nagyon fontos időszak kezdődött el az egyházban, és nagy örömünkre, Leó pápa ezt az irányt teljes mértékben folytatja. Az Ágoston rendi Prevos bíboros egyáltalán nem volt annyira az esélyesek között, hiszen nagyon fiatal és csupán pár éve bíboros. Amikor megválasztották, nagyon nagy öröm volt, hogy úgy kezdte a kilépését a Szent Péter Bazilikánál, „Békesség nektek!”
– Mit üzen ez nekünk, híveknek?
– Ez nagyon fontos üzenet egy háborúkkal, konfliktusokkal terhelt időszakban. Ezek Jézus szavai az apostolokhoz, tehát nem csupán politikai békéről van szó, nem felületes fegyverszünetről: mélyebb békét akar közvetíteni a világnak, ami egyedül az Istentől jöhet. Az egyháznak és a pápának mindenkori feladata Isten békéjének hirdetése. Leó pápa pedig rögtön tanúságot tett arról, hogy szinodális egyházra van szükség. Ezzel Ferenc pápa örökségét viszi tovább, az első útja is az ő sírjához vezetett. Első enciklikáját is – amit a szegények melletti elköteleződésről szól – félig Ferenc pápa írta, és ő fejezte be.
– Az is izgalmas kérdés, hogy új utakat is kijelöl-e Leó pápa?
– Azt azért fontos tudni, hogy ők személyesen is nagyon jó kapcsolatban voltak, nagyon nagy a folytonosság közöttük. Ráadásul a két utolsó modern pápa Latin-Amerikából származik. Leó pápa ugyan chicagói születésű, de 20 évet élt Peruban, ő is a latin-amerikai egyházi megújulás részese, amelynek Ferenc pápa is. Sokan talán nem tudják, de ma Latin-Amerikában van a legtöbb hívő, ezért ott van az egyház központja. Ezt bizonyítja az is, hogy a legutóbbi két pápa onnan érkezett. Ők Latin-Amerikában is munkakapcsolatban voltak és Prevost még bíboros korában két évig Ferenc pápa mellett volt a püspöki dikasztérium elnöke, ami egy nagyon fontos beosztás a Vatikánban, szinte a harmadik ember a pápa után. Közvetlen munkatársa volt, s az ő lelkesedése, világegyházképe szinte megegyezik Ferenc pápáéval. Amiben talán másfajta irány tapintható ki nála, az rögtön a megjelenésében is látszódott, hogy felvette a hagyományosabb ruhákat, amit Ferenc pápa elhagyott. De az egyszerű, hétköznapi megjelenésében teljesen a szerzetesi egyszerűséget követi ő is. Ezzel a gesztussal azt is jelzi, hogy az egyházban mind a progresszív, mind a konzervatívabb iránynak része kíván lenni.
– És talán ehhez kapcsolódik a névválasztása is…
– Ez azért jelentős, mert XIII. Leó volt az első olyan pápa, aki megszólalt szociális kérdésekben. Ő volt az, aki a Rerum Novarumban kimondta, hogy az egyháznak nemcsak spirituális dolgokban kell megnyilvánulnia, hanem társadalmi kérdésekben is el kell mondani a véleményét. Leó pápa pedig ugyanezt a lelkületet viszi tovább, azzal a különbséggel, hogy neki a mai világ kihívásaira kell válaszolni. Ilyen a béke kérdése, a mesterséges intelligencia kérdése és a teremtésvédelem is. Várható, hogy erős párbeszéd indul ezekben a társadalmi kérdésekben, ahogy Ferenc pápánál is láttuk. Ő is a szegények evangéliumáról beszélt, a szegények szeretetéről, a kilépő egyházról, és Leó pápa ezt a fajta gondolkodást folytatja.
– A Francesco is missziós kávéház. Mit jelent ma az, hogy van egy missziós küldetésünk? Mennyire tudják ezt tettekre váltani a fiatalok?
– A misszió mindig nehéz, mert az egész spirituális világ, vagy ha úgy tetszik, a keresztény hit, egy kicsit visszaszorult a magánügy területére, főleg Európában. Nem véletlenül született a szlogen, hogy a „hit nem magánügy.” Ez azért nagyon fontos, mert ki kell hoznunk a hitünket a közügyek terepére, és ez mindig tanúságtétellel kezdődik, vagy ha úgy tetszik, misszióval. Nagyon sok fiatalban azt kell feloldani, hogy nem kell ahhoz tökéletesnek lenni, hogy az ember a hitéről elkezdjen beszélni. A kereszténység nem arról szól, hogy mi teljesen makulátlanok vagyunk, hanem arról, hogy ugyanolyan hibás, bűnös emberekként van egy mély hitünk, meggyőződésünk, istenkapcsolatunk, ami átsegít minket a nehézségeken. A hibákból, bűnökből ez vezet a felállás, a megbocsátás felé.
A keresztény ember folyamatos dinamikában van, és a tanúságtétel hozzátartozik a kereszténység lényegéhez.
– Leó pápa azt mondta, hogy missziós egyházra van szükség…
– Igen, és ez azt jelenti, hogy nem lehet az egyház belterjes. Nem lehetünk csak a saját keresztény közegünk komfortzónájában, hiszen akkor terjed a kereszténység, ha elkezdünk kifelé menni, találkozunk a mai világ társadalmi valóságával. Ha megtaláljuk az új helyeket, módokat arra, hogyan tudunk a mai emberhez szólni. Akár egy kávézó, akár egészen más missziók formájában…
A lényeg az, hogy felkínáljuk a mai ember számára az evangélium üzenetét – ezt jelenti a misszió.
És nem azért, mert ezt mindenki befogadja, vagy rögtön szeretni fognak minket és népszerűek leszünk! Csupán van egy örömhírünk, amit tovább szeretnénk adni. És ezt valaki befogadja, valaki nem…
– De ha fel sem kínáljuk az embereknek, akkor nincs is lehetőségük arra, hogy mellette döntsenek.
– Valaki úgy fogalmazta ezt meg, hogy néha olyan a kereszténységünk, mintha mindig a nagypénteknek a drámájában élnénk, de a feltámadás öröme hiányozna. Ezt kéne visszahozni, hogy mi a feltámadásban hiszünk, az örök életben hiszünk, és ezt az örömhírt akarjuk közvetíteni az emberek számára! És ezért mindent meg kell tennünk!
– A fiataloknak különösen nehéz lehet, hiszen ma a társadalom nagyon mást sugall…
– Biztos, hogy így van, ezt én is látom, alapból van mindenkiben egy belső bizonytalanság, és valóban sokszor az ember nem tudja, hogyan kommunikálja ezt a másik felé. Ám amikor elkezdünk cselekedni, akkor nagyon szép dolgok születnek. Nekünk itt a kávézóban is nagyon nagy tapasztalatunk ez: rengeteg önkéntes – már majdnem 40 – fordult meg nálunk az egy éves működés során. És rengeteg érték születik abból, amikor fiatal egyetemisták szabadidejüket feláldozva valamit a jó érdekében tesznek.
A kereszténység folyamatos belső küzdelem a jó és a rossz között. Folyamatos küzdelem a saját hibáinkkal, bűneinkkel, eleséseinkkel. De nem azzal leszünk igazi keresztények, ha önmagunkba zárkózunk és addig javítjuk magunkat, amíg alkalmasak nem leszünk arra, hogy tegyünk valamit.
Úgy, ahogy vagyunk – hibásan és bűnösen – menni kell, tanúságot kell tenni az Isten mellett, ahogy az apostolok tették. Ők is egyszerű, megtört emberek voltak, hibákkal, emberi gyarlóságokat, bűnökkel, de az Isten küldte őket. És így indult el az egyház.
Amikor tanúságot teszünk a hitünkről, akkor nem magunkról teszünk tanúságot, hanem Istenről, és a mi hiteles életünk persze alátámaszthatja ezt, de nem szabad, hogy a keresztényeket megijessze az, hogy küzdenek a saját hibáikkal és bűneikkel! Mi is emberek vagyunk, és küzdünk mindazzal, amivel bárki más. Ha egy fiatal megtapasztalja, mekkora öröm adni, jelen lenni, tanúságot tenni, átadni az Isten szeretetét vagy közelségét – akár csak egy finom kávéval – az is egy darabja ennek a nagy missziónak, amit az egyháznak végeznie kell. Kis szinten kell elindulni, hogy hatással legyünk a világra.
– A Francesco kilépett podcast adásaival az online világba. Izgalmas, hogyan válik evangelizációs térré egy olyan közeg, ahol azért – valljuk be – igencsak munkálkodik az ördög is…
– Meg kell nézni, hogy hol vannak ma a fiatalok, és hol vannak általában az emberek! A mai világban megkerülhetetlen az online tér. A keresztény gondolkodás pedig sokszor megáll ott, hogy csak a negatívumát, a veszélyeit nézi, és persze azt is látni kell, főleg gyerekeknél, hiszen nagyon nem mindegy, mit adunk a kezükbe. Ugyanakkor ott van benne a lehetőség, hogy el lehet érni embereket nagy számban, sokkal gyorsabban, közvetlenebbül, mint régen, más csatornákon.
És az embereknek erre igénye van. Mi tényleg a legegyszerűbb telefonos streamelést használjuk, és nyilván nem tudunk labdába rúgni a különböző podcast műsorokkal, stúdiókkal szemben, mégis azt tapasztaljuk, hogy ennek ellenére több ezren nézik a videóinkat. Van, amelyik már majdnem 10 ezres nézettségnél tart!
– Ez nagyon szép szám!
– Az embereknek szüksége van ezekre a tartalmakra! És nem kell arra várni, hogy teljesen tökéletes legyen, vagy teljesen meg tudjunk felelni minden elvárásnak. Ez nagyon fontos üzenete a hitünknek: nem mindig tudunk beállni a versenybe, amit a világ diktál, de talán nem is szabad beleállni. Nekünk más az üzenetünk, mások az eszközeink, az embereknek mégis szükségük van erre! A mi podcastjeinket önkéntesek veszik föl, az előadók önkéntesen jönnek, nem kérnek érte semmit… Ők tényleg adni akarnak, tanúságot tenni, és nagyon sok ember megfordult már nálunk: bíborosoktól kezdve püspök atyákon át a művészekig! A mai világban is vannak elkötelezett emberek, és erre van szükség!
Hogy olyan embereket lássunk, akik a saját életállapotukban képesek megélni a hitüket. Hogy ne vesszen ki a motivációnk: én is képes vagyok ezt megélni a saját életemben, hivatásomban, életállapotomban! Az Isten engem is arra hív, hogy jó keresztény életet tudjak élni, és ez lehetséges! Ez nem hibátlanságot jelent, hanem azt, hogy folyamatosan fejlődni akarunk, és ha látunk erre példát, az motiváló. Főleg a fiataloknak van szüksége példaképekre: családanyákat, apákat, püspököket, elkötelezett papokat látni!
– Január elején az emberek szeretnek fogadalmakat tenni. János atya hogyan kezd neki az új évnek?
– Az új év új lehetőség, próbál az ember motivációt gyűjteni, én magam is szoktam célokat kitűzni, amiket jó lenne megvalósítani. Ez a kávézó is úgy született, hogy 2024. január 1-jén, az újév lendületével írtunk egy levelet az iskolának, kibérelhetjük-e a termet. Újévi lendületből született a Francesco, ezért ki merem jelenteni, hogy az új év tud hozni új lendületet, terveket.
Érdemes magasra rakni a lécet a saját életünk szempontjából is!
– Hogyan tudjuk mi keresztény szemszögből nézni a kérdést?
– Nemcsak világi teljesítményeket kell letenni az asztalra, fontos megvizsgálni a kapcsolatainkat: „milyen a kapcsolatrendszerem a családommal, barátaimmal, ismerőseimmel? Hol vannak feloldatlan konfliktusok, amiket jó lenne rendezni?”
Keresztényként emberközpontú vagy inkább istenközpontú célokat is ki kell tűzni. Végső soron úgyis a kapcsolataink a legfontosabbak, ezekre érdemes ránézni. Akár a másik emberrel, önmagunkkal, vagy Istennel. Az imaéletünket is át lehet gondolni: „mennyi teret tudunk engedni Istennek a hétköznapokban? Megtalálom-e azokat a formákat, ahogy én az Istennel tudok kapcsolódni? Használom-e azt az értékes időt, amit a családtagjaimmal tudok tölteni? Tudok-e önmagammal szembenézni, látom-e belső félelmeimet, fájdalmaimat?”
Folyamatos belső munkára hív az Isten minket a kereszténységben, és minél jobban beengedjük Őt a szívünk mélyére, annál termékenyebbé tudnak válni a hétköznapok.
Minél felületesebben élünk, és csak azt nézzük, hogy kívülről a világ mit lát rólunk, annál felületesebb lesz az életünk és a kapcsolataink. Ha viszont a mélyére ásunk az életünknek, annál tartalmasabb lesz az egész. Néha nehéz mélyre menni, de Isten mindig erre a mélységre hív minket. És talán egy újévi fogadalomnál ez jó elhatározás lehet: mélyíteni a kapcsolatainkat.
– Az új évben milyen új kihívások, feladatok várnak a Francescóra?
– Szeptemberben lettünk egy évesek, és hál’ Istennek sikerült a kávézót fenntartani. Januártól folytatjuk: hónapokra előre le vannak szervezve a meghívott előadók. Arra mindig figyelünk, hogy majdnem fél évre előre lássunk, és rengeteg érdekes beszélgetés ígérkezik az új évben. Továbbra is lesznek horgoló workshopjaink, amik nagyon sok fiatalt vonzanak, illetve a keddi podcast adásaink is folytatódnak.
Egyre többen jönnek hozzánk: könyvbemutatót, vagy éppen beszélgetést szeretnének nálunk tartani, és ezeknek is örömmel helyet adunk. Több zenei eseményünk is van.
– János atya mit üzen az olvasóknak 2026-ra?
– Az egyház legfontosabb üzenete a béke, az önmagunkkal, a kapcsolatainkban megszerzett béke. Úgy tudjuk építeni a világot, ha önmagunkon kezdjük. Hajlamosak vagyunk – akár a társadalmi, akár egyházi szinten – túl nagy léptékben gondolkodni. De ezek a nagy dolgok mindig kicsiben kezdődnek a hétköznapi életünkben. Ki kell lépni a kulturális- elvi kereszténységből, hiszen a kereszténység nem egy ideológia, hanem végső soron az, hogyan élek, milyen a hétköznapjaim valósága. Nem az a baj, ha hibákkal és bűnökkel terhelt az életem, hanem az, ha nem is állok bele ebbe a küzdelembe, a belső harcokba. Ha az elveket megfogalmazom, de közben a hétköznapom ettől távol van. Isten azt akarja, hogy őt is behívjam az életembe. Hogy a béketörekvés elsősorban a hétköznapjaimban valósuljon meg, hiszen akkor fog tovább terjedni a világra!
Vezetőkép: Rónaszéki János atya a Café Francescóban. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona
