Kijevből érkeztek játék mackóval és három bőrönddel

Civil segítőhálózat szerveződött   

Larissza két kamasz kislányával érkezett pár napja a Nyugati pályaudvarra, több ezer menekülő honfitársával együtt. Egy civil „segítőláncnak” köszönhetően azonnal befogadó családra lelt. A „segítőlánc” lelke a Magyarországon családot alapított, egykori ukrán sportember, aki tolmácsként segít a pályaudvaron.

Amikor letelik a munkaideje, kimegy a Nyugatiba és éjszakába nyúlóan dolgozik azon, hogy minél több embernek biztonságos helyet találjon.

Telefonjában először csak az ismerősök, majd azok ismerőseinek elérhetőségeivel, mára már nagyon sok olyan ismeretlen magyar család telefonszámával, akik hajlandók a saját otthonukba néhány napra befogadni a menekülteket.

A pályaudvar környékén magánszemélyek várakoznak az autóikkal, hogy az érkezőket átmeneti szálláshelyekre vigyék. A szervező felhívja a befogadó családokat, majd kikíséri a menekülteket az autóhoz, amely aztán elviszi őket a megadott címre.

Menekülés a rakéták elől

Péterék szintén jelentkeztek befogadó családnak, egy többgenerációs házban élnek a szülőkkel, és három gyermekükkel. 

Este fél tízkor hívott egy ismeretlen szám, megdobbant a szívem, csak a menedékkérők érdekében hívhatnak, hiszen a barátom révén én is felajánlottam a segítségünket, de azt nem gondoltam, hogy már aznap megkeresnek – meséli Péter. – Larissza Kijevből érkezett tíz és tizennégy éves lányaival és három kis gurulóbőrönddel. Később kiderült, hogy

amikor a pincébe kellett menekülniük a bombázások elől, elhatározták, hogy elhagyják az otthonukat.

Először déli irányba, a tenger felé mentek rokonokhoz egy csöndes kis faluba, azt remélve, hogy oda nem ér el a háború. De alig érkeztek meg, ott is elkezdődtek a bombázások, és végül a befogadóknak is menekülniük kellett.

Az ellenőrző ponton nem engedték át őket

A család az édesapával együtt autóval indult a nyugati országhatár felé, de az utakon úgynevezett ellenőrző pontok voltak, amelyeken nem engedték át őket.

Végül gyalog jutottak el egy állomásig, ahol az asszony és a két kislány vonatra tudott szállni, míg az édesapa visszament Kijevbe.

Mint mondják, ő nem szeretne harcolni, építészmérnök, és már azon gondolkodik, hogyan lehet majd újjáépíteni a várost. Larissza kihangsúlyozta, hogy a csapi magyar határtól kezdve mindent megkaptak, amire szükségük volt, nagyon szervezetten mentek a dolgok, és ezekért rendkívül hálás – idézte fel Péter.

Az asszony és a lányok Olaszországba mennek tovább egy távolabbi rokonukhoz, de arra számítanak, hogy mielőbb hazatérhetnek. A telefon és az internet szerencsére még működik, így tudják tartani a kapcsolatot az otthon maradottakkal. Larisszának nemcsak a férje van életveszélyben, hanem a testvére is, aki katonaként szolgál.

A legszegényebbek is adakoznak

A menekültek nagyon fáradtak voltak, sokat aludtak és persze telefonáltak. Mivel az ittlétük egy része a hétvégére esett, tudtam programot is szervezni nekik: séta a budai Várban, a nagyobbik lány kérésére látogatás a Nemzeti Galériába. Az állatkertbe is szerettek volna elmenni, így oda is elvittük őket. Természetesen minden költségüket álltuk – folytatja Péter a beszámolóját.

Különösen jólesett, hogy a szomszéd bácsi, aki maga is szinte segélyre szorul, az összekuporgatott pénzéből felajánlott tízezer forintot a menekült családnak az itt-tartózkodáshoz.

Három éjszakát töltöttek nálunk, majd kivittem őket a reptérre, és most várjuk a következő családot. Az egész háborús iszonyatban az az egyetlen felemelő érzés, hogy segíthetünk, hiszen mindannyian tudjuk, milyen borzalmas lehet, amikor az ember élete egyik percről a másikra összeomlik, nem is beszélve a háború borzalmairól és az aggódásról a szeretteinkér – vélekedett Péter.

B. Tóth Edit