Láthatatlanok vagyunk?

Egyszer találtam egy láthatatlan munkakalkulátort, amibe betáplálhattam volna, mennyit ér az a munka, amelyet itthon végzek, és amiért semmilyen fizetséget nem kapok. El is kezdtem bepötyögni a paramétereket, ám a legkisebbem felébredt, így sosem tudhattam meg, mennyit érne, ha számszerűsítenénk azt, ahogyan élek…

Persze a kérdés költői, hiszen a hivatalos gondozási ellátásokon túl senki nem kap fizetést azért, ha 345-ször kel fel éjjel szoptatni, amikor fogzik a gyerek, ha percre pontosan odaér az iskolába a nagyokért 4-re, holott a kicsi beteg és épp édesdeden szundít a kiságyban induláskor. Azért sem jár elismerés, ha megtanulunk úgy főzni, hogy az egyik kezünkben a babát billegtetjük, míg a másikban a hozzávalókat aprítjuk és dolgozzuk fel óvatosan, miközben a nagyobb testvérek éppen beszámolót tartanak arról, mi történt velük az iskolában. De a férjem sem kap keresetkiegészítést azért, mert minden reggel egy órával korábban kel, hogy az iskolások időben beérjenek, és azt sem forintosíthatjuk, amikor mesét olvas este, miután az általam romokban hagyott konyhát rendbe szedte a 12 órás munkaideje után.

Persze ezek a foglalatosságok megtérülnek egyszer, hiszen a gyermekeink felnőnek, és optimális esetben a sok törődés eredményeként stabil, sikeres és főként gondoskodó, felelősségteljes felnőttekké válnak, akik hasonlóan vélekednek majd arról, hogy hogyan kell a láthatatlan munkát „örömmel” végezni. Sokkal nehezebb helyzetben van az, aki láthatatlanul gondozza idős rokonát, vagy beteg gyermekét látja el 0-24 órás szolgálatban, ami adott esetben teljesen kiégetheti és felőrölheti az embert. 

Éppen ezért

a láthatatlan munkát talán nem is láthatatlan munkának kellene nevezni, hanem láthatatlanná tevő munkának.

Hiszen sokkal inkább az válik láthatatlanná, aki végzi, vagy éppen az, akiért végzik. Mai társadalmunk ugyanis sokkal többre becsüli a sikerre, pénzre váltható tevékenységeket, mint a szeretet eme apró gesztusait. Mert a láthatatlan munka valóban nem forintosítható, de egész társadalmunk alapja és mindannyiunk közös szükséglete.

Nem is igazán érdekel, mennyit keresnék vele, ha nem a saját gyermekeimre és családomra főznék, ha mások porontyait fuvaroznám és gondoznám, vagy egy idegen ügyeit intézném a sajátunk helyett. Biztos vagyok benne, hogy a szüleim is így gondolkodnak, pedig évek hosszú sorát áldoztak fel az életükből azért, hogy idős szüleiket, nagyszüleiket gondozzák. Sokkal inkább foglalkoztat az, miért nem képes a társadalom azok felé fordítani a fejét, akik gondoskodnak, akik másokért élik az életüket? Talán éppen azért, mert először azok felé kellene fordulni, akik gondoskodásra szorulnak?

A gyermekek felé, akiknek szüleivel elhiteti a világ, hogy jobb, ha meg sem születnének? Az idősek felé, akiknek gondozás helyett az eutanáziát próbálják meg kieszközölni lobbicsoportok? Vagy rémeket látnék? Nem valószínű…

Ma, amikor vezető hír lehet az, hogy a világ egyik leghíresebb színésze öngyilkosságra készül saját gyermeke jelenlétében, amikor hollywoodi hírességek szónokolnak arról díjátadókon, hogy az abortusz volt életük legjobb döntése, és celebek hirdetik, mennyire jó gyermektelennek maradni? Mi ez, ha nem a gondoskodó emberek és gondozottjaik lesajnálása? Hogyan várhatjuk el, hogy ebben a légkörben a láthatatlan munkának becsülete maradjon? 

Ma, a láthatatlan munka világnapján visszaválthatnánk azokat a forintokat szeretetre.