Legyen számára is öröm a készülődés! Így könnyíthetjük meg az iskolapadba való visszatérést

Lassan vége a nyárnak, és a gyerekeknek vissza kell ülniük az iskolapadba. Még azok is vonakodva gondolnak erre, akiknek egyébként jó élmény iskolába járni, hiszen a szabadság, a szülőkkel együtt töltött idő után kevésbé vonzó a korai keléssel, feladatokkal és kötöttségekkel teli életmód. Ugyanakkor fontos lenne, hogy a fiatalok tettvággyal és örömmel érkezzenek az iskolapadba, hiszen ezáltal a tanulás és a visszatérés is eredményesebb lehet. Arról, hogy mindezt hogyan érhetjük el, Galla Krisztina családtréner, Családi Életre Nevelés tanácsadó beszélt nekünk. 

– Európa számos országában rövidebb a nyári szünet, mint itthon. Jól gondolom, hogy – noha ennek történelmi és praktikus okai vannak – ez itthon megnehezítené a gyerekek (és a szülők) dolgát abban, hogy beosszák az idejüket és az energiáikat az egész évre?

– Régóta téma időről időre a szünetek elosztásának és hosszának a kérdése. Egyaránt szólnak érvek valamennyi lehetséges megoldás mellett és ellen is. Ami most az évkezdéssel kapcsolatban inkább kérdés lehet, hogy hogyan töltötték a gyerekek a szünidőt; mennyire tudtak pihenni, kikapcsolódni, élményeket gyűjteni. De hát erről az idei „nyári mérleg” elkészítése után a jövő évi vakáció tervezésekor lenne érdemes beszélgetni! Egy biztos: a szünetnek – akár rövid, akár hosszú – a célja a kiszakadás a mókuskerékből, a következő feladatok megoldásához szükséges erőgyűjtés, a feltöltődés.

– Mi az, ami miatt ennyire nehéz szívvel indulnak vissza a gyerekek az iskolapadba, amit egyébként év közben szívesen koptatnak?

– Ha nagyon egyszerűen szeretnék válaszolni erre a kérdésre, elég lenne csak annyit mondanom, hogy mi, felnőttek sem vágyakozunk vissza a kötetlen pihenést nyújtó szabadságunkról a munkahelyi kötelmeink közé, bármennyire is szeretjük a munkánkat, a munkatársainkat… Ha azonban egy kicsit mélyebbre nézünk, akkor be kell vallanunk, hogy bármennyire kiváló is az iskola, empatikus a nevelő,

a gyerekeknek az iskolai lét mindenképpen feszes időbeosztást, gyakorlatilag folyamatos teljesítménykényszert jelent.

Csomagolhatjuk ezt bármilyen módszerbe, a nyári szabad életmódhoz képest akkor is több alkalmazkodást kíván a gyerekektől, már csak azért is, mert egy nagyobb közösség tagjaként kell megélni a mindennapokat. Az sem segíti az iskolába való visszatérést, hogy sajnos sok családban a nyári szünet a gyerek számára a keretek teljes fellazulásával, mindennemű feladat elhagyásával jár: nem kell időben lefeküdni, felkelni, nincs a gyereknek semmiféle teendője napközben.

Ebből a langymeleg állapotból bizony lehetetlen visszavágyni és még nehezebb visszaszokni az iskolai keretek közé.

Természetesen feladat alatt nem a tantárgyi gyakorlást értem – ezt a magam részéről a szünetekre meg is tiltanám, hiszen a könyvelő sem „könyvelget” egy kicsit, a sebész sem „műtöget” egy félórácskát, sőt uram bocsá’ a pedagógus sem tart „egy pici szakórát” a szabadsága alatt. Az iskolában tanultak frissen tartásának ezer és egy módja van azon kívül, hogy leültetjük a gyereket „gyakorolni”. De ez már egy másik beszélgetés témája lehetne… Feladat lehet azonban a kisállat gondozása, a portörlés, a viráglocsolás, és bármi olyan teendő, ami a napnak valamiféle ritmust és emellett az elvégzése sikerélményt, hasznosságtudatot ad.

– Mit tehetünk szülőként, hogyan tudjuk jól előkészíteni a terepet a nagy visszatérésre? Minket gyerekkoromban a szüleim elvittek az azóta megszűnt Vidámparkba iskolakezdés előtti héten…

– Nagyon kedves szokás, amit említ – kiváló ötlet lenne ma is egyfajta jókedvű nyárbúcsúztató-őszköszöntő programot beiktatni a család életébe, akár hagyományt teremteni ezzel! Ezeken össze lehetne gyűjteni azokat a nyári élményeket, amelyekből az őszi-téli hónapokban erőt lehet majd meríteni, töltekezni lehet. Itt olyasmire gondolok, mint egy kis fényképalbum a legjobb pillanatokkal, a legszebb helyekkel; egy üveg kagylógyűjtemény; a nyáron felkeresett programok belépőjegyei stb. Az őszköszöntő is jó segítség lehet abban, hogy listázzuk mindazt a kellemes, érdekes, izgalmas, jó dolgot, amit ez az évszak adhat: színes levelekből képeket készíthetünk; gyümölcskóstolót/-felismerő versenyt tarthatunk; megtervezhetjük együtt, hová szeretnénk az őszi hónapokban ellátogatni; milyen ünnepek várnak ránk stb. Itt lép be a szülői kreativitás, mint örök mentőöv – a lényeg, hogy

a lehető legtöbb kellemes, örömöt okozó dolgot összegyűjtsük, ami az őszi hónapokban várhat a gyerekre, a családra. Ezekből akár naptár is készíthető, és akkor az iskolában töltött napok gyorsabban telnek a várakozás örömével.

– Nekem mai napig kedves emlék a közös tanszervásárlás és a könyvkötés is, amit anyukámmal szertartásosan együtt csináltunk még a gimnáziumi évek alatt is.

– A tanszerek közös vásárlása, előkészítése nálunk is szokás volt, míg a gyerekeim kicsik voltak, és meg kell mondanom, hogy a fiam, aki nem volt túl lelkes iskolába járó, a készülődést azért élvezte. Tudom, hogy ma a tankönyvet, füzetet már leginkább csak nejlonfóliába csomagolják, de javaslom, hogy ahol ezt az iskola külön nem kéri, választhassanak a gyerekek egyéni csomagolópapírt, ami játékos, vidám és egyedivé is teszi a felszerelést. A mai kínálatban már tobzódhatnak a gyerekek a tanszerkínálatban:

engedjük őket a realitás keretein belül válogatni a különféle színes-szagos tolltartók, ceruzák, radírok stb. között. Legyen számára is öröm a készülődés. Menjünk velük együtt vásárolni, szánjunk elegendő időt a nézelődésre, válogatásra. Ha már itt elkezdjük a sürgetést, a versenyfutást az idővel, akkor még el sem kezdődött az iskola, de már stresszes órákat élünk át mi is és a gyermekünk is.

A fentiek természetesen a kisiskolásokra vonatkoznak, bár egyes praktikák a nagyobbaknál is működhetnek egy kicsit átformálva az életkori sajátosságoknak megfelelően. Egy gondolat erejéig még visszakanyarodnék a kérdésfelvetéshez, amelyben úgy fogalmaz, hogy a „nagy visszatérésre” készülünk.

Sokat segíthet szülőnek és gyereknek egyaránt, ha az iskolakezdésre nem „nagy visszatérésként”, hanem új kalandok lehetőségeként tekintenek. Kalandokra, amelyek néha kihívást, erőfeszítést jelentenek, néha gond nélkül, könnyen átélhetők; amelyek hol sikerülnek, hol nem, de mindenképpen többek leszünk az által, hogy megéltük.

Munkám során azt tapasztalom, hogy azokban a családokban, ahol a szülők ezzel az attitűddel állnak az iskolai élethez, kevesebb a stressz, kevesebb a gyomorgörcs, könnyebben megoldhatóak a problémák, a konfliktusok!

– Van, akinek ez nem is visszatérés, hanem a kezdet…

– Valóban, amiről az iskolakezdéssel kapcsolatban feltétlenül szólnunk kell, az az elsőbe induló gyermek. Őt semmiképpen ne riogassuk azzal, hogy „majd az iskolában ezt már nem lehet, a tanító néni azt majd már nem fogja engedni” stb. Ne bagatellizáljuk az izgalmát – érezzünk együtt vele, és biztosítsuk, hogy ránk mindig, minden körülmények között számíthat majd. A közös, nyugodt készülődés ennél a korosztálynál hatványozottan fontos lenne.

– Mit tehetnek a tanárok, hogyan tudnak partnerek lenni abban, hogy a gyerekek az iskolakezdés előtti hetekben, és az azt követő első napokban jól viseljék ezt a nagy változást?

– Azt gondolom, hogy aki igazi pedagógusvénával megáldva lép a – ma már nem létező – katedrára, annak nincs szüksége az én tanácsaimra. Az magától is tudja, hogy az első napok inkább a közösségépítésről, az iskola rendjébe való fokozatos visszaszokásról, annak a bizonyos „fonalnak a felvételéről” szól. Hagynak kellő időt az előző évi tananyag fontos részeinek az ismétlésére, és csak ezután kezdik meg annak felmérését, hogy honnan is kell indítaniuk az egyes tantárgyakkal. Aki meg azt gondolja, hogy az iskola a számonkérés helye, ahol az a fő vezérelv, hogy mérjük fel, ki mit nem tud, annak én nem tudok nemhogy elfogadható, de meggondolásra érdemesnek tartott módszereket, eszközöket sem felsorakoztatni.

– Ha valakinek nem jól sikerült a tavalyi év, emiatt nyűgösen, kedvtelenül indul az új, van olyan módszer, amellyel meg tudjuk nyomni a „reset” gombot, és valahogy alkalmazni az új év, új élet felfogást?

– Első lépésként fontos lenne számbavenni azokat a tényezőket, amelyek most is szorongással, félelemmel töltik el a gyereket, ha az iskolára gondol. Ezek közül szülőként érdemes átgondolni, hogy melyek azok a tényezők, amelyek valóban fajsúlyosak, negatívan befolyásolják a helyzetet, és ha úgy ítéljük meg, hogy a gyermek egyedül, a mi háttértámogatásunkkal sem tud velük megküzdeni, akkor van-e mód a drasztikus változtatásra. Például,

ha magunk is úgy látjuk, hogy az iskola oktatási módszere, nevelési elvei vagy a pedagógus személyisége nem kompatibilis a gyermek személyiségével, akkor merjünk váltani! Ha évek óta folyamatos feszültség, konfliktus van az osztályközösség és a gyermekünk között, akkor merjünk váltani! Természetesen ez jól átgondolt stratégiát követel.

Ha viszont szerencsések vagyunk, és olyan dolgokkal szembesülünk, ami vagy kis szülői ráhatással (például megkérni, hogy XY mellé ne ültessék a csemeténket; korrepetítort szerezni matekból stb.) vagy a gyerkőccel közösen kialakított stratégia mentén (mondjuk nyugilabdát vinni a dolgozatíráskor; egy ellenőrzési mechanizmust kitalálni arra, hogy semmi ne maradjon ki a táskából stb.) kezelhető, akkor ezek megvalósítása már oldja is az iskolaundort. Esetleg nagyobbakkal azt is át lehet beszélni, hogy szerinte, illetve szerintünk hol csúszott félre a tavalyi tanév, és mit lehetne tenni, hogy ez most ne következzen be. Erre is jó kis

cselekvési terveket lehet – akár írásban, plakát/naptár formában – készíteni. A terveket azonban meg is kell valósítani, és ha szükséges, erre emlékeztetni, buzdítani is kell a gyermeket. Időről időre pedig ezeket a terveket újra lehet értékelni: kipipálni, elhagyni belőle, ami már megvalósult, és esetleg új tervet készíteni annak megvalósítására, amivel eddig nem jártunk sikerrel. Így a gyerek is érezni fogja, hogy maga is alakítja a kis életét, felelősséggel tartozik mindazért, amit tesz, illetve nem tesz.

Ezzel lassan megérti majd azt is, miért jobb az élet folyójában halnak lenni, mint fatörzsnek…

A címlapkép forrása: Freepik.com