Mindenki támogatásra szorul kisgyerekes élethelyzetben – Interjú Hegedüs Rékával, az Otthon Segítünk Alapítvány elnökével

Egy gyermek születése minden ember életében normatív krízist jelent. Nem mindegy azonban, hogyan boldogulunk az előttünk tornyosuló nehézségekkel, van-e segítségünk, igazodási pontunk a megváltozott élethelyzetben. A családok izoláltsága miatt könnyen magára maradhat egy édesanya – ezt a szakadékot hivatott áthidalni az Otthon Segítünk Alapítvány, melynek önkéntesei 24 éve támogatják a magyar családokat ezekben az örömteli, mégis embert próbáló pillanatokban. Hegedüs Réka igazgatóval kihívásokról, az önkéntesség szépségeiről és a családok nehézségeiről beszélgettünk.

Mennyire könnyű ma egy családnak, egy anyának segítséget kérnie?

Tudományos oldalról nézve a kérdést: a magyar emberek általában nehezen kérnek segítséget. Az anyaság pedig kiemelten nehéz terület, hiszen régen egy hagyományos társadalomban sokkal több segítséget kapott egy anya. Ha belegondolunk, 6 hétig az anyának nem kellett felkelni, a gyerekágy időszaka a paraszti kultúrában nagyon védett időszak volt. Most pedig azt látjuk, sokszor senki nincs a fiatal családok, fiatal anyák mellett, esetleg néha – az első két hétben – a nagymamák. Elvárás, hogy oldjam meg egyedül.

Kinek az elvárása ez valójában?

Egyrészt belső elvárás a családok, anyák részéről, de sokan érzik ezt egy külső üzenetnek a társadalom felől: ha gyereked van, készülj rá, oldd meg. És nincs kialakult rendszere annak, hogy kitől tudunk segítséget kérni.

Ez önmagában egy nagy csomag, ráadásul a fiatal anyák, a fiatal családok ma nagyon más elvárásokkal mennek bele a szülőségbe, mint a korábbi generációk. Sokkal több feladatot pakolnak magukra, sokkal jobban szeretnék csinálni, máshogy szeretnék csinálni, és ha nagyon egyedül maradnak ezzel a rengeteg elvárással, az még nagyobb nehézség tud lenni…

Itt lép be a képbe az alapítvány… jól gondolom, hogy az önkéntesek, akik a családokhoz érkeznek, kísérő szerepet töltenek be? Nem feltétlenül a munkát veszik ki a szülők kezéből, hanem egyfajta szemléletmódot adnak át a családnak?

Valóban így van, és nagyon örülök, ha ez átjön. Amire mi vállalkozunk, és amire lényegében ez a módszertan 50 éve vállalkozik a világon – Magyarországon 25 éve – az arról szól, hogyan támogassunk úgy valakit, hogy az ő erőforrásait mozgósítsuk. Megerősítsük abban, hogy ezt jól fogod tudni csinálni, vagy hogy már most jól csinálod.

Sokszor a praktikus segítség is része ennek a jelenlétnek, de amikor heti egyszer ott van az önkéntes a családnál, azon túl, hogy támogat, nem direkt módon mintát ad azzal is, ahogyan jelen van.

Van egy mondatunk, amit már tanítunk az önkénteseknek: ha megy a tévé egy családban, ahová bemennek, akkor ne azt mondják, hogy „kapcsoljátok ki a tévét!”, de ne is csináljon úgy, mintha nem menne a háttérben, hiszen ez őt általában zavarja. Helyette azt mondja az anyukának, „akkor tudok rád figyelni, hogyha kikapcsolod a tévét…”

És arról szoktak beszámolni, hogy egyre többen kikapcsolják a tévét amikor őket várják. És az anya ebben meghallja azt a mondatot, az üzenetet: „akkor tudok a másikra figyelni, ha nincs háttérzaj”.

Ilyen módon próbálunk mintát adni. Azzal is rejtett mintát próbálunk nyújtani, hogy a szerződéskötés elején megbeszéljük, hogy minden héten ugyanazon a napon, ugyanabban az időszakban fog menni az önkéntes. Ezzel a család rendszerét is segítjük beállítani.

Hiszen a rendszer a kisbabáknak és a szülőknek is nagyon fontos…

Így van, és nálunk járulékos haszna ennek a rendszernek, hiszen akkor a szülő is láthatja, mennyivel könnyebb az a nap, amikor már tudja, hogy jön valaki. Esetleg megpróbálja akkor is tartani a rendszert, ha nem jön senki – ilyen módon próbáljuk ezeket a rejtett mintákat átadni.

Ugyanakkor ez tényleg ahogy mondta, kísérés, kísérjük a szülőket, és persze van, hogy elküldjük őket aludni és közben elmosogatunk, mert annyira fáradtak az anyukák, ez is abszolút a része lehet a támogatásnak.

Ki kérhet segítséget az Otthon Segítünk Alapítványtól?

Van egy nagyon jó anyagunk a honlapon, az a neve, hogy Így segítünk mi – ez egy letölthető kiadvány, ezeket foglalja össze. Alapvetően nyitottak vagyunk mindenkire, aki kéri a segítségünket és hat év alatti gyereket nevel. Az kritérium, hogy legalább egy, iskolás kor alatti gyerek legyen a családban. És nagyon fontos, hogy a mi kompetenciánkba vágjon az, amiben ő segítséget kér.

Ami szerintem nagyon izgalmas, hogy valójában mi az átlag családokat segítjük, nem a hátrányos helyzetűeket, de legalább annyira sok nehézséggel és elakadással szembesül egy csomó család, akinek nem anyagi természetű problémája van ebben az életszakaszban. Nagyon sok újragondolásra, tervezésre, mentális támogatásra van szükség.

Milyen élethelyzetben keresik önöket leggyakrabban?

Gyakran fordulnak hozzánk első gyerekes családok, ahol a kialakítandó rutinban, magában a szülőségben kell támogatás. De nagyon sok a sokadik gyerekes is: három gyerekkel már nem tud úgy lemenni a negyedik emeletről, ahogy még kettővel sikerült – vagy a három után a negyedikkel.

Egyedül nevelő családok is vannak bőven, ikresek rengetegen, kettes-hármas ikresek. Egyre nagyobb számban találnak meg minket, adják szájról szájra a lehetőséget, szinte harmada a hozzánk bejövő kéréseknek ikres családoktól jön, mert nagyon sok helyen az önkormányzat sem tud támogatást adni, pedig – különösen a hármas ikres családoknak – ez elvileg egy szolgáltatás kellene, hogy legyen.

Az ikresség nem egy betegség, nem extra állapot, nem gondolunk az ikres családokra úgy, hogy nekik milyen nehéz lehet. Inkább úgy, hogy jaj, de cukik, meg milyen vicces, hogy három egyforma lábacska…

Ennyivel több ikres család van?

Ez most nagyon felülreprezentált helyzet, tényleg több iker születik a világban. A kései gyerekvállalás és a mesterséges megtermékenyítés miatt is a spontán ikrek is többen vannak manapság. Nálunk ez sokszorosan csapódik le, egyszerűen azért, mert ugyan ez egy normál élethelyzet, mégis nagyon-nagyon sok segítséget igényelnek, főleg az első évben.

Nagyon sokan hívnak minket, hogy egyedül vannak. Hogy nem hallanak felnőtt szót, nem beszélgetnek felnőttekkel, csak a boltban a hentessel. Egyre több ilyen típusú kérés érkezik be: „valaki nyissa rám az ajtót, legalább heti egyszer”. „Nem kell semmit csinálni, csak beszélgessünk.” És ez azért szomorú, mert társadalmi lenyomatot is mutat: a szomszédok, a játszótéri ismeretségek sem kapcsolódnak már egymáshoz, nem nagyon nyitják egymásra az ajtót, főleg a nagyvárosokban.

A Covid ebben sem segített, ha jól sejtem…

Igen, nagyon-nagyon érezzük mi is, abban is, hogy az önkéntesek száma a Covid óta nagyon megcsappant. Leszoktunk arról, hogy egymáshoz átjárjunk, hogy találkozzunk, és ez az önkéntes jelentkezésekben is nagyon érezhető.

Aki pedig a Covid alatt lett szülő, az első gyereke akkor született, egyszerűen nincs tapasztalata arról, hogy hogy kapcsolódtunk egymáshoz a kisgyerekes életszakaszban: kimentünk a játszótérre, és együtt sétáltattunk, baba-mama csoportba jártunk. Nekik nincs meg ez a korai élménye és innentől kezdve nem is tudnak ehhez visszanyúlni később sem.

Nagyon sok kapcsolódás emiatt maradt el, és valószínűleg ennél a generációnál most már így is marad, ez öröklődik tovább. És ez tényleg nem is csak a bizalmatlanság szülte bezárkózás, hanem egyszerűen az az oka, hogy fizikailag nem lehetett kapcsolódni. Úgyhogy ezt meg kell tanítani az anyukáknak, családoknak….

Említette az önkénteseket. Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy valaki önkéntes lehessen?

Mi alapvetően úgy toborzunk, hogy akinek van szülői tapasztalata, az jöhet hozzánk családlátogató önkéntesnek. Ha valaki családlátogató önkéntesnek jelentkezik, akkor először meglátogatjuk őt a saját otthonában. Így érzékeli ő is, milyen az, amikor ezt a bizalmi teret ki kell nyitni, amikor bemegy egy idegen az otthonunkba.

Aki erre mégsem érzi magát alkalmasnak, már a képzés során ki szokott kopni a csapatból. Egyszerűen azért, mert az önkéntesek felkészítése alatt a szülői tapasztalatokat szedjük elő. A saját élményt alakítjuk át különböző eszközök segítségével segítői minőséggé. Rá kell nézni a saját anyaságomra, a saját önsegítői mintámra, a kommunikációmra, az értékeimre. Ez egyfajta önismereti tréning, ami segít abban, hogy tényleg meg tudjon születni az, ami valakit erre a laikus segítésre – támogatásra alkalmassá tesz.

Ki vállalkozik erre a szép feladatra?

Többnyire magasabb iskolai végzettségű, stabil értékrendből érkező nők jelentkeznek, akik nagyon szeretnének visszaadni valamit a társadalomnak. A saját környezetükben tenni valamit a közösségért, értéket létrehozni. És keresgélnek, hogy mi legyen az. Sokan mesélik, hogy beírják a keresőbe azt, hogy „önkéntesség családokkal”, vagy gyerekekkel, szülőkkel, és minket szokott kiadni a rendszer.

Erről nagyon kevés szó esik – talán mi magunkról sem kommunikáljuk elég jól – de mi legalább annyira vagyunk önkéntes szervezet, mint családtámogató alapítvány. Valójában több energiát, tudást, időt teszünk bele az önkéntesek képzésébe, mint a családokkal való foglalkozásba, hiszen az már akkor ott, helyi szinten történik.

Alapítványként nagyon sokat dolgozunk azon, hogy az önkénteseink jól érezzék magukat, értsék, elégedettek legyenek azzal, amit csinálnak. A laikus segítség mellett nyújtunk nekik olyan szakmai képzéseket, amitől megértik, mitől kiemelt fontosságú a szülés utáni időszak, mitől jó egy családban a kommunikáció, milyen egy családi rendszer működése, vagy például hogy tekintsünk a fogyatékkal élő emberekre. Nagyon sokféle plusz tudást adunk, ami az önismeretüket, de ezt a laikus segítői minőséget is emeli.

És az önkéntes munka valójában azt is segíti, feltölti, aki végzi…

Így van, hiszen lesz egy fontos feladata, tevékenysége, nem beszélve a kapcsolódásról: mi egy közösséget is adunk. Nem csupán mentális szülő támogatást végzünk, de azáltal, hogy önkénteseket képzünk és látunk el értelmes feladattal, legalább annyira segítjük az ő mentális egészségüket is.

Mennyire maradnak meg ezek a kapcsolatok később a segítő és segített között?

Nagyon sok helyen megmarad, néhol baráti szinten is, de az ritkább. Van, aki még 10-15 év távlatából is küldi a gyerekek képét, karácsonyi üzenetet, stb. Az emberi kapcsolódás tehát megmarad. A toborzás és felkészítés során azért hangsúlyozni szoktuk, hogy nem pótnagymama szolgálat vagyunk. Próbálunk rá figyelni, hogy csupán egy átmeneti időszakban, 3-6 hónapig segítsük a családokat, hogy ne legyen ez egy évekig tartó kapcsolódás, mert akkor a szülő azt fogja érezni, hogy ez a segítő ember mindig ott lesz mellettem. És innentől kezdve nem kezdi a saját erőforrásait aktivizálni. Szervezeti szinten pedig elveszítenénk egy önkéntest, ha beragadna egy családnál.

De sokkal fontosabb az, hogy a család is értse azt, hogy ez a nehézség egy átmeneti időszak. És ha megkapja azt a megerősítést, azt a bizalmat, hogy odamegy hozzá egy vadidegen ember négy hónapon keresztül minden szerdán, rászánja az idejét, a figyelmét, akkor az önmagában nagyon megerősítő hatású. Ez egyébként egy prevenciós szemléletű dolog.

Közben végig tudja gondolni, hogy miben jó, hova tud továbbmenni, hogy tudja az egész rendszert működtetni. Ezekről is szó esik, hogy az önkéntes nem lesz mindig itt, nézzük meg, hogy addig mi fér bele az időnkbe.

Hogyan kell ezt elképzelni?

Ha valaki új lakóhelyre költözik, abban is tud segíteni az önkéntes, hogy a helyi játszótereket, a helyi útvonalakat végigjárják, elmennek együtt a piacra. Van, aki azt kéri, hogy tanítsa meg főzni az önkéntes. Volt most egy olyan segítségkérésünk, egy három gyerekes egyedülálló anyukától, hogy le szeretne érettségizni, és az érettségi előtti időszakban, amíg tanul, legyen valaki a gyerekekkel. Ez óriási mentális támogatás, hogy lett ideje, kapacitása a tanulásra.

Ezzel egyébként sokszor találkozunk, van egy fontos cél, és abban kell segíteni. De nagyon sokféle, szükségletet fogalmaznak meg a családok az elején, aztán hogy tényleg az-e a valódi szükségletük, az mindig közben szokott kiderülni. Mi nagyon rugalmasan próbálunk ezzel együtt haladni.

Említette, hogy a belső erőforrást kell megtalálni egy családnak. Miért nehezebb ez napjainkban?

Azért nehezebb, mert az emberek nem hallgatnak magukra, az ösztöneikre, a megérzéseikre, inkább töltögetik a teszteket, beszélgetnek a chatGPT-vel. Ebben a valódi segítség a másik embertől jövő megerősítés. Aki azt mondja, hogy „de hát figyelj, te ezt tök jól csinálod! Hát milyen ügyesen kommunikálsz a kisbabáddal! Milyen jól csinálod ezt vagy azt!” A valódi erőforrások aktivizálása ezekből a megerősítésekből fog jönni, nem abból, hogy kitöltök három tesztet arról, hogy ADHD-s vagyok, és akkor úgyse tudom ezt vagy azt megcsinálni…

24 éve indult Magyarországon az Otthon Segítünk. Változott az évek során, mire van szüksége egy családnak, melyek azok a helyzetek, amikben segítség kell?

Nem a helyzetek változtak meg – azok elég hasonlóak – hanem inkább az, hogyan vannak ebben az élethelyzetben az anyukák. Sokkal több elvárásnak akarnak megfelelni, sokkal több feladatot pakolnak magukra: fejlesszem a gyereket már a nulladik pillanattól, szuper jó anya legyek, minden igényére reagáljak, ne traumatizáljam, rengeteg ilyen van.

Sokkal több nevelési módszerből, irányból lehet választani: hogyan etetem, hogy szoptatom, hogy nem szoptatom, utána a hozzátáplálással milyen trendet követek; rengeteg eszköz, rengeteg módszertan van, és ebben nagyon sokan elvesznek.

Sokszor nem egy saját, belső döntés az, ami eldönt náluk valamit, hanem valamiféle divat. Amikor viszont valamit divatból választok, és nem a saját ismereteim, igényeim, szükségleteim szerint, az borzasztó nagy belső feszültséget szül, ezzel találkozunk nagyon sokszor.

És persze találkozunk szuper jól működő anyukákkal, akik a végtelenségig kifárasztják magukat. Egyszerűen azért, mert mindent nagyon jól akarnak csinálni, és mindent nagyon a gyerekek igénye szerint akarnak csinálni. Ebben is borzasztóan el lehet fáradni.

Ilyenkor azt kell megnézni, hogy „ hol vagy te ebben a történetben?” Konkrétan mondják, hogy ők eltűnnek, láthatatlanok, felszívódnak a feladatokban…ilyenkor azt kell normalizálni, hogy az anyukák igényei is megjelenjenek a kisgyerekes életszakaszban. Nem úgy, hogy hetente kétszer elmenjen bulizni, hanem nézzük meg, hogy „mi a te feltöltődési igényed, szükségleted?” Lehet az is releváns igény, hogy „heti kétszer nyugalomban tudjak lezuhanyozni nyolc percen keresztül”.

Ezt szinte minden anyuka átéli az elején…

Ezeket néha nem tudjuk, azt gondoljuk, hogy mostantól 0-24-ben csak a gyerek igénye van, de közben azt is meg kell érteni, hogy akkor lesz egy gyerek stabil, nyugodt, kiegyensúlyozott, ha rendszert kap, ha kereteket kap, és a szülő igényei is megjelennek ebben a rendszerben, sőt! Nagyon fontos, hogy mi ebben az egyensúly.

A mi önkénteseink ugyanakkor nem adnak tanácsot, nem mondják azt, hogy „jaj, ez az igény szerinti szoptatás kinyír téged teljesen”. Beszélgetünk arról, „hogy vagy most ebben az élethelyzetben”? Ha te ezt választottad, akkor tiszteletben tartjuk, de hogy ez kinek az igényéről, miről szól, ezekről kell beszélni.

Ez azért komoly pszichológiai munka!

Igen, ezért van az, hogy a koordinátoraink havonta találkoznak a helyi önkéntesekkel esetmegbeszélésre. Mi szintén havonta találkozunk a koordinátorokkal, hogy megnézzük az általuk behozott eseteket. Ez dupla védelmi rendszer, és bármikor kérhetnek egyéni mentorálást, egyéni támogatást olyan helyzetekben, ahol elakadnak. Éppen ezért nagyon fontos és a koordinátorok képzésében is nagyon erősen megjelenik, hogy mi a kompetenciahatárunk. Ha például valaki depressziós vagy más pszichés állapota, betegsége van, akkor mi azt csakis úgy vállaljuk el, ha tudjuk, hogy jár szakemberhez vagy olyan helyre, ahol neki az a része kezelve, támogatva van. Mi ebben a helyzetben is a laikus szülői támogatást tudjuk csak nyújtani.

Mennyire tudja az igényeket és Magyarország területét lefedni az Otthon Segítünk?

Mi alapítványként működünk, hárman vagyunk fizetett alkalmazottak. Vannak külsős szakemberek, akikkel együtt dolgozunk, de pályázatokból élünk. Ezek a pályázatok azt biztosítják, hogy legyen egy olyan team, aki a rendszert működteti.

Borzasztóan kevesen vagyunk és ez nagyon nehéz. Az ideális az lenne, ha úgy működhetnénk, mint máshol a világon – ugyanis mi egy franchise módszertant vettünk át, amit a külföldi anyaszervezet folyamatosan ellenőriz. Szóval a világon mindenhol fizetett állás a koordinátorok szintje, önkormányzatok tartják fönn.

Magyarországon 24 évvel ezelőtt, amikor a Benkő Ágota, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete akkori elnöke behozta ezt a módszertant, ez volt a terv itthon is. Hogy a helyi önkormányzatok fizetik a helyi koordinátort, aki az önkénteseket toborozza és a központ a szakmai felügyeletét és a képzési hátteret biztosítja. Sajnos nálunk az teszi lefedetlenné és esetlegessé a működést, hogy nekünk a koordinátoraink is önkéntesek.

Jelenleg 20-22 szolgálatunk van, de mivel mi nem foglalkoztatjuk ezeket a koordinátorokat, ők lényegében bármelyik pillanatban felállhatnak, és onnantól kezdve az a helyi szolgálat általában megszűnik létezni. Ezért most már azt próbáljuk, hogy legalább kettesével fogjanak össze, és ahol tudjuk, ott fölvesszük a polgármesterekkel a kapcsolatot és elkezdjük őket meggyőzni arról, hogy egy együttműködési megállapodás keretében tudjuk fizetni a koordinátorokat egy szociális dolgozóéhoz hasonló bérezésben.

Ez most két budapesti kerületben megvalósult, idén próba üzemmódban vagyunk, és azt gondolom, ez lesz a jövő. Valójában a polgármesterek, általában a politikusok nem is nagyon ismernek minket, rólunk főleg a kisgyerekesek hallanak. Ez egy nagyon láthatatlan szervezet, ahogyan a prevenció maga.

Az önkénteseink sem szokták magukról hirdetni, hogy ezt a munkát végzik, nem is olyan típusú vállalás ez, hiszen elmegyek egy családhoz, bekopogok és a család otthonában vagyunk jelen. Nem lehet látványos posztokat, eredményeket felmutatni.

És ahogy mondta, a családok se írják ki magukra, hogy „hát én segítséget kértem, mert nem tudom egyedül megoldani az életemet.” Hármas láthatatlanságban vagyunk és emiatt nagyon-nagyon kevéssé látszódunk egy csomó olyan felületen, ami a hosszú távú beépülés fennmaradásnak a lehetőségét adná. Úgyhogy ezt próbáljuk most egyre jobban megváltoztatni, és hál’ Istennek ez a két önkormányzat abszolút nyitott és támogató volt, ezt próbáljuk folytatni a jövő évben.

Valóban nagyon fontos lenne, hogy egy ilyen hathatós segítség láthatóbbá váljon!

Próbáljuk minden felületen üzenni, hiszen azt látjuk, hogy ma valójában mindenki, aki kisgyerekes élethelyzetben van, támogatásra szorul. Függetlenül az anyagi helyzetétől, iskolai végzettségétől, bármitől – nem véletlenül hívjuk ezt az időszakot normatív krízisnek! Ezért is nagyon fontos lenne, hogy eljussunk abba az állapotba, hogy fizetett koordinátoraink tudjanak önkénteseket fenntartani, toborozni helyi támogatással, ez lenne a kulcsa a minél stabilabb és kiszámíthatóbb működésünknek.

Érinti a párkapcsolatot, a munkavállalói helyzetet, érinti az értéket: „Ugyanúgy akarok-e mindent csinálni, mint a szüleim? Vagy egyáltalán nem? Akkor eldobok minden mintát és nulláról kezdem?”

Azt tapasztaljuk, hogy valamilyen szinten mindenkinek kell a támogatás, és ez nem függ az anyagi, szociális hátterétől. Magyarországon pillanatnyilag ezt a típusú támogatást csak mi adjuk. Szokták mondani, hogy „hát ugyanazt csináljátok, mint a védőnők!”, de nagyon mást csinálunk! Iszonyú nagy szükség lenne rá, hogy a társadalom bizalmi szövete erősödjön, hogy a családok merjenek, tudjanak, akarjanak még gyereket vállalni. Ehhez borzasztóan kell az ilyen típusú támogatás!