Nemi erőszakért feljelenteni a cellatársamat homofóbia?
Lehet, hogy egy ilyen élménytől még a legvérmesebb jogvédő is homofóbbá válna.
Elképesztő híreket lehet olvasni mostanában a nagyvilágból. Itt van például egy friss, ropogós cikk, amelynek előzményeiről a vasarnap.hu is beszámolt: Kaliforniában egy női börtönben nemi erőszak áldozata lett egy fogvatartott. Az elkövető nem volt más, mint saját cellatársa, akit egy férfi börtönből szállítottak át új helyére, amikor rájött, hogy ő valójában nőnek érzi magát. A már önmagában is bicskanyitogató történetnek azonban van folytatása: amikor ugyanis a sértett megpróbálta saját érdekeit megvédeni, és feljelentést tett az erőszak miatt,
a vezetőség az eset kivizsgálása helyett homofóbiával vádolta meg a nőt és büntetésül magánzárkába helyezte.
Én nem tartom magam homofóbnak, de tegye fel a kezét, akiben egy ilyen eset után nem alakulnának ki gátlások, netalántán előítéletek, ha egy nőnek öltözött férfi közelítene felé! Arról is lebeszélnék mindenkit, hogy az egészet a börtönök sajátos szubkultúrájában végbemenő erőfitogtatásra fogja, hiszen jelenleg az LMBTQ-mozgalmak éppen azért küzdenek, hogy a transzneműek minden további nélkül élhessenek választott nemük privilégiumaival, legyen az egy női wc használata vagy éppen egy sporteseményen való részvétel. Innen pedig már csak egy ugrás, hogy elszaporodjanak az ehhez hasonló visszaélések, amelyek most még csak a börtönökben tapasztalhatóak.
Mindenesetre, az eseteket feltáró, de érthető okokból névtelenül nyilatkozó fegyőr több hasonló helyzetről is beszámolt, és elmondása szerint az már most jól látszik, hogy míg a börtön személyzete hajlamos a transznemű fogvatartottakra enyhébb büntetéseket kiszabni (hogy elkerüljék a diszkrimináció miatti felelősségre vonást), addig
ezek az elítéltek szándékosan manipulálják a rendszert, hogy aztán kiszabadulásuk után visszatérjenek eredeti nemükhöz.
Szép dolog az érdekvédelem, de már lassan túlhaladjuk azt a cseppet sem paradicsomi állapotot is, amikor az én konzervatív álláspontom „csak” kirekesztőnek számít (nevezetesen hogy van egy velünk született biológiai nemünk, ráadásul embernek születtünk ebbe a fránya testbe, amit kisebb-nagyobb hibáival együtt kénytelenek vagyunk elfogadni), annyira nagy teret nyer egy ezzel ellentétes narratíva. Lassan mindenkit el kell fogadunk úgy, ahogy van. Mindegy, hogy férfiként nőnek, nőként rénszarvasnak vagy éppen kávéfőzőnek képzeli magát. Egy hangos kisebbség ténykedése miatt pedig a csendes többség érdekei sérülnek.
A határok ilyen módon való eltörlése, a „love is love” nézőpont pedig itt harap bele a saját farkába és válik önmaga ellentétévé. Mert ha igaz, hogy mindenkinek korlátan joga megélni a vágyait, mindenki az lehet, aminek érzi magát, az bizony hosszú távon ahhoz vezethet, hogy mindenfajta deviancia, még a pedofília vagy nekrofília is elfogadottá válik (a házasságtörésről vagy a gyermekeink elhagyásáról és egyéb „mezei” önmegvalósítási esetekről nem is beszélve. Nem egy cikk, film, interjú, vagy éppen műalkotás foglalkozik mostanában ezekkel a határátlépésekkel).
De talán nem véletlenül vannak az életben ősidők óta élő erkölcsi, társadalmi korlátok a békés, erőszakmentes együttélés zálogaként. Amikor megszülettünk, nem légüres térbe érkeztünk, s nem csupán azzal a céllal, hogy ösztönös vágyaink beteljesüljenek.
Emberek vagyunk, akiket egy család, egy ország, egy haza fogad magába, s amelynek felnőve megtanuljuk szabályait, hogy egyre jobban elboldoguljunk a földön. És igen, a korlátok mellett vannak kötelezettségeink, úgynevezett „keresztjeink”, amelyek hordozása ha úgy tetszik, életfeladatunk.
Mielőtt valaki nekem támadna, készséggel elismerem, hogy nem tudhatom, milyen érzés az, ha az ember úgy véli, rossz testbe született. Azt viszont tudom, hogy a fenti hírben szereplő eset nettó áldozathibáztatás, mégpedig a legrosszabb fajtából, ami ellen éppen a haladó körökben tiltakoznak mostanában a leghangosabban.
Én pedig sem most, sem pár év múlva nem szeretnék a potenciális erőszaktevőmmel egy szobában tartózkodni csak azért, hogy ne tűnjek homofóbnak. Még akkor sem, ha ezért gondolati magánzárka jár liberalizálódó társadalmunkban.
