Okosbölcső helyett szeressük nagyon kisbabánkat!

Óriási innovációként jelentették be az okosbölcső megtervezését. Már csak az a kérdés, mi a helyzet, ha a gyerek nem „azért" sír.

okosbölcső
2020. szeptember 07. Czefernek Léna

Fotó: Pixabay

Szerkesztőként rengeteg hírrel találkozom. Színesek, szenzációsak, olykor jók, többször rosszak, ezért azonnal felkaptam a fejem egy friss címre: „okosbölcsőt” fejlesztett ki a babák álomba ringatására egy házaspár, hogy segítse a szülők éjszakai alvását. Hát ez szuper! Első hallásra minden szülő összecsapja a kezét, hiszen a gyermekek születése óta sokasodó szemráncaink jelentős részéért bizony az alváshiány tehető felelőssé. Ám ha kicsit a hír mögé nézünk, csupán túldigitalizált világunk ürességét találjuk, ahol a gyermekeink már a bölcsőben sem érezhetik egy puha, meleg kéz megnyugtató közelségét.

„Nem a csecsemőkkel kapcsolatos tennivalók fárasztják ki a szülőket, hanem az alváshiány” – véli Radhika Patil, a Cradlewise vállalat elnöke, aki férjével, Bharath Patillal közösen álmodta meg a speciális bölcsőt, ami egy mesterséges intelligencián alapuló babafigyelő, kamera, ringató és mózeskosár egyben. És ki ne értene egyet az állítással? Melyik szülővel ne fordult volna már elő, hogy éjjel tizenkettő és három között alvás helyett a nappaliban sétálgatott üvöltő újszülöttjével azon morfondírozva, hogy ezt vajon mások hogyan élték túl? Egyáltalán, miért nem halt még ki az emberiség?

Valószínűleg ez generálja az együtt- kontra különalvás párti vitákat is, amelyek legkorábban Dr. Spock óta két részre osztják az emberiséget. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy egy közelmúltbeli tanulmány szerint az újdonsült édesanyák átlagosan egy órát veszítenek az éjszakai alvásidejükből, és akár hat évbe is telhet, mire visszaállnak a terhesség előtti alvásmennyiségükre, bárki könnyedén beláthatja, hogy az okosbölcsőt minimum az anyasági támogatással együtt kéne kiutalni minden családnak. A babafigyelő monitorozza a babát és a megfelelő pillanatban beindítja a ringatást, hiszen a kulcs a korai észlelés, így aztán a gyerek még csak ébredezik, amikor már vissza is aludhat, mi pedig egész éjszaka édesdeden szundikálhatunk. Aha.

A szenzációs innováció azonban egyetlen egy aprócska, picike szösszenettel nem számol, amit emberi tényezőnek hívnak.

Mert mi van, ha az a szegény baba csak ránk vágyik, mert éppen most született – és rossz érzés neki emberi érintés nélkül léteznie?

Mi van, ha fája a hasa? Ha éhes? Ha büfiznie kell? Esetleg fázik, zavarja a takaró, vagy a ruha gyűrődése? És ha valami komoly baja van, amit mi édesdeden szundikálva nem veszünk észre?

Egy szenzációs reklám jut eszembe, amelyben a fogászati kezelésről hazatérő, elzsibbasztott szájú férfi zuhogó esőben nem jut be az okoslakásába, mert a hangfelismerő nem jól érzékeli őt és nem akarja beengedni az ajtón. Ugye-ugye, az a fránya emberi tényező!

Persze nem kell mindig mindent olyan sötéten látni, néha jól jön egy kis digitalizáció, de az biztos, hogy aki már a gyermek születése után azon morfondírozik, hogyan úszhatja meg azt, hogy újszülöttjének problémáira megoldást találjon, később nagyot fog nézni, amikor már nem „csak” ringatni kell a gyermeket, mert az már kimászik a kiságyból ha rosszat álmodott, éhes, vagy egyszerűen csak hiányzik neki az anyukája. Hogy a betegségekről és apró éjszakai balesetekről már ne is beszéljünk… És igen, valóban eltelik majd minimum hat év, mire a kicsi nagyjából levetkőzi azt a szokását, hogy éjszaka is szüksége van ránk. Persze nem olyan gyakran, mint újszülöttként, de azért ne legyenek illúzióink afelől, hogy egy háromszázezer forintos (!) okosbölcső egy csapásra megoldja-e majd azt a problémát, amelynek létezése valószínűleg egyidős az emberiséggel, s amely sejthetően fajunk túlélését szolgálja.

Egyébként a szülők azért is bírják ilyen rosszul az éjszakázást, mert kollektíve későn vágunk családalapításba.

Erre meglepő módon egy ferences szerzetessel való beszélgetés alatt jöttem rá, aki mint friss feleséget figyelmeztetett rá, hogy ne várjunk sokat a gyermekvállalással, mert azt látja maga körül, hogy a harmincas évek végén elfogy a lendület az éjszakai keléshez. És valóban: emlékezzünk vissza, milyen jól bírtuk a húszas éveinkben a hajnalig tartó bulizást, aminek másnapján kicsit nehezebben vettük ugyan az akadályokat, de azért megugrottuk őket. Sőt, még az is elképzelhető volt, hogy egy-egy alvás kimarad, akkor sem történt semmi katasztrófa. Negyven felé – szégyen, nem szégyen – néha az is gondot okoz, ha éjfél körül kerülök ágyba…

A mesterséges intelligencia ráadásul megjegyezheti ugyan a baba alvási szokásait, figyelheti a légzését, a mozgását, és hogy mennyi ringatásra van szüksége a visszaalváshoz, de soha nem fogja tudni pótolni a szülői kéz melegét, a gondoskodó szeretetet és az értő odafigyelést, amivel gyermekeinkhez fordulunk. És nem fogja visszahozni azokat az időket sem, amiket bulizással töltöttünk megállapodás és gyermekvállalás helyett. Erre kellene inkább megtanítani szép, új „okostársadalmunkat”, ha segíteni szeretnénk családalapítás előtt álló fiataljainknak!