Számomra szenteste után jön az elcsendesedés

Gáncs Kristóffal, az Ökumenikus Segélyszervezet kommunikációs igazgatójával beszélgettünk.

iskola
2021. december 22. Családháló
Gáncs Kristóf

– Azt olvastam, hogy Mária Terézia koráig visszamenőleg mindenki lelkész volt a családjában. Ön miért nem a lelkészi hivatást választotta?

– A családfánk valóban azt mutatja, hogy visszamenőleg nyolc generáción át mindenki lelkész volt, egyházi szolgálatban állt. A hagyomány azzal sem szakadt meg, hogy én nem ezt a hivatást választottam, merthogy a bátyám evangélikus lelkész lett. Ezt egyáltalán nem úgy kell elképzelni, hogy valamiféle kötelező elvárás lenne a mi családunkban. Soha egyetlen egyszer sem hallottuk a testvéreimmel, hogy nekünk lelkésznek kellene menni. Sőt,

édesapám mindig azt szokta mondani, hogy „Istennek gyermekei vannak, unokái viszont nincsenek.” Tehát a hit nem egy örökölhető dolog, és a küldetés, a lelkészi hivatás sem az.

Én inkább mindig a kérdező, az istenkereső ember voltam, mint az, aki tanítani akart. Ellenben az egyházba „beleszületve”, azt is láttam, hogy nem csak a lelkész, az egyetlen, aki a keresztény értékeket, üzeneteket tovább tudja vinni. Hanem a gyülekezet laikus szereplői is, a felügyelő, a presbiter, a gyülekezet számos tagja, akik ugyanúgy építeni és szolgálni tudják az ügyet, és a közösséget.

– Nem esett azért messze az alma a fájától, hiszen az Ökumenikus Segélyszervezet közösségével ön is rászorulókat támogat, segítséget nyújt, hálót ad a gyengéknek, elesetteknek. Ez is egyfajta „misszió”, olyasmi, mint amit az édesapja, vagy a bátyja teljesít.

– Az a két év, amit Norvégiában tölthettem egyetem előtt, illetve után, még jobban megerősített abban, hogy mennyiféle módja van annak, hogy az ember a keresztény értékeket képviselje. A skandináv egyházakban, akár Norvégiában, akár Dániában, az egyházak hitéleti és karitatív tevékenységét erős szinergia jellemzi. A két szolgálat nem keveredik egymással, mégis az utóbbinak is ugyanaz az alapja: a keresztény hitből fakadó szolidaritás.

– Mi az minta, amit otthonról hozott, és amit majd fontosnak tart átadni a gyermekeinek?

A legfontosabb, amit a szüleimtől tanultam, az a különbségtétel nélküli a törődés és odafigyelés. Az, hogy törődjünk a körülöttünk élőkkel, mindegy milyen viszonyban vagyunk velük, honnan jöttek, kikről van szó: emberként forduljunk feléjük.

Édesapám akár falusi lelkészként, akár püspökként tevékenykedett, mindegy volt számára, hogy egy koldus, egy paraszt bácsi, egy egyházi vezető, vagy egy magas beosztású politikus látogatta meg, ő mindenkivel pontosan ugyanúgy beszélt és viselkedett. A legmagasabb rangú emberrel és a legszegényebb földönfutóval is. Ezt a mintát láttam a nagyszüleimnél is, és nagy hatással volt rám. Igyekszem magam is a mindennapjaimban megvalósítani. Az Ökumenikus Segélyszervezet kommunikációs igazgatójaként nagyon sok ismert, illetve befolyásos emberrel dolgozhatok együtt: olimpiai bajnokokkal, művészekkel, médiaszemélyiségekkel, vállalatvezetőkkel. A velük való munkában is ez a minta az iránytűm, és úgy tapasztalom, hogy többre értékelik ők is, ha nem sztárként, hanem emberként, csapattagként bánunk velük.

Gáncs Kristóf

– Az Ökumenikus Segélyszervezet idén ünnepelte a 30. évfordulóját. Ön tizennégy éve meghatározó szereplője a szervezetnek. Nagyon fiatalon került vezető pozícióba, ami nagy elismerés, de egyben nagy felelősség is.

– PR kommunikáció-, és magyar szakon végeztem, és a segélyszervezet előtt volt egy időszak, amikor egy piacvezető PR ügynökségnél dolgozhattam gyakornokként, és tanulhattam a szakma csínját-bínját. Ezentúl nagyon meghatározóak voltak a már említett évek Norvégiában. Ez idő tájt sokfelé jártam, Dél-Amerikától Afrikáig, és megtapasztaltam, hogy mekkora különbségek vannak a Föld egyes részein. Tanulságos volt a világ egyik leggazdagabb országából, Norvégiából elmenni a harmadik világba, és megismerni, hogy milyen körülmények között élnek ott az emberek, és milyen hosszú távú segélyezési, fejlesztési projektekkel próbálják őket segíteni.  Ekkor született meg bennem az a felismerés, hogy én ebben részt szeretnék venni, segíteni. Az Ökumenikus Segélyszervezetnél találtam meg a hivatásom. Itt a két meghatározó dolog az életemben össze tudott találkozni: a segíteni akarás és a kommunikáció. Így fogalmazódott meg életcélként a közösség erejével segíteni a rászorulókon, az elesetteken.

Huszonkilenc évesen lettem kommunikációs igazgató, valóban elég fiatalon, egy akkor még meglehetősen családias, országos központban. A szervezet, a felelősség és a csapat is velem/velünk együtt nőtt.  Mára 400 főállású munkavállalóról, 50 intézményről beszélünk, mely évente sok tízezer embernek tud segíteni az összefogás erejével.

– Tizennégy év elteltével is ugyanolyan lelkesnek és motiváltnak látom.   

– A másik embernek segíteni, vagy része lenni a segítségnek egy olyan érzés, amit ajánlok mindenkinek, aki nem találja elsőre a helyét az életben. Itt sosem vetődik fel az a kérdés, hogy volt-e értelme annak, amit csináltunk, amit megpróbáltunk. A segítségnyújtás mindenkiből a legjobbat hozza ki és ebből a jóságból lehet töltekezni a mindennapokban. Persze nem szeretnék rózsaszín képet festeni. Ennek a munkának is részei a kudarcok, és egy nagy szervezet vezetői csapatában lenni, az napi gondokat, problémákat, megoldandó feladatokat jelent, amibe nagyon el lehet fáradni. Mégis a végső cél, adni, segíteni másokon az egy felszabadító érzés, és mindig vannak olyan történetek, örömök is, amelyekből lehet töltődni, gazdagodni.

Gáncs Kristóf

– Aktívan részt vesz a kampányokban, kint van terepen, testközelből találkozik adott esetben a segítségnyújtás színével, de a fonákjával is, szegénységgel, betegséggel, fájdalommal. Mennyire viselik meg a látottak? Le lehet-e rakni ezt a mázsás súlyt mikor az ember hazamegy a családjához?

– A mi munkánk egy csapatmunka, amelyben mindenki tudja, hogy hol van az ő helye, és mi az, amivel a legtöbbet tudja tenni az ügy érdekében. Én a közösség építésével tudok a legtöbbet tenni, azzal, hogy felhívom az emberek a figyelmét az ügyre, és minél több embert igyekszem mellé állítani. Fontos látni azt is, hogy hol van az a határ, ahol már szociális munkásra, vagy szociális szakemberre van szükség.

Csodálatos dolog megélni azt, hogyan lesz az adományból valódi segítség, élelmiszercsomag, vagy éppen gyermekfejlesztő program. Másrészről viszont nagyon helyre teszi az embert a saját életével kapcsolatban, ha nehéz sorsokat lát. Akinek ez a szakmája, az megtanul egy-két lépés távolságot tartani az esetektől, máskülönben nem tudná hosszú ideig csinálni, mert beleroppanna.

Hogy az ember ebből mit visz haza? Vannak olyan esetek nálam is, hogy mielőtt hazamennék jó néhány percet ülök az autóban, vagy sétálok az utcán, hogy ténylegesen le tudjam tenni a terhet, mielőtt belépnék. Ugyanakkor meg azt gondolom, hogy fontos ezekről a helyzetekről a gyermekeinknek is tudni és nem szabad elfordítani a fejünket, ha szegénységet, vagy drámát látunk.

– Hogyan tudja a hivatását összehangolni a családdal?

– Van egy fantasztikus feleségem, aki partner ebben. Nem mondom, hogy egyszerű élete van mellettem, de mentségemre legyen mondva, hogy amikor megházasodtunk, már évek óta a Segélyszervezetnél dolgoztam, tehát sejtette, hogy mire, kire mond igent. A hivatás és család egyensúlyban tartása a gyerekek születésével – van egy öt éves és egy kétéves gyermekünk – persze még nagyobb kihívássá vált. Vannak olyan időszakok, amelyek élhetetlenek családi szempontból, mint például az adventi adománygyűjtés ideje, amikor gyakran hajnalban elmegyek és csak késő este jutok haza. Hálás vagyok a feleségemnek, hogy ezekben a hol menetrendszerűen, hol váratlanul érkező sűrű időszakokban is mellettem áll. Más részről

amikor otthon vagyok, igyekszem annyit, amennyit csak lehet a gyerekekkel lenni és minőségi időt tölteni velük. Ebben kulcsfontosságú szerepe van az esti mesélésnek, na meg a hétvégi hosszú játszóterezéseknek.

Lajos kutya

– Ősszel megjelent az első könyve, Lajos kutya megérkezik címmel. Mekkora kihívás volt gyerekkönyvet írni?

– Az egészet a kislányomnak, Mirának köszönhetem. Ő vett rá, hogy fejből meséljek neki. Az első néhány alkalom annyira jól sikerült, hogy egy idő után már minden este saját mesét kért. Mondott egy címet, és nekem arról kellett kitalálni egy történetet. A meséknek egyetlen biztos pontja: Lajos kutya, az én valós, gyermekkori tacskó szerű kutyám volt. Ez lett a mi közös, esti rituálénk, a saját univerzumunk. Talán száz Lajos kutya epizódig is eljutottunk. Akkor én pár részt csak úgy felmondtam diktafonra, hogy ne felejtsem el a sztorit. Majd megszületett a gondolat, hogy mi lenne, ha ezekből mesekönyv születne. Nagy bátorítást kaptam az ügyben Szabados Ágnes barátomtól, a Libertine Könyvkiadó vezetőjétől, aki érdemesnek tartotta a meséket arra, hogy kiadja. Nagyon hálás vagyok érte, és nagy öröm, hogy ma már e meséket családok százai mesélik.

– Önnek sokat meséltek a szülei gyermekkorában?

– Nekem gyerekkoromból meghatározóak voltak azok az esték, amikor édesanyámnak hétfőnként énekkari próbára kellett mennie, mert olyankor édesapánk maradt velünk, és ő mesélt. Úgy látszik ezek a dolgok öröklődnek, mert édesapám három-négy „fronton” dolgozott egyszerre, és ő sem volt az a fajta otthonülős apuka. Ám a közös mesélések nagyon erős kapocsként kötöttek össze minket.

– Hogy látja, fontos a mesélés a gyermekek lelki, szellemi fejlődése szempontjából?

– Ha az ember játszótérre, vagy gyerekközösségekbe jár, akkor szerintem percek alatt meg tudja különböztetni, hogy kik azok a gyerekek, akiknek mesélnek a szüleik, kik azok, akiknek nem. Egyszerűen a szókincsükben, a habitusukban, a játék közben megálmodott fantáziavilágukból pillanatok alatt kiderül, hogy mennyi időt töltenek a képernyő előtt és mennyit használják a képzelőerejüket. Nem szeretnék képmutató lenni, mert az én gyerekeim is néznek mozgóképet. Viszont igyekszünk ennek korlátokat szabni és mindig a koruknak megfelelő mesét adunk eléjük.

Gáncs Kristóf

– A Lajos kutya története valós, az ön családjáról és arról az idilli, vidéki világról szól, amelyben gyerekkorában életek. Nem tartott ettől a személyes kitárulkozástól?

– Erős dilemma volt bennem, ugyanis én eddig nagyon határozott vonalat húztam a közszereplői mivoltom és a magánéletem között. Soha nem tettem ki, sem a feleségemről, sem a gyerekeimről egy képet sem a közösségi médiafelületekre. Igaz, ezzel a mesekönyvvel ezt a határt picit kijjebb toltam. Ám egy segélyszervezet egyik arcaként, szóvivőjeként továbbra is azt tartom fontosnak, hogy ne a személyem, hanem az ügy legyen előtérbe helyezve. Több újságíró, akik most kivételesen nem a segélyszervezet, hanem a könyvem kapcsán hívott meg beszélgetni, meg is lepődött, azon, hogy van két gyermekem. Hozzáteszem, azért olyan veszély nem fenyegetett, hogy a mesékkel kiadnám a családomat, mert ezek a történetek nagyrészt fikciók. Vannak valós alapjai, maga Lajos kutya, a szereplők, vagy a családi felállás is megfelel az egykori valóságnak. Ugyanakkor a szituációk Lajos kutyáról szólnak, aki szúnyogra vadászik, megfázik az éjszakában, amikor megszökik és tüsszögni kezd, és folytathatnám a mókás kis jeleneteket. A könyvbéli illusztrációk sem hasonlítanak ránk, ez szintén tudatos döntés volt. Egyébként a családomnak is meglepetés volt a könyv, az utolsó pillanatig.

– Mit gondol ez a banális, kedves, vidéki élet mennyire lehet vonzó egy szuperhősökön nevelkedett generációnak?

– Meg kell nézni a gyerekek arcát, hogyan reagálnak egy kutyára az utcán. A legtöbben rajonganak értük. Lajos kutya szerintem önmagában elég mulatságos és szerethető karakter, ahogy állandóan kalamajkába keveredik, nincs szüksége sem rakétakilövőre, sem szuperképességekre ahhoz, hogy a gyerekek megszeressék. Szuperhősökből, „szuperkutyikból” van elég bőven. Én kifejezetten egy valóságos kutyát szerettem volna főhősnek, egy tacskót. Hogy amikor megkérdezik a gyerekektől, hogy ki a kedvenc mesehősük, ne a Mancsőrjárat kutyahőseinek nevét mondják, hanem Lajos kutyáét.

– Mesélt róla, hogy a kislányával van egy saját, titkos univerzumuk. Ebben a világban megjelenik a hit, vagy Isten?

– A szülőknek óriási felelőssége van abban, hogy hova helyezik a gyerekük életében a hit kérdését. Én azt tapasztalom, hogy egy pici gyermeknek a mesén keresztül nagyon sokat át lehet adni ezekből az értékekből, s a bizalomból.

Mi például karácsony közeledtével Lackfi János, Igaz mese a karácsonyról című könyvét olvassuk. A Biblia történetei hiába több ezerévesek, és alapvetően nem gyerekeknek szólnak, megfelelően tolmácsolva az üzenetük mégis működik, mondanivalójuk örök érvényű. A hit nem örökölhető, viszont nagyon sokat lehet adni a személyes példával. Vagy azzal, hogy amikor a gyermekekben kérdések vetődnek fel, őszintén elmondjuk, hogy nekünk mit jelent, milyen támaszt nyújt a hit és Isten.                                                                                                             

A mesélés mellett fontos médium lehet az éneklés is. A gyerekeink nagyom szeretik, ha este éneklünk nekik, s mivel én sok evangélikus esti éneket ismerek fejből, gyakran azokat szoktam énekelni.  Édesanyám is sokat énekelte nekünk ezeket gyermekkoromban, és mélyen bevésődtek a fejembe. Most talán én is továbbadom a következő generációnak.

Gáncs Kristóf

– Van esetleg olyan karácsonyi, családi hagyomány, amelyről szívesen mesélne?

– Egy lelkész gyerek életében a karácsony az mindig egy picit más, mint a társainál. Ha nagyon egyszerűen fogalmazok, akkor azt mondhatom, hogy egy lelkész apa még karácsonykor is dolgozik. Én tisztán emlékszem olyan évekre gyermekkoromból, amikor a szenteste délelőtt volt nálunk megtartva. Behúztuk a függönyt, hogy sötétebb és ünnepélyesebb legyen a délelőtt. Ugyanis édesapámnak este három istentisztelete volt, s hogy időben le tudjuk feküdni, délelőtt volt az ajándékozás, meg a szenteste. Ilyen értelemben nekem sosem voltak átlagos karácsonyaim. Az ember hiába próbál másképp élni, mégiscsak sokszor ugyanazokba a csapdákba esik. Nekem a segélyszervezetnél az adventi időszak egészen másról szól, mint a legtöbb embernek. Ez a legsűrűbb időszaka az évnek. Van, hogy a karácsony előtti utolsó napokban is vannak olyan segélyakciók, vagy olyan kommunikációs feladatok, amelyek miatt a szenteste előtti utolsó órák is munkával telnek.

Nálam éppen ezért leginkább megérkezés jellege van a szentestének. Megállás, színtiszta megtisztulás, valami olyan nyugalom, amibe jó megérkezni a nagy pörgés után. Így nekem a szenteste inkább a kezdete, mint a vége egy folyamatnak. Nálam a karácsonyeste után jön az elcsendesedés.

Kisfaludy Nóra

 

Lackfi: Azt hittem, a keresztény embert már nem fenyegeti a megtérés veszélye

A mesék által „beleszeretjük” a világot a gyermekünk szívébe