Szeretettel és odafigyeléssel építsünk élő kapcsolatot a generációk között

Október elseje 1990 óta az Idősek világnapja. De miért fontos erről megemlékezni? Miért kell odafigyelnünk az előttünk járó generációra? Hogyan kommunikáljuk mindezt és mit tanítunk erről a gyermekeinknek?

Éppen az elmúlt hétvégén került elő egy régi, családi felvétel arról, ahogy szüleimmel és nagyszüleimmel ünnepeljük az első születésnapomat. Nyakig maszatosan ugrándozom anyukám kezében, mit sem tudva arról, hogy a tortámat egyenesen a Gerbaud cukrászdából hozatták e jeles alkalomra. A nagyszüleim, akik már jó húsz éve nincsenek mellettem, a felvételeken óvó szeretettel vesznek körbe.

Mi együtt éltünk az anyai nagyszülőkkel, mert a szüleim nagyon fiatalon házasodtak és vállaltak gyermeket, így számomra a generációk együttélése teljesen természetes volt, mint ahogyan az is, hogy később, általános iskolában a nagypapám segített németet tanulni, a középiskolában pedig latinozott velem, ha arra volt szükség. Hallgattam a dédnagypapa beszámolóit, és nyáron együtt nyaraltunk az aprócska balatoni házban. Addigra már külön költöztünk, de mindig szívesen mentem, amikor szükségük volt rá: vigyáztam a kutyára, később pedig volt, hogy én fuvaroztam őket az orvoshoz.

Ennek ellenére azt gondolom, lehettem volna velük többet. Különösen az utolsó időkben, amikor már nehezen ment nekik minden: a bevásárlás, az ügyintézés, az ebéd elkészítése. Apai nagymamám több ideig volt velünk, és a mai napig örömmel gondolok azokra a beszélgetéseinkre, amiket idősebb korában folytattunk. Volt, hogy órákig mesélt, múltról, jelenről, arról, hogy neki mi a fontos, miért jár még mindig a tőle legtávolabbi piacra vagy hogyan imádkozik az egész családért.

Mai napig élesen belém mar a hiányuk. Hiányzik a nagycsalád óvó-féltő, láthatatlan védőburka, amivel nem csupán gyermekkoromban, de fiatal felnőttként is körbevett a jelenlétük. Már látom, milyen kevés időt tölthettem velük, és a gyermekeimnek is csupán halvány emlékképei vannak a dédimamáról.

Hétvégén szembesültem vele, hogy nagyszüleim éppen annyi idősek voltak a fenti felvételen, mint most én, a férjemmel. Nekünk nincs még ötéves a legkisebb gyermekünk, s nagyon távol állunk attól, hogy nagyszülők legyünk. De jó volna, ha mi is meg tudnánk ezt a szeretetet és törődést adni az elkövetkező generációknak!

Talán van rá némi esély, hiszen az átlagéletkor egyfolytában növekszik: amikor néhány éve az ENSZ megbecsülte, hány 65 év feletti ember él a világon, ez a szám 703 millió volt, 2050-re viszont várhatóan ez a szám több mint duplájára nő.

Csakhogy a világ rengeteget változott az elmúlt 50 évben: a generációk már nagyon ritkán élnek együtt, sokszor többszáz kilométer választja őket el egymástól. És itt már nem csak arról van szó, hogy kevesebbet találkozunk a nagyszülőkkel, és az unokáknak sem jut annyi a fenti szeretetcsomagból, sokkal inkább az a tét, lesz-e egyáltalán élő, lélegző, aktív kapcsolat a generációk között?

Természetesen az sem mindegy, hogy azok az emberek, akik koruknál fogva sérülékenyebbek, kiszolgáltatottabbak, hogyan, milyen körülmények között tudnak élni, hogyan küzdenek meg a magánnyal, az egyszerű teendőkkel, a digitális világ kihívásaival, egészségügyi problémákkal, s lesz-e segítségük, ha rászorulnak?

És itt nem csupán arról van szó, hogy milyen egészségügyi helyzetben vannak a mai idős emberek, mekkora a digitális szakadék köztük és a gyermekeink között, vagy hogy mi mit teszünk azért, hogy aktív, jó állapotban lévő időskort érjünk meg. Sokkal inkább fontos, mit közvetít az időskorról a társadalom és a világ a fiatalok számára. Mert a gondoskodás ott kezdődik, hogy egyáltalán meglátom, észreveszem, ki szorul rá.

Éppen ezért nagyon jó, hogy a világnap kapcsán elgondolkodhatunk azon: mi milyen mintát adunk át a gyermekeinknek? Hogyan gondolkodunk az idősebb generációkról? Együtt tudunk működni a szüleinkkel, megadjuk-e a kellő tiszteletet? Segítünk, cselekszünk, akár kérés nélkül? Megkérdezzük az idős szomszédot, jól van-e, van-e szüksége segítségre? Mi magunk elfogadjuk az öregedés tényét, meglátjuk annak szépségeit, vagy foggal-körömmel tiltakozunk ellene? Esetleg egyenesen lenézzük azt, aki felett eljárt az idő?

Gyermekeim iskolájában van egy nagyon szép kezdeményezés: időnként meglátogatják a közeli idősek otthonát. Társasjátékoznak az ott élőkkel, ünnepeken műsorral, énekkel, versekkel kedveskednek nekik. Ezek az alkalmak mindig felemelőek, tanulságosak. Volt, hogy az idős néni nem értette a játékszabályokat, és a kislányom magyarázta el neki. De olyan is történt, hogy a nyugdíjas tanító megdicsérte szép előadásukat. Máskor az otthonban található állatokat simogathatták meg, vagy éppen egy óriási adag különleges szalvétát kaptunk, ami azóta is megbecsült kincs a gyerekeim gyűjteményében. Egyszerű, mégis fontos momentumok, amiket a gyerekek a mai napig emlegetnek.

Mert a generációk még ilyen apró, jelképes esetekben is tudnak adni egymásnak. Csak meg kell tanítani, hogyan ragadhatjuk meg a kapcsolódási lehetőségeket. Nem kell többet tenni, egyszerűen együtt élni, szeretettel gondoskodni egymásról – amíg még lehet.

Vezetőkép: Freepik.com