Zéró tolerancia a szexuális, a verbális és nonverbális abúzusokkal szemben is
Rubovszky Rita: Kovásza kell legyünk a kultúraváltásnak.
– A baloldali média igyekszik úgy feltüntetni, mintha az egyházi iskolákra fokozottan jellemző lenne a gyermekbántalmazás, a pedofil esetek. Hogyan élik meg ezeket a támadásokat?
– A média folyamatosan egy gyerekverő, pedofil, torz iskolaképet állít a katolikus egyházról és az egyházi iskolákról. Ezzel ellentétben minden katolikus egyházmegye honlapján van jelen pillanatban anonim bejelentőlap, ahol a zaklatásos eseteket jelenteni tudják, és minden egyházmegyének van gyermekvédelmi felelőse. A fenntartók folyamatos kapcsolatot tartanak az igazgatókkal és az egyházi iskolákkal ezekben az ügyekben. A szerzetesi iskolák többségének is van már anonim bejelentő oldala vagy gyermekvédelmi szabályzata, protokollja, amely földolgozza az esetleges túlkapásos eseteket. Az egyházi iskolák rendkívül sokat tesznek azért, hogy megvédjék és oltalmazzák a gyermekeket. Persze nem tudunk minden egyes tanító és testnevelő tanár mellett ott állni. Természetesen mindig föl lehet sorolni kirívó, egyedi eseteket – ugyanúgy, ahogy az állami iskolák többségében is. Az viszont nagyon igazságtalan és rendkívül sértő helyzet a számunkra, az egyházi iskolákban dolgozók számára, hogy kollektív bűnösként bélyegez meg bennünket a média.
– Mikor, mitől vált nyilvánvalóvá, hogy nem lehet szemléletváltás, ha úgy tetszik, kultúraváltás nélkül folytatni?
– A legnagyobb baj az, hogy a médiában a gyermekneveléssel kapcsolatos pedagógiai szemlélet kultúraváltása összemosódik a pedofil ügyekkel. A pedofil vagy szexuális zaklatási ügyek sokkal kisebb számban fordulnak elő, mint ahogy azt a média sugallja. Tehát amikor mi kultúraváltásról beszélünk, akkor nem ezeknek a zaklatásos eseteknek a hatására beszélünk kultúraváltásról. Mert meggyőződésünk, hogy amikor a tanár azt sugallja a gyereknek, hogy „belőled, fiam, nem lesz semmi”, vagy amikor a testnevelő tanár megaláz egy lányt mindenki előtt azzal, hogy „hát, cicamica, ilyen alakkal nem fogsz férjet találni” – ezek már önmagukban is gyilkos mondatok.
Nem kell ahhoz pedofilügy vagy szexuális zaklatás, hogy valakit egy edző, egy osztályfőnök, egy tanító folyamatosan megalázzon, sárba tiporjon, csorbítsa az önérzetét vagy tönkretegye egy életre a megjegyzéseivel.
Ezeket az eseteket ki kell szűrni és megkövetelni a pedagógusoktól a kultúraváltást. Mi zéró toleranciát hirdetünk, nem csak a szexuális bántalmazással, de a verbális, és nonverbális abúzusokkal szemben is.
– A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom (T72) és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Gyermekvédelmi konferenciát rendezett júniusban, amelyen a résztvevők hangsúlyozták: egyfajta kultúraváltás van folyamatban. Kifejtené ezt bővebben?
– Az elmúlt évtizedekben egy pedagógiai és a gyermekek nevelésével kapcsolatos kultúraváltás zajlott Európa-szerte. Az 1960-as, 1970-es években az európai országok jelentős részében, köztük Magyarországon is, a gyermek fizikai bántalmazása napi rutin volt. A nevelésnek megszokott eszköze lett a lelki terror, a megalázás egészen a közelmúltig. A régi korok beidegződései, mind az egyházi, mind az állami iskolákban jelen voltak egészen hosszú ideig. Szörnyűnél szörnyűbb eseteket tudna felsorolni a fegyelmezésre akár még az én generációm is, a saját iskolai élményeiből. A kultúraváltáshoz pedig időre van szükség.
Ez a folyamat nem öt, nem tíz, nem húsz év, hanem annál is több.
Ezek a pedagógiai módszerek, még a saját káros beidegződéseinkben is velünk élnek. A kérdés az, hogy mit teszünk ezekkel a beidegződésekkel? Őszintén szembe nézünk velük, és azt mondjuk, hogy ezek a módszerek rosszak és elavultak, vagy hagyjuk így tovább folyni a dolgokat. Az a meglátásom, hogy
mindazzal ellentétben, amit a média sugall, az egyházi iskolák hozzáállása ehhez a kérdéshez, erősen a kultúraváltás mentén halad.
– Az elmondottak alapján talán inkább azt lehetne kijelenteni, hogy a gyermekeink az egyházi iskolákban vannak a legnagyobb biztonságban, nem?
– Hadd mondjak egy példát ezzel kapcsolatban. Nálunk a Boldogasszony Iskolanővérek tantestületénél és még sok másik egyházi intézményben, amikor belépünk, mint munkavállaló, alá kell írnunk egy harmincöt oldalas etikai kódexet. Ez az etikai kódex szemléletében és eljárásrendjében is, egy mérhetetlenül progresszív hozzáállást követel meg a pedagógusoktól mind a minőségi munka, mind pedig a gyerekhez való hozzáállás tekintetében. Ebben egyértelműen le van írva az, hogy hogyan kell beszélni a gyerekkel, hogyan nem szabad rászólni, hogyan nem lehet megérinteni, és hogy a fenntartónak milyen eljárási rend áll a rendelkezésére a pedagógussal szemben. Ilyen etikai összefoglalást én még nem láttam az állami intézményekben. Ami nem is baj, mert azt gondolom, hogy nekünk úttörőnek, kovásznak kell lennünk a kultúraváltásban.
– Sajnálatos módon mégis a végletekről lehet olvasni a sajtóban, a megfeszített, embert próbáló munkáról, amit az egyház és az egyházi iskolák végeznek, arról pedig alig…
– A pedofil esetek, azok a legextrémebb, a legborzalmasabb esetei a zaklatásnak, amelyek sajnos jelen vannak az egyházi iskolákban, mint ahogy jelen vannak az állami iskolákban, a sportegyesületekben és a színházi világban is. Gondoljunk csak a világszerte jelen lévő metoo-mozgalomra.
A Magyar Katolikus Egyház expressis verbis (szerk.: határozottan) kimondja azt, hogy a pedofília elfogadhatatlan.
A bíboros mindenkinek a nevében bocsánatot kért. Az egyház is emberekből áll, ahova bekerülhetnek beteg emberek. A már említett júniusban megrendezett gyermekvédelmi konferenciának is az volt a címe, az volt kiírva a falra, hogy „Aki egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, malomkő köttessék a nyakába”. Mi gőzerővel hirdetjük, hogy zéró tolerancia van a zaklatásos ügyekben. Sőt kifejezetten kérjük, hogy ha valaki – akár 25 évvel ezelőttről is – bármilyen esetről tud, vagy hallott, azt jelentse. Mert foglalkozni kell velük, mert szembe kell nézni velük. 2020-ban volt Pannonhalmán volt egy másik konferencia a témában, aminek az volt a címe, hogy a Csendtől a szóig. Ez a legnehezebb, eljutni a csendtől a szóig.
– Fel kell készíteni a pedagógusok arra is, hogy észrevegyék és kezelni tudják a válságjeleket, ha egy gyermek már eleve bántalmazott családból érkezik az iskolába. Jellemzőek az ilyen esetek?
– Nagyon fájdalmas nap mint nap szembesülni azzal, hogy milyen mérhetetlenül sok a családon belüli erőszak Magyarországon.
Sokszor épp a legjobb családokban, a „díszes falak” mögött borzasztó sokat szervednek gyerekek.
Ezt saját tapasztalatomból mondom, mint iskolaigazgató. Nehéz helyzet ez, mert mostanában egyre erősebben van jelen egy identitását vesztett, talajt vesztett szülő generáció, amely főként az egyházi iskoláktól várja a gyermekei „megnevelését”, de ugyanakkor tagadja azt, hogy ha probléma van a családon belül. Mi, pedagógusok, intézményvezetők számtalan képzésen vettünk részt, hogy megpróbáljuk ezeket a sérült gyermekeket beszéltetni, a fájó sebeiket megnyitni. Ugyanis a gyermekvédelmi rendszer jelen pillanatban Magyarországon elsősorban a brutális erőszakot alkalmazó családokra figyel, és ezeket a gyerekeket próbálja végig kísérni, ha kell kimenteni. Azok a gyerekek pedig, akik látszólag egy jobb társadalmi státuszú, ámde a háttérben bántalmazott családból jönnek, azok nagyon nehezen kapják meg a gyermekvédelmi hálózattól azt a segítséget, amelyet meg kéne kapniuk. Kevés a szakember, a pszichológus, a nevelési tanácsadó, akik így is heroikus munkát végeznek, de nem tudnak mindenkit ellátni.
Így az „otthonról hozott” nehéz csomag végső soron az iskolára, az osztályfőnökre, a tanárokra marad. Arra a bizalmasra, akivel a gyerek szimpatizál.
– Milyen módszerekkel tudnak ezeken a bántalmazott családokból kikerült gyermekeken segíteni?
– A mi iskolánk azzal segíti ezt a folyamatot, hogy a nyáron például 31 tábort hirdettünk meg. Gyakorlatilag nem volt olyan osztály, amelynek a két hónapos nyári szünetben ne lett volna osztálytábora. Számos fizikai kikapcsolódást, szabadidős- vagy intellektuális programot, valamint tematikus tábort kínáltunk, amelyek kiemelték őket az otthoni, szorongó környezetükből. Úgy gondolom, hogy nem megváltani kell a világot, mert azt úgysem tudjuk. Nem tudjuk a családok helyett megoldani a problémáikat, de enyhíteni, enyhíthetünk a gyermekek körülményein.
– Mi a tapasztalat, működik az anonim bejelentő rendszer? Merik használni a fiatalok?
– Igen. Hadd mondjam el, hogy az én igazgatói ajtómon kint van egy odaragasztott boríték. Ebbe mindenki beledobhatja a véleményét, anonim módon. Az iskolánkban komoly értékelő rendszer működik. Szerintem jelen pillanatban több egyházi iskola mer alkalmazni ilyesféle rendszert, mint állami iskola. Ugyanis kitesszük magunkat egy olyan 360 fokos anonim értékelésnek, amely kemény visszajelzést ad a viselkedésünkre, a szakmai munkánkra, a gyerekkel való kapcsolódásunkra. Nálunk a szülők is nyugodtan megírhatják a meglátásaikat, és mérlegeljük, hogy igazuk van-e, vagy sem. Az is hangsúlyozottan kiemelendő azonban, hogy sok esetben nem a szülőnek van igaza, és van olyan is, hogy maga a pedagógus, vagy a vezető a bántalmazás alanya. Amikor gyermekvédelemről és kultúraváltásról beszélünk, akkor az igazságot keressük. Viszont ez azokban az esetekben is igaz kell, hogy legyen, amikor a tanárnak van igaza, és a szülő rágalmaz. Szóval sok fájdalmas pontja van ezeknek az értélkeléseknek, bonyolult a helyzet, de mindenképpen segítik a továbblépést, a tanulást.
– Megéri kitenni magukat ezeknek a kritikáknak? Nem rombolja le a tanárok tekintélyét?
– Ellenkezőleg, a gyerekek azt fogadják el, és azt tisztelik, aki arra érdemes. Ha egy pedagógus képes változtatni az anonim értékelések hatására, elfogadja a kritikákat, dolgozik az észrevételek alapján a saját viselkedésén, módszerén, akkor a diákok ezért hihetetlenül tisztelni fogják, és erősödik a tekintélye. A tapasztalatok legalábbis ezt mutatják.
– Idén májusban indult útjára a Gaudeamus elnevezésű keresztény szellemiségű pedagógiai portál, a T72 Pedagógiai munkacsoportjának kezdeményezésére, amelynek ön a főszerkesztője. Talán soha aktuálisabb időben nem indulhatott volna ez a weboldal, egyfajta lelki táplálékot adva, feltöltekezést kínálva a pedagógusoknak a digitális oktatás és a koronavírus-mizéria után. Nem utolsó sorban tájékozódást nyújthat az egyház gyermekvédelmi kezdeményezéseiről is.
– Az iskoláknak már egészen nagy szelete, majdnem a 20 százaléka egyházi iskola Magyarországon. Mégsem létezett egy olyan szakmai, de mégis olvasmányos folyóirat, amely kimondottan az egyházi iskolákban tanító, vagy az állami iskolákban tanító keresztény pedagógusoknak szólna. Amelyből töltekezhetnének lelkileg, amelyben más iskolákban folyó „jógyakorlatokról”, pozitív példákról olvashatnának.
Azt gondolom, hogy nem ördögtől való kimondani azt, hogy egy keresztény pedagógus egy csomó mindent más optikából, más szűrőn át néz, mint egy nem keresztény pedagógus.
Számunkra a gyermek Isten képmása, s én azzal az alázattal fordulok felé, hogy nekem dolgom van vele. Ahogy Böjte Csaba testvér csodaszépen megfogalmazta, hogy
ki kell szeretni abból a kisemberből a tudást, a tehetséget, másképpen nem lehet.
Kisfaludy Nóra
Rendszeres töltekezés nélkül az értékközvetítés hamar kifárad
Megóvni gyermekeink biztonságát és méltóságát – felpörög az egyházi gyermekvédelem
