Ha én falun élnék… gondolatok faluról, gyerekekről, emberségről

“Ha én falun élnék, lenne nekem egy terebélyes cseresznyefám. Azon a fán lenne egy kuckóm, ahová mindig felmennék olvasni és közben enném a zamatos, finom cseresznyét. Néhány cseresznyét ledobnék a lovamnak(remélem szeretné) ugyanis mindig kikötném a fához és úgy hívnám, hogy Bogyó.

Miután jóllaktam,felpattannék a lovam hátára és kivágtatnék a mezőre, hogy hazatereljem a birkanyájat. Otthon Nudli kutyám nagy csaholással fogadna engem. Délután Cirmi cicám dorombolása mellett törném anyukámnak a diót, hogy diós kalácsot süssön.

Bárcsak falunk élnék, s mindez valóra válna!”

Egy 9 éves budapesti kislány fogalmazása, amit 2011 tavaszán írt egy falusi tábori pályázatra

A falusi tábor Tiszadorogmán volt 2011 nyarán. A kislány 2 kisebb testvérével Budapesten él. Nincs a családban vidéki nagymama. A kisfalut Tiszadorogmának hívják, a Tisza-tó szélén, az Isten háta mögött van. Annyi ember él ott, mint Budapesten egy kisebb társasházban. A faluban fontos ember a kocsmáros és a csordás is. Nagy a munkanélküliség. Az ott élő emberek még tartanak állatokat, művelik a kiskertet, földeket, de már csak ímmel-ámmal. A dűlőutakat lassan benövi a fű. 

Miért fontos ez a gyerek fogalmazás, ez a falu, ezek az emberek?

A kislány pályázata benne volt az első háromban, ezért féláron mehetett a falusi táborba. A kislány és a családja is örült. Három gyereket nem könnyű eltartani, a táborok nem olcsók. A rajza és a fogalmazása egy tablón ki is lett állítva a többiekével együtt a tiszadorogmai iskolában, ahol a szállás volt.

A táborban olyan dolgok történtek ezzel a kislánnyal, hogy a holt-ágról az iskola felé fürdőruhában biciklizve elkapta a gyerekcsapatot egy nyári zápor és a többi lánnyal együtt visongva kerekezett. Aztán a szomszéd templom tornyából bagolyköpetet hozott ajándékba az anyukájának. A Hajdúék portáján komplett, igazi állatsimogató volt 5 kiscicával, sok kiscsibével, kiskacsával, kecskékkel, malacokkal, nyulakkal és még ki tudja milyen állatokkal. Zsuzsika néni portáján a fóliasátorban zöldséget szedett, a kiskertben kapált, csigatésztát készített az asszonyokkal, Klárika néni portáján lecsót főzött be a többiekkel, esténként a falusi ugrálóvárban (szalmabálák) játszott, traktorozott Béla bácsival…

Karácsony előtt felhívott az egyik táborozó budapesti kisfiú anyukája, hogy hálából, szeretetből Hajdúéknak (ahol az igazi állatsimogató volt) adni szeretne egy kis karácsonyi csomagot (tartós élelmiszer, ajándékok). Mit szólok hozzá? Meghatódtam. Minden fellengzősség nélkül beigazolódott az, amit a tábor előtt gondoltunk: igazi emberi kapcsolatokra van szüksége az embereknek. Tiszadorogmán a gyerekek ezzel találkoztak.

Aztán karácsonyhoz közeledve újra felhívott, hogy sajnos nem tudja elvinni Tiszadorogmára a csomagot. Mi megyünk-e? Mikor megyünk? Befér-e? … Nem volt könnyű, de sikerült úgy elindulnunk karácsonykor, hogy sem a csomagok, sem az ajándékok, sem a gyerekeink nem maradtak itthon. Hajdúék ugyanolyan meghatódva álldigáltak a kapuban, mint én, amikor hallottam az ajándékozásról. 

A gyerekek, akik ott táboroztak még nem tudják elmondani, hogy miért volt jó Hajdúéknál (persze az állatokról beszélnek, de nem ez a lényeg). Lehet, hogy csak évek múlva tudják ezt megfogalmazni. Pedig szegénységről, nélkülözésről lehet olvasni a házfalon, a melléképületről, a szilvalekvár főző üstről, Hajdúné kezéről. Ő is három gyereket nevel. A háziasszony 1-2 recept között elbújtatva elmondta még nyáron a táborozó kisfiú anyukájának, hogy ők egy rúd felvágottat 1 hónapig esznek… A kisfiú anyukája nem tudott napirendre térni efölött. A Hajdúéktól vásárolt szilvalekvárból süteményt sütött, amiből megkínálta a szomszédait is a nyár végi kerti partin. A szomszédok dícsérni kezdték, hogy milyen finom, honnan van a lekvár…és már Tiszadorogmáról és az ottani emberekről, Hajdúékról kezdtek el beszélgetni. A csomagot a szomszédok adták össze, amiben egy rúd felvágott is volt. Az összegyűjtött cípők, ruhák valamikor januárban fognak érkezni.