Első szülinapi torta? Naná, hogy én készítem!

Kicsi Lány egyéves. Amikor született, azt hittem, ez a nap soha nem jön el. A kórházban valahogy csak arra tudtam koncentrálni, mikor engednek már haza minket, az első hetekben arra, hogy mikor múlik el a hasfájás, és lám, pillanatok alatt eltelt az egy év.

Az első születésnaphoz fáklyás menet dukál. Oké, fáklya híján egy gyertya is megteszi, de ez alá illik egy torta is. Itt jött a bökkenő. A férj mondogatta, hogy el kellene menni étterembe a családdal, ,,ne fáraszd magad főzéssel, drágám”. Drágám, azaz én viszont jól felhúztam magam a gondolaton, egyrészt, hogy az étterem drága (a főzés is, de ez most nem számít), másrészt, mi az, hogy nem én rendezem meg Luca születésnapját. A férj erre visszavonult és felajánlotta, hogy legalább a tortát rendeljük meg. Ezt még inkább zokon vettem, hiszen a lányom első, második és századik születésnapjára is én szeretnék tortát sütni. Punktum.

A fennállási ünnepség előtt pár nappal azért felvetettem a férjnek, mi lenne, ha mégis csak rendelnénk tortát, hiszen az ünnep előtti nap estéjén érünk haza egy hosszabb útról és mi van, ha nem sikerül a kreálmányom. A férj persze védelmébe vett, hogy miért ne sikerülne, nagyon jól főzök. Ez igaz is, főzni valóban szeretek és tudok, sütni is, csak kevésbé. A nagy biztatásnak volt azért előzménye, a férj szerette volna jóvá tenni, hogy néhány nappal korábban immár ezredszer az orrom alá dörgölte a hét évvel ezelőtti, kevéssé jól sikerült csokitortát, illetve a hat évvel korábbi Horthy-lepényt. A csokitortával ölni lehetett volna, olyan kemény lett, a lepény meg… hát, tényleg ehetetlen volt. De az azóta készült, valóban finom édességeket elnyelte az idő. Meg a gyomor. Pedig azok isteniek voltak. Igaz, nem mindig szépek.