Lázadás és túlélés – Zsúnyi Illés története 4. rész

Határhelyzet: egy karácsonyi táncosnő

Illés egyik megrázó élménye egy magyar primadonnához köthető. A körülmények javulásával a lágerek vezetői úgy gondolták, hogy a fogvatartottaknak időnként szórakozniuk is kell. Kultúrcsoportokat hoztak létre olyan foglyokból, akik valamilyen művészeti ágban – főleg a szórakoztató ipar valamelyik ágában – tudtak valamit.

Ilyen művész volt Plets Erzsébet, művész nevén Dolly Hopkins, elhurcolása előtt a Budapesti Kamara Varieté táncosnője. Minden fellépése alkalmával piros-fehér-zöld szalagot kötött a hajába, és csárdást is táncolt. Mivel mindenki ismerte, szépsége és tehetsége miatt mindenki szerette a táborban, ezért egy kicsit nagyobb mozgástere volt, mint a többi fogolynak.

Karácsony estélyén a férfi és női tábort elválasztó kerítéshez hívatta a magyarokat, és szaloncukorral és pogácsával kínálta őket. Miután a Karácsony a Szovjetunióban nem ünnep, így a magyarok a kerítés mellett dúdolgatták a „Mennyből az angyal”-t. Illést nagyon erős érzések rohanták meg. Egyrészt a hála, hogy – sok szörnyűség ellenére – még mindig élnek, és ha ez így van, akkor talán haza is juthatnak egyszer. Másrészt – mikor visszament a fekhelyére, és egyik kezében a pogácsával, másik kezében a szaloncukorral leheveredett – a mindent elsöprő vágy, hogy újra láthassa a családját, hogy végre tudhasson valamit a szeretteiről. Egy pillanat alatt mérlegre került minden, ami fontos volt.

Mi legyen a csomaggal?

A hírek nagyon hézagosan érkeztek, és többnyire azok hozták, akiket újonnan szállítottak a táborba. Ugyanis a háború befejeztével sem szűntek meg a szállítmányok: folyamatosan érkeztek a tíz, tizenöt, huszonöt éves ítélettel megnyomorított magyarok.

Kárpátaljáról a háború után kezdték összeszedni az értelmiséget. Sorra érkeztek papok –minden felekezetből – bírók, ügyvédek, tanárok. Jórész családos emberek voltak, feleség és több pici gyere várta őket otthon. Számukra a 25 éves büntetés csaknem minden reményt elvett. Az apa, aki otthon hagyta a 4 éves fiát, mit remélhet egy huszonöt év múlva –esetleg – bekövetkező találkozástól?

Annyival volt jobb az ő helyzetük, hogy mivel szovjet állampolgárok voltak csomagot kaphattak. A köztörvényes bűnözők miatt azonban nem volt tanácsos maguknál tartani, vagy „spájzolni”. A lágerparancsnokság próbált ugyan egy külön raktárt adni nekik, de ezt alkalmanként feltörték és akkor minden eltűnt. A legjobb megoldás az volt, hogy aki csomagot kapott az rögtön szétosztotta. Így mindig volt egy kis hazai, hol az egyiktől, hol a másiktól.

Kiszolgáltatva

A táborlakók élete jórészt a vezetőség talpraesettségén, jóindulatán múlt. Illés is több táborban volt, különböző munkákat végzett, volt jobb és rosszabb helyzetben is. Az ötvenes évek elején a politikai foglyokat tovább szállították, még keletebbre. Így került Illés Tajsetba, egy olyan táborba, ahol fakitermeléssel foglalkoztak: vasúti talpfákat készítettek, lábonálló erdőből. Rettenetesen kemény fizikai munka volt, amit nem gépesítettek. Jószerével csak a fűrészgép volt, szinte az összes anyagmozgatást kézi erővel kellett elvégezni. Egy vasúti talpfa közel 100 kilogrammot nyomott. Ehhez járult a rettenetesen hosszú és hideg tél –alkalmanként mínusz 30-50 ⁰C – meg a rövid, nagyon forró nyár, amelynek elengedhetetlen tartozéka volt a muslincánál nem nagyobb méretű és rendkívül vérengző moszkitó. Ezek ellen semmilyen védekezés nem volt. Úgy lehetett valamennyire csökkenteni a szenvedést, ha éjszakai műszakot vállaltak. Akkor csak a szúnyogok kínozták őket.

Illés ezen a fűrésztelepen csúnyán megsérült: a villanyfűrész belevágott a térdébe, térdkalácsa teljesen kibomlott a bőre alól. Az üzem nem rendelkezett elsősegély felszereléssel így mire másnap reggel orvosi segítséget kaphatott a sebe csúnyán elfertőződött. „Megnyugtatás képen” közölték vele, hogy cselekedetét szabotázsként fogják értékelni és bizton számíthat rá, hogy újabb hosszú évekre fogják ítélni.

A munka tehát nagyon nehéz volt, az élelem pedig nagyon kevés. Illés lába megfagyott a nagy hidegben, de nem vették föl a betegszobára. Napi 6-8 kilométert gyalogoltak oda, és vissza. A brigádot viszont büntették a betegek és legyengültek gyengébb teljesítményéért, esetenként tovább kellett dolgozniuk, vagy nem kapták meg rendesen a fejadagjukat. A brigád tagjai persze a betegekre támadtak: a helyzet tarthatatlanná vált.

A pusztahencsei templom

Illés ezért egy reggel megmakacsolta magát, és közölte, hogy beteg, nem megy dolgozni. Társa is akadt a „lázadásba”. Kim, egy koreai fiú. 5 nap fogdát kaptak, egy fűtetlen helyiségben. Persze ettől még rosszabb lett minden, a kinti fejadag töredékét kapták, és semmilyen fűtőeszközzel nem rendelkeztek. Rettenetes 5 éjszakát töltöttek el így. Kim végül azt mondta, a következő orvosi vizsgálaton olyat tesz, hogy többé nem fogják ide bezárni. És valóban, a következő alkalommal Kim az orvos torkának ugrott, csak egy nővér és egy katona tudta megakadályozni, hogy valóban emberhalál kegyen az incidens vége. Többé nem találkozott Kimmel, és újabb 5 nap elzárást kapott, most már egyedül.

Illés –látva hogy nincs remény a változásra – úgy döntött, hogy akkor inkább nem is eszik. A naponta megkapott fejadagot összegyűjtötte, és este odaadta az őrnek. Az persze jelentette a feletteseinek. Néhány nap elteltével két katona bekísérte az orvosi rendelőbe, ahol legnagyobb meglepetésére, két női orvos várta. Hosszasan, figyelmesen kikérdezték a történtekről, végül a következő ajánlatot tették: amennyiben hajlandó megenni a neki kiadott ételt, akkor felveszik a betegszobára, és amíg meg nem gyógyul, ottmaradhat. A táborparancsnok azért még egyszer megfenyegette: Moszkva messze van, itt Ő parancsol, és ha neki úgy tetszik, lelövi és elássa.

De az orvosi parancs ellen végül Ő sem tehetett semmit. Illés 40 napot töltött kórházban. Mire kikerült, a parancsnokot leváltották, az új pedig látva Illés gyenge fizikai állapotát, nem küldte vissza többet az erdőirtásra.

Hihetetlen fordulat

1953 tavasza aztán Illésnek is elhozta a szabadulást. Egy nap, mikor a brigádok hazaértek a munkából, a magyarokat külön szólították. Fürödni kellett menni, új ruhát kaptak, és még az igazolványaikat is a kezükbe adták. Kikísérték őket a vasúthoz, ahol már várta őket egy szerelvény.

Hihetetlen volt a fordulat, Illés csak sírt a vagon padlóján ülve. Alig egy hónapja még élet-halál között lebegett, a parancsnoka el akarta ásni, most pedig egy vonaton ül, ami hazafelé igyekszik vele.

Az első megálló Lembergben volt: itt össze kellett várniuk a többi táborból érkezőket. Aztán csak megindult a vonat: jött a Kárpátok vonulata, Munkács, Csap, Nyíregyháza. Menet közben megkereste Illést egy tiszt és a következőket mondta: miután az otthona Jugoszláviában van, most jugoszláv állampolgárnak számít. De magyar állampolgárkánt került fogságba, ezért ha aláír egy nyilatkozatot, hogy magyar állampolgár akar lenni, akkor most nem kerül újabb táborba és itt maradhat Magyarországon. Illés természetesen aláírta, így került Bonyhád mellé, egy kis pusztára a testvéréékhez.

Nagyon nehéz évek következtek

Bár nagy szeretetben éltek együtt négyesben, mégis látszott, hogy Illésnek is saját életre volna szüksége. De bármerre mozdult, fogsága mindig utánanyúlt. Traktorosként kezdett Kisdorogon, aztán 1956 februárjában katonai szolgálatra kellett jelentkeznie. Ebben az évben végül a boldogság is beköszöntött: megnősült és Nagydorogra költözött.

Élete nagy öröme az volt, hogy részt vehetett a pusztahencsei új templom építésében, később pedig a nagydorogi templom felújításában. Felesége, fia, és unokái büszkék, hogy Illés nehéz élete ilyen nagyszerű feladatot is tartogatott a számára. Ma úgy ismerik a községben: a „Templomépítő”.

Forrás: Zsúnyi Illés: Nehéz idők, nyitókép: szabadsag.ro