Családháló

Kezdőoldal Történetek Nem csak kenyérrel él az ember – Galgóczy Árpád története 4. rész

Nem csak kenyérrel él az ember – Galgóczy Árpád története 4. rész

A nyomorúság közepén meglepő módon érkezhet a segítség. Olyan képességek tárulhatnak föl, amelyekről sosem gondoltuk, hogy léteznek. Árpád meglepődve vette tudomásul, hogy a rajzolás életet menthet.

Írta: Családháló,

A kórházban rettenetes volt a zsúfoltság. Árpád negyedmagával feküdt két összetolt priccsen, fordulni gyakorlatilag csak együtt, „vezényszóra” lehetett. A frissen műtött seb nagyon érzékenyen reagált a legkisebb érintésre is, így a pihenésre csak nappal lehetett gondolni, amikor a többi beteg szomszédolni, dohányozni ment.

A korábbi ígéret, melyet egy magyar orvos tett Árpádnak – miszerint Lalival együtt lehetnek majd – lassan aktuálissá vált. A kötelező karantén lassan lejárt, de mind a két fiú elég beteg volt ahhoz, hogy továbbra is kórházi ápolásra szoruljon.

Lali szokott élelmes módszereivel hamar felderítette a szpászi tábor körülményeit. Kiderítette, hogy két magyar orvos is dolgozik a kórházban. Magas beosztásúak, bár eredeti szakmájuk szerint nem orvosok. Itt, az elhurcolásuk után tanulták meg a szakmát, könyvekből és más orvosoktól. Nagy szorgalmú, két nagyon okos férfiról beszélünk, akik azért is fontosak történetünk szempontjából, mert nélkülük a két fiú valószínűleg nem élte volna túl a lágeréveket. Cservény József és Saly Géza doktor – két olyan név, akik sok lágerbe hurcolt magyar –és nem magyar – életét mentették meg, emberségükkel, odafigyelésükkel, találékonyságukkal.

Hónapok teltek el a kórházban, Árpád lába lassan gyógyult, Lali tüdején azonban maradandó károsodást hagyott a tüdőtöltés utáni hosszú és rettenetes vándorlás. Egyelőre úgy tűnt, hogy biztonságban vannak, a két orvos mindent megtett, hogy senkinek ne tűnjenek föl.

 

A művészet hatalma

Lali egyik nap valahonnét írólapot, ceruzát szerzett, mondván: szórakozás gyanánt összeírhatnák leendő otthoni könyvtáruk legfontosabb darabjait. Árpád a lap másik oldalára szórakozottan rajzolgatni kezdett, mint oly sokszor máskor az iskolában. Lovat rajzolt, ebben már rutinja volt. A mű jól sikerült, Laliban pedig megszületett a gondolat: Árpád rajzolhatna arcokat is. Egy „hudozsnyiknak” nagy tekintélye van, hiszen fényképezkedni nem lehet, rajzot viszont mindenki küldhet magáról az otthoniaknak. Kereslet lenne, sőt, minden valószínűség szerint jól meg is „fizetnék” a munkáját. A szovjet állampolgárságú elítéltek csomagot kaphattak otthonról, így nekik volt mivel fizetni a munkáért.

Árpád először Lalit rajzolta le, de még el sem készült, mire már maga is érezte: igen, ez tényleg működhet. A rajz nagy sikert aratott, a körben állók közül máris kilépett valaki, és megkérte Árpádot, hogy őt is rajzolja le. Még hozzátette: nem lesz hálátlan. Másnap a rajz valóban jól sikerült, és a két fiú nagy örömmel fogyasztotta el a fizetséget: egy egész, 40 dekás kenyéradagot, néhány darab cukrot, és egy jó nagy szelet szalonnát. Így indult el Árpád lágerbeli rajzművész-karrierje, és ez volt az a foglalkozás, ami végig megvédte attól, hogy a munkásbrigádokban dolgozó más elítéltek sorsára jusson. Rajztudása miatt ugyanis a lágerben létező kasztrendszer minden szintjén szükség volt rá. A rablók az ő munkájával üzentek a női lágerben lévő szeretőjüknek. A munkásbrigádokban dolgozók a családjaiknak, az őrök az otthon őket váróknak.

Később, mikor kikerült a kórházból, „invalidus” brigádba került. Ez azt jelentette, hogy csak könnyített munkára vihették. Árpád először nagyon elkeseredett, de a híre – mármint, hogy ő portréfestő – ekkorra már végigszaladt a táboron.

Az új helyén a barakkfőnök nagy jóindulattal fogadta, és mindjárt rajzot is kért. Egyik megrendelés követte a másikat. A rablókkal való jó kapcsolata megvédte attól, hogy munkásbrigádba kerüljön. A barakkfőnök is látta, milyen jó viszonyt ápol a rablókkal, azokkal pedig senki nem mert ujjat húzni, hiszen rajtuk múlt minden. Az ő közbenjárásukra lett valakiből brigádvezető, kenyérosztó és barakkfőnök is. Ha a rablókkal jóban voltál, minden rendben ment, ha nem, akkor az életedért is retteghettél.

 

„Egy gondolat bánt engemet”

Szpászk nagy gyűjtőhellyé vált, egyre-másra érkeztek a rabszállítmányok, állandó építkezés zajlott mindenütt. Akinek jó kapcsolatai voltak – és a magyarok ilyenek voltak – az olyan munkásbrigádokba kerülhetett, ahol ugyan dolgozni kellett, de jutott étel, és a lakhatás is jobb körülmények között volt lehetséges. Árpád nagy örömmel vette tudomásul, hogy a magyarok keményen összetartanak. Ha újak érkeztek, akkor a régiek mindent megpróbáltak megtenni azért, hogy életben tartsák, megerősítsék a legyengülteket.

A portréfestés nem vett el túl sok időt Árpád napjaiból, napi egy-két rajznál több nem készült. Az érdeklődést fenn kellett tartani, és nem volt szabad telíteni a „piacot”. Ezért külön öröm volt számára, mikor egy nap egy Válja nevű fiatal költő azzal keresete meg: hallotta, hogy Árpád magyar; ő ismer egy csodálatos magyar költőt, Petőfi Sándort. Mindjárt idézte is egyik versének – „Egy gondolat bánt engemet…” – néhány sorát oroszul. Aztán Árpád magyarul. Bár elkerekedett szemmel hallgatta az előadást, és még nem értett mindent oroszul, mégis érezte, hogy annál jobb fordítást is lehetne írni, mint ami elhangzott. Szó szót követett, és Válja, az irodalomtörténész nekilátott, hogy megtanítsa „Árkását” oroszul, hogy komolyan foglalkozhassanak versekkel.

Árpád ekkor még nem sejtette, de ez a találkozás indította őt el későbbi műfordítói, szinkrontolmácsi pályáján.

 

Forrás: Galgóczy Árpád: A túlélés művészete (Valo-Art)

Az előző rész itt olvasható.

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Amit csak együtt lehet túlélni – Galgóczy Árpád története 3. rész

Ha valami nagyon rossz, akkor azt hisszük, ennél már nincs lejjebb. Árpád és Lali számára azonban olyan néhány hét következett,...

Close