Családháló

Kezdőoldal Beszélgetések A kettesben töltött idők voltak a highlightok az életünkben! – Interjú a Gorove házaspárral

A kettesben töltött idők voltak a highlightok az életünkben! – Interjú a Gorove házaspárral

Több mint nyolcszáz párt készítettek már fel a házasságra, és jegyesoktatásaikra sokszor nem is olyan könnyű bejutni. Dolgoznak, családos keresztény közösséget vezetnek, felneveltek öt gyermeket és folyamatosan újabb kihívásokkal néznek szembe, mert Gorove Kriszta és Laci szerint a jó házasságért bizony napról napra meg kell dolgozni. Bekukkantottunk a kulisszák mögé, ők hogyan csinálják immáron 31 éve…

Írta: czefernek.lena,

Több mint nyolcszáz párt készítettek már fel a házasságra, és jegyesoktatásaikra sokszor nem is olyan könnyű bejutni. Dolgoznak, családos keresztény közösséget vezetnek, felneveltek öt gyermeket és folyamatosan újabb kihívásokkal néznek szembe, mert Gorove Kriszta és Laci szerint a jó házasságért bizony napról napra meg kell dolgozni. Bekukkantottunk a kulisszák mögé, ők hogyan csinálják immáron 31 éve…


– Évről évre népszerűbbek az általatok tartott jegyesoktatások. Mit mondanátok egy nem hívő embernek, miért érdemes egyáltalán ilyen kurzusra járni?

Laci: Szerintem ez független a vallási beállítottságtól vagy a hittől. Természetesnek vesszük, hogy bizonyos dolgokat meg kell tanulni. Egy-két olyan dolog van, amiről az ember azt gondolja, hogy nem kell tanulni hozzá. Ilyen a házasság, a gyereknevelés, és a férfiaknál az autóvezetés. De viccet félretéve, valóban kicsit a vallási beállítottságtól is függ az, hogy valaki ezt nagyon komolyan akarja csinálni és egy életre szólónak tekinti. De azért szerintem aki egy kicsit is komolyan veszi saját magát meg azt, akivel össze akar házasodni, az nem úgy csinálja, mint amikor autót vesz: ha nem jó, vagy már nehezen indul, akkor majd lecserélem…hanem tudja, hogy ez egész életre szól.

És igazából a baj az, hogy sok olyan téma van, amiről nagyon sok párnak eszébe sem jut beszélni egymással. Ráadásul ott vannak a családból hozott minták, a sebesüléseim, a sérüléseim, a problémáim, amelyekkel küszködöm! A jegyesek a nekik adott anyagokban és a beszélgetésekben előforduló kérdésfelvetések által – amelyek sokszor nem is túl komolyak – szembesülnek vele, hogy „még erről nem is beszélgettünk”. Ezért az anyagunkban nagyon sok praktikus, világi téma van, mint például szexualitás, anyagiak és ez független attól, hogy valaki hívő vagy sem.

– De azért a jegyesoktatáson főleg keresztény párok vesznek részt. Nem gondoltatok még rá, hogy a felhalmozódott tudást olyanok számára is elérhetővé kellene tenni, akik nem jutnak el hozzátok?

Kriszta: Többen feltetették már ezt a kérdést, de egyelőre nem látjuk, hogy erre hív a Jóisten. A kurzusra viszont bárki bejöhet. Persze nagyon jó lenne, de egy életünk van, ennyi fér bele. Én nagyon kevés nem keresztény embert ismerek, aki elismerné, hogy nem ért a házassághoz. Az emberek azt gondolják, hogy a házassághoz mindenki ért. Hozzánk is csak azért jön hitetlen, nem gyakorló keresztény, mert másképp nem adja össze őket a pap, vagy az ismerőseik, akik jártak nálunk, rábeszélik őket. Aztán amikor már ott vannak, akkor jól érzik magukat, akkor kezd terjedni ez a történet és egyre többen jönnek hál’ Istennek.

– Mennyire veszik komolyan a mai fiatalok a házasságot?

Laci: Azok, akik hozzánk eljönnek, komolyan veszik. Azért persze jönnek olyanok, akiknek nem sok közük van az Egyházhoz vagy bármihez, de a munkahelyen a kolléga mondta, hogy ide érdemes eljönni. És az a tapasztalatunk, hogy aki erre rászánja az időt, az már komolyan veszi. A plébániai felkészítés egy kicsit más. A nyolcszemközti beszélgetésekre önként jönnek, és tudják, hogy az hónapokon keresztül tart. A mi plébánián tartott előadás sorozatunk sok helyen kiváltható egy kétszer félórás beszélgetéssel a plébánossal. Mégis jönnek, sokan azért, mert a plébánosunk ragaszkodik hozzá, és különben nincsen esküvő. Aztán a végére nagyon sokan úgy mennek el, hogy ez tök jó és már ajánlják másoknak is. Küzdünk is évek óta azzal, hogy beférjen mindenki az előadásokra.

– Azért ez nem lehet könnyű, hiszen sokszor a saját példáitokat hozzátok fel a párok számára okulásul…

Kriszta: Volt is kezdetben emiatt konfliktusunk! De azt hiszem, érdemes úgy élni, hogy azt mások előtt is fel tudjuk vállalni. Időközben szépen megtanultuk, hogyan beszéljünk a problémákról, persze bizonyos dolgokat nem nevesítünk. Ami nehezebb volt, hogy a gyerekeket mennyire adhatjuk ki. De aztán ezt megbeszéltük velük, elmondtuk nekik, hogy ebből más tanul. De ha nem akarták, hogy beszéljünk róluk, akkor nem tettük.

– Érdekelne, hogy abból, amit tanítotok, egymás között mi játszódik le? Volt olyan dolog, amivel ti is nehezen küzdöttetek meg?

Kriszta: Ezt jelen időben is kérdezheted. Mi is küzdünk nap, mint nap. Kommunikációban, vitatkozásban, anyagiakban, nekünk is megvannak a saját köreink. Az egyetlen, amiben fejlődni lehet, hogy ma már gyorsabban születik megoldás. És az a fantasztikus a jegyesoktatásban, hogy tükröt tart, és szembesülünk vele, hogy nem vagyunk tökéletesek. Megtanultuk azt is, hogy hogyan lehet bocsánatot kérni, hogy a másik érezze, hogy valóban sajnálom.

– Ezeken az alkalmakon főleg tanítotok, de volt, hogy ti tanultatok a pároktól?

Laci: Minden alkalommal tanulunk! Néha tőlük is, de inkább magunkról. Nagyon sokszor van, hogy ők felvetnek egy problémát, és aztán az a beszélgetés tovább folyik kettőnk között arról, hogy nálunk hogy van ez. Vagy adott esetben előkerül egy olyan téma, amiről még mi sem beszélgettünk. Attól függ, hogy milyen élethelyzetben vagyunk éppen, ez állandóan változik. Lehet egyébként tőlük tanulni gyakorlatilag is. Főleg, amíg a gyerekeink kisebbek voltak: mondjuk valaki elmesélte, hogy hogyan imádkoztak vagy hogyan nevelték őket kamasz korban…és akkor azt mondtuk, hogy ez egy jó ötlet, amit mi is kipróbálhatnánk.

– Mi volt az a dolog, amire a legszívesebben emlékeztek vissza az egészből?

Laci: Ahogyan kezdődött, meg ami lett belőle. Mi semmit nem akartunk csinálni, csak azt gondoltuk, hogy jó lenne átadni, ami tapasztalatunk van, ha erre van igény.

Kriszta: Az első házasaink sok mindenen túl vannak, 19 éve kezdtünk. Egy-egy köszönő levél nagyon sokat jelent, amit esetleg évek múlva kapunk.

– Ha már itt tartunk, ha jól tudom, az egész azzal kezdődött, hogy Laci diakónus lett. Kriszta, te hogyan fogadtad a döntését?

Kriszta: Laci már akkor jött ezzel, amikor jártunk…még az is felmerült benne, hogy pap lesz. Gondolhatod, én hogy örültem annak! Persze végül nem így döntött, de kitalálta, hogy diakónus lesz. Arról viszont kiderült, hogy csak 35 év fölött lehet. Ez akkor elég egyedi volt, az elsők között volt, akit felszenteltek. Akkor indult a jegyesoktatás is: gondolkodtunk rajta, hogy ez egy remek titulus ugyan, de azért kellene kezdeni is vele valamit. Aztán arra jutottunk, hogy a házasságról az egyházban nem igazán lehet kivel beszélni. A papokhoz ugyan lehet menni panaszkodni, de ők általában a házasságnak csak a nehézségeit látják. Ekkor határoztuk el, hogy a jegyes-felkészítés jó út lehetne. És két nap múlva becsöngetett egy házaspár hozzánk, hogy nem akarunk-e nekik jegyes felkészítést tartani! Merthogy a diakónus eskethet! Ugyan az első jegyeseink nem voltak teljesen ismeretlenek, de gyorsan elterjedt a hírünk és most már több mint 800 pár szerepel a levelezőlistánkon. A módszert folyton csiszoljuk, és most már a közösség házaspárjai is sokan besegítenek, már adjuk ki a kezünkből a dolgokat.

 – Laci, te sokáig vezető beosztásban dolgoztál az OMSZ-nél. Nem volt nehéz ezt a sok teendőt, a közösségszervezést és a munkát összeegyeztetni a családi élettel?

Laci: Amikor a gyerekek kicsik voltak, én 24 órás szolgálatban dolgoztam. Volt, hogy lecsúsztam az esti meséről, mert egy héten kétszer-háromszor haza sem jöttem. De igazából ennek a 24 órás szolgálatnak olyan szempontból sok előnye volt, hogy amikor hazajöttem, el tudtunk menni egész napra sétálni vagy kirándulni. Amíg a gyerekek picik voltak, sokszor csinálunk ilyet, ilyenkor nem mentek óvodába. Szerintem az embernek időnként a sarkára kell állni a munkahelyén is és megtalálni azokat az egyezségi pontokat, ahol valamiféle előnyt tud adni a családjának. Jó szervezéssel pedig nagyon sok mindent ki lehet váltani. Az apa szempontjából a gyerekeknek az a legfontosabb, hogy legyenek olyan pillanatok – amik időnként tényleg csak pillanatok – amikor a gyerek érzi, hogy apa most csak az enyém. Nálunk az öt császár miatt nagyjából két év különbség van a gyerekek között, ezért általában mindig csak egy járt óvodába. Az esetek 99 százalékában pedig én vittem őket. És ez a 15 perc minden gyereknek nagyon nagy élmény maradt: hogy kettesben maradtak apával és tudtuk beszélgetni. Aztán amikor már nagyobbak voltak, csinálunk olyat, hogy egy héten egyszer valamelyikért elmentem az iskolába, és akkor elmentünk valahova kettesben. És ezek nem voltak nagy dolgok: például vettünk egy perecet séta közben. De adott esetben kiváltották azt, hogy én itthon vagyok-e este vagy sem.

– Kriszta, te viszont 11 évet maradtál otthon a gyerekekkel…jól érezted magad ebben a szerepben?

Kriszta: Akkor világ is más volt, de annak mindig családi gyökere van, hogy az ember hogyan érzi magát. Mivel az én anyukám egy emancipált nő volt, nem maradt otthon, én rögtön bekerültem a bölcsödébe, ahol nem éreztem jól magam. Mivel az anya-kapcsolatom is ennek megfelelően alakult, én elhatároztam, hogy itthon leszek a gyerekeimmel. Tudatosan választottam a tanári szakmát is, ami folytatható több éves kihagyás után is. Bár arról fogalmam sem volt, hogy ez a kihagyás tizenegy évig fog tartani. A gyerekeket egyesével vállaltuk, nem úgy indultunk neki, hogy nekünk márpedig öt gyerekünk lesz…mindkettőnknek egy-egy testvére van, ezért abban biztosak voltunk, hogy kettőnél több gyereket szeretnénk. Mivel nagyon fiatalon találkoztunk (Laci 18 volt, én pedig 14), a fontos dolgokról már együtt döntöttünk. Például én is orvos szerettem volna lenni, aztán végül azért nem lettem, mert rájöttem, hogy ha két orvos van a családban, az biztosan nem jó. Laci szüleinél volt hasonló a felállás: apukája orvos, anyukája tanár, és láttuk, hogy ez működött. Aztán kiderült, hogy Laci hetente legalább két délutánt és éjszakát nincsen itthon. Én ezt először nagyon rosszul éltem meg, hogy áldozat vagyok egy orvos feleségeként. De aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van, mert az az idő az enyém. Ki tudom használni arra, hogy a barátnőimmel találkozzam, és így nem zavarja Lacit, ha folyton porszívózom vagy telefonálgatok.

– Apropó porszívózás…manapság nagyon sokaknak nehézséget okoz a férfi-női illetve az apa-anya szerepek eltolódása…ti, akik a hagyományos modellt követtétek, mit gondoltok erről?

Laci: Amiről mi azt gondoljuk, hogy nem jó, az az „egyenlő elosztás” Hogy ma én mosogatok, holnap meg te mosogatsz. Azt kell megtalálni, hogy olyan legyen a munkamegosztás, hogy a lehetőségekhez képest mind a ketten jól érezzék magukat benne. Persze, ha mind a ketten utálnak mosogatni, akkor ez egy nehéz kérdés, de azért szerintem egy csomó olyan tevékenység van, amit én szívesebben csinálok: vagy azért, mert gyorsabban megy, vagy azért, mert kedvem van hozzá. És van, amit pedig a párom csinál szívesebben. És szerintem nincsenek tipikus apa, tipikus anya vagy tipikus férfi és külön női dolgok. Inkább az szokott problémaként jelentkezni, ha valaki lányként jön egy olyan családból, ahol a mama viselte a nadrágot, és szeretne egy olyan férfit, aki a sarkára áll. Aztán egy olyan férfihoz megy feleségül, akinek a családjában szintén ez volt a felállás. Mert akkor mind a ketten rosszul érzik magukat. Ha viszont a felek jól érzik magukat, akkor mindegy, hogy az a szerep, amit csinálnak „férfi vagy női”. A lehető legjobb megoldást kell találni, ráadásul ez az élet során változik. Amikor összeházasodtunk, Kriszta még egyetemre járt, és amikor megszületett Anna, heti két-három napot én voltam vele itthon. Az első két évben én mostam a pelenkákat is, de ma azt sem tudom, hol van a bekapcsoló gomb a mosógépen. Ezek a dolgok folyton változnak…

 – De mi eléggé bele vagyunk kövülve a sémáinkba…

Kriszta: Igen, de ez nem jó. A házasság egyik titka, hogy folyton változik, és folyton újra kell gondolni a szerepeket. Elég egy állásváltoztatás, vagy ha bezár a sarki közért, vagy ezentúl fizetni kell a parkolásért…egy egész pici dolog felborítja a dolgokat. Mi legalább évente kétszer átgondolunk minden ilyet, és megpróbáljuk átszervezni úgy, hogy mindenkinek jó legyen.

– Az sem könnyíti meg a dolgot, hogy manapság a nőkön nagyobb a nyomás az önmegvalósítás, karrier miatt…

Kriszta: Sokat változott a világ, ezt én is látom az iskolában, ma már teljesen más értékek dominálnak. Az anyaság megítélése is teljesen más volt régen: egy nagyon pozitív dolog volt még a kommunista rendszer alatt is. Ma meg azt látom, hogy a társadalomban szinte minden a családokat bombázza. Vegyük például a képzéseket: mindegyik hétvégén van. A fiatal családoknak ez nagy problémát okoz, mert ugye a munkahelyen muszáj lépést tartani. És az egyik után jön a másik. Semmi magánélet nem marad a családoknak. Aztán hogy mennyire nyomják a nőket a karrier felé…én igazából egy nagyon zárt keresztény világban élek, szóval ezt nem annyira látom. A jegyeseken keresztül észlelem, hogy van egy nőtípus, aki azt mondja, hogy ő először karriert épít, és amikor már kipróbálta magát, akkor szül gyereket. Ennek az eredménye, hogy az első gyermek vállalása 33-35 éves korra esik. Ez is egy életpálya, de nyilván ennyi idősen már nem olyan rugalmas az ember, mint 22 évesen. Én annyi voltam, mikor az első lányom született. De látom, hogy ez is működik. Nekem jobban tetszik a saját modellem, hiszen én most ötven éves vagyok, az öt gyerekem felnőtt, nagyon jól érzem magam a bőrömben, jövök-megyek, azt csinálok, amire az időmet rászánom.

– Számotokra mi a tartós, boldog házasság titka?

Laci: Amit a kurzuson is mindig elmondunk, a heti egy este, a kettesben eltöltött idő. Néhány óra, ami mindig csak a miénk! És hogy időnként legyen egy hétvége, amit szintén egymásra szánunk, gyerekek nélkül.

Kriszta: Nagyon fontos, hogy a heti egy estén mélyebb dolgok is előkerüljenek, hogy itt mindent megbeszélhessünk, és a másik nyitott szívvel meghallgasson minket. És persze ez a helye a romantikus együttlétnek is, ami lehet mozi vagy akár sport, a lényeg, hogy mindketten jól érezzük magunkat benne.

Amikor összeházasodtunk, persze ezt nem mondta nekünk senki. Szépen bele is sétáltunk minden egyes csapdába, amibe egy kezdő házaspár belesétál. Aztán kialakult egy olyan helyzet, hogy én mondtam a Lacinak, hogy most valamit változtatunk, vagy én elmegyek. Először nem is értette, hogy miről van szó, de aztán kibogoztuk, hogy mi a baj és megpróbáltuk a megoldást megkeresni. Nem volt könnyű. Aztán a lelki vezetőnk tanácsára kezdtük el a heti egy napot megtartani.

 – És hogyan lehet ezt betartani a mai rohanó világban, ahol minden kapcsolatra egyre kevesebb időt tudunk szánni?

Laci: Nekünk két dolog vált be. Az egyik az, hogy ez mindig egy fix este volt. Amikor elkezdtük ezt, már 6-7 éves házasok voltunk. Hosszas munkával az egész környezetünkben elhíreszteltük, hogy ilyenkor nem érünk rá. Én úgy kértem a kórházi beosztásomat, és elmondtuk mindenkinek, hogy nem fogjuk felvenni a telefont sem. És az emberek megszokták. De volt olyan is, hogy én reggel végeztem a kórházban, ide gurultam a ház elé, felvettem Krisztát és mentünk az uszodába. Beszélgettünk a szaunában, ahol nincsen telefon, aztán úsztunk egy kicsit…ezt a két-három órát tudtuk kiszakítani egymásnak, de az nagyon jó volt. És most is úgy csináljuk, hogy ezeket a kettesben töltött időket előre beírjuk a naptárba, és az egy foglalt időpont. Nekem az a biztonsági kapcsoló, hogy ha valami közbejön, csak akkor mondjuk le, ha olyan fontos dolog, ami miatt mást is lemondanánk. De akkor mindjárt nézzük, hogy mikor lehetne pótolni. És fontos, hogy ezt hónapokra előre megtervezzük. Ha te most megkérdeznéd, mikor fogunk 2013-ban nyaralni és hova megyünk kettesben, meg tudom neked mondani pontosan.

– Ezt azért nagyon kevesen csinálják ennyire tudatosan…

Kriszta: Pedig érdemes!

Laci: Azért is jó előre tervezni, mert a kollégákkal is lehet előre egyeztetni, megbeszélni. Így aztán nagyon kevés olyan alkalom volt, hogy nem tudtunk akkor elutazni, amikor szerettünk volna. Egyébként vannak vizsgálatok, amelyek kimutatták, hogy egy szabadság megtervezése hozzá tartozik az igazi pihenéshez, és szintén kikapcsolódásnak számít.

– Gondolom, azért a hitetek is nagyon fontos építőköve a kapcsolatotoknak. Hogyan alakult ez ki nálatok, hiszen sok házaspár különböző háttérrel indul ezen a téren?

Kriszta: Félhívő családból jövünk mindketten. Nekem anyukám mindennapi temploma járó volt, apukám viszont nem. Laci szülei nem jártak, ott egy nagymama volt, aki erre terelgette őket. A Jóisten ezt úgy intézte, hogy ugyanabba a közösségbe keveredtünk, és mindketten nagyon jól éreztük ott, és a templomban is magunkat. De ez egy tradicionális vallásosság volt. A valódi istenélményünk az esküvő után történt. Hét évig jártunk, és amikor összeházasodtunk, azt az igét választottuk magunknak, hogy „Eljegyezlek magamnak örökre, hogy megismerd az Urat”. Az volt a cél, hogy Istent jobban megismerjük, így, ketten. Esküvő után rögtön elmentünk egy lelkigyakorlatra, és ott mind a ketten megtapasztaltuk Isten személyes jelenlétét. Ez teljesen megváltoztatta, átalakította a kapcsolatunkat és az egész hitünket élővé tette. És a Szentlélek ezen ajándéka most is tart, 31 és fél éve. Volt ugyan mélypont, de inkább külső okok miatt.

 – Melyik volt házasságotok legszebb pillanata?

Laci: Annyi legszebb pillanat volt…

Kriszta: Az egyik mindenképpen a megtérésünk, az volt a Jóisten legnagyobb nászajándéka kettőnk számára. De egyébként mindig jön egy újabb, ami felülmúlja az előzőt. Úgyhogy a legutóbbit tudom csak mondani: 30 éves házasok voltunk és elmentünk kettesben egy gyönyörű helyre, egy panzióban eltöltöttünk egy hetet. Egyszerűen jó volt. De Laci listát is vezet az emlékezetes nyaralásokról, nagyon sok volt! Az biztos, hogy a kettesben töltött időket mondanám, nem a gyerekek születését, vagy az új autó, a lakás vásárlását. A kettesben töltött idők voltak a highlightok az életünkben!

Fotók: Ancsin Gábor

Hozzászólások

hozzászólás

Ez is érdekelhet!
Read previous post:
1956 egy kisfiú szemével

“A mai nap lett volna a tizenkettedik születésnapom. Ma nem lehetett megtartani a születésnapot, mert ma is lövöldöztek, ha nem...

Close