ADHD – életrevalók vagy sajátos nevelési igényű gyermekek?

Az iskolások 10 százaléka ADHD-s, mégis a szülők és a pedagógusok körében sem teljesen ismert ez a tünetcsoport. Kiket nevezünk ADHD-snak?

Az angol Attention Deficit Hyperactivity Disorder kezdőbetűinek rövidítése az ADHD. Ebbe a csoportba sorolják azokat a gyermekeket és felnőtteket, akik hiperaktivitással, figyelemhiánnyal, tanulási nehézségekkel, magatartás- és viselkedészavarral küzdenek. Sok tünetet lehet említeni, de ezek közül egy-kettő a legtöbb emberre jellemző. Tünetegyüttesről van szó, azon belül is enyhébb vagy fokozottabb megnyilvánulási formában. Ezek függvényében történnek a szűrések, vizsgálatok, majd pedig a terápiás, fejlesztési javaslatok.

Minden hiperaktív gyermek ADHD-s?

Nem. Ezt, mint élet- és szülői tapasztalattal rendelkező anya is kijelenthetem. Sok-sok vizsgálat, teszt után lehet kimondani csak a diagnózist. Ám szinte mindegyik ADHD-s gyermekre jellemző, hogy születéskor valamilyen trauma érte. Nagy részük császármetszéssel született, de ha természetes úton jött a világra, akkor például pillanatnyi oxigénhiány léphetett fel, akár azért, mert rövid volt, vagy a nyakára tekeredett a köldökzsinór. Az anamnézis felvételekor erre vonatkozó kérdések is szerepelnek.

Milyen jellemző tüneteket produkálnak ezek a gyermekek?

Magas érzelmi és értelmi intelligenciával rendelkeznek. Az egyik fő csoport a hiperaktívaké, akik ülés közben is kalimpálnak a lábukkal, bármire bármikor felmásznak, nincs veszélyérzetük. Olyan, mintha az órán nem figyelnének, folyamatosan piszkálnak valamit, de a tanár által feltett kérdésre azonnal tudnak válaszolni. A másik csoport ennek éppen az ellenkezője. Elvannak a saját kis világukban, nem közlékenyek, de óriási fantáziakészségük van. Jellemző rájuk a dühkitörés is. Az a kisóvodás, aki nem kapja meg a vágyott játékot, akár a széket is felkapja mérgében. Nagyon fejlett az igazságérzetük, ha szerintük igazságtalanság történt, agresszívak lehetnek és hangot is adnak a véleményüknek. Mindig megvédik a sértett felet és jellemzően mindig ők lesznek a bűnbakok. Jellemző rájuk az is, hogy a végletek emberei. Ha szeretnek, nagyon szeretnek, ha agresszívek, akkor abba is bele adnak apait, anyait, ha okosak, nagyon okosak, belőlük lesznek a zsenik. Mindent felfokozott minőségben élnek meg és ezért van az, hogy a kifejezésmódjuk nem kompatibilis a mai, kevésbé elfogadó világgal.

Ők azok, akik mindig az utolsó padban ülnek?

Igen, pedig az elsőben kellene. Ha a túlmozgásos gyermek például egy rizslabdával játszhatna, az órát sem zavarná. Az elkalandozós figyelmét pedig minden eltereli, őt például nem szabad az ablak mellé ültetni, mert egy arra repülő kismadár is beindítja a fantáziáját. Ha ezeket a tüneteket ismeri és kezeli a pedagógus, és még figyelembe is veszi ezeknek a gyermekeknek a sajátos kis igényét, akkor csodát hozhat ki belőlük. De ugyanez az alkalmazkodás könnyítheti meg az otthoni életet is. Az egyik szülő arra panaszkodott, hogy a kamaszkorú gyereke soha nem húzta le a vécét. Hiába próbáltak vele beszélni, naponta elmondták, hogy ez mennyire kellemetlen, kínos, nem lett eredménye. Majd a szülők rájöttek, hogy itt nem tudatos bosszantásról, igénytelenségről, neveletlenségről van szó, hanem a gyermekük gondolatban már egészen máshol jár. Találtak egy egyszerű és működő megoldást. Kiírták a vécében, jól látható helyre, hogy „húzd le”. Azóta nincs probléma. De ez egyébként is jellemző az ADHD-sokra. Mivel általában rendetlenek, képtelenek fejben lépésről lépésre haladni, a gyermekeknek érdemes napirendet felállítani. Ha leírják nekik, hogy 2-kor induljon el az edzésre, 6 órakor kezdjen el tanulni, akkor nagymértékben csökkenthetik a súrlódásokat

A beszélgetés itt folytatódik.