Karrierváltók avagy munka, család és dilemmák szülés után

Sikerülni fog összeegyeztetni a karrieremet a családdal? Mikor menjek vissza dolgozni? Mit kezdjek a bennem lévő munkavággyal vagy éppen azzal, hogy a “láthatatlan munka” kielégít? Többek között ezeknek a kérdéseknek eredtünk a nyomába Pigler Annával és Robogány Veronikával, az Élettükör Mentálhigiénés Műhely alapítóival.

2018. szeptember 25. Czefernek Léna

A gyermekek születése óriási változásokat hoz egy nő életébe, s nem csupán magánéleti szempontból rendeződik át minden. Sokan ekkor váltanak szakmát, fogalmazzák újra önmagukat vagy szembesülnek azzal, hogy milyen nehéz összeegyeztetni karriert, egyéni elképzelést, családi mintát, párjuk igényeit. Van, akik határozott elképzelések mentén haladnak, ám mások keresgélnek, sokszor nehezen ismerik ki magukat saját belső igényeik, s a vélt vagy éppen valós elvárások tengerében. Többek között ebben nyújthat segítséget az a “szemüveg”, vagy még stílszerűbben tükör, amelyet az Élettükör Mentálhigiénés Műhely tréningjein tart a karrierváltók elé Pigler Anna, pedagógus, és Robogány Veronika, közgazdász, mindketten mentálhigiénés szakemberek. Ennek a karrierváltásnak a gyakorlati oldaláról, lelki hátteréről és annak megtámogatásáról beszélgettünk most velük.

– Főként családalapítás előtt álló és a munkaerőpiacra visszatérni vágyó nőknek tart tréningeket az Élettükör Mentálhigiénés Műhely. Miért pont ők jelentik a célközönséget?

Pigler Anna: Mi magunk is a munkaerőpiacra visszatérők és bizonyos értelemben karrierváltók vagyunk, így a célcsoport meghatározásánál személyes történetünk is segítségünkre volt.

Négy évvel ezelőtt a Semmelweis Egyetem  mentálhigiénés szakember képzésén találkoztunk, és a barátságunkból munkakapcsolat is lett.  Közösen jártuk végig azt az utat, hogy az eredeti szakmánkra, hivatásunkra hogyan építhetjük fel a mentálhigiénés tudásunkat és szemléletet, és kik azok, akiket a leghitelesebben tudunk megszólítani. Ismerjük a családalapítás és családban levőség szépségeit és nehézségeit, kérdéseit és dilemmáit, amikor ezekre keressük a választ: Sikerülni fog-e összeegyeztetni a karrieremet a családdal? Mikor menjek vissza dolgozni? Mit kezdjek a bennem lévő munkavággyal vagy éppen azzal, hogy a “láthatatlan munka” kielégít?

Robogány Veronika: A fentieket folytatva, a munkaerőpiacra visszatérők mellett a karrierváltók is részei a célcsoportnak. Olyanok is megkeresnek minket, akik elbizonytalanodtak abban, hogy továbbra is ugyanazzal szeretnének-e foglalkozni, mint amivel jelenleg. Ehhez köze lehet a megváltozott családi állapotuknak (családalapítás, gyermekvállalás előtt vagy után gondolkoznak a váltáson), de előfordul, hogy a dilemma független ettől. Lehet, hogy elfáradtak, úgy érzik, hogy nem tudnak kiteljesedni a jelenlegi munkakörükben.

– Milyen új kihívások elé állította a nőket a 21. század munka-magánélet területen? Egyáltalán, meg lehet találni a hőn vágyott egyensúlyt?

R.V.: A legnehezebb feladat szerintem a különböző szerepeink összeegyeztetése. Egyszerre vagyok feleség, társ, a gyermekeim szülője és a szüleim gyermeke, munkaerő és alkalomadtán munkaadó. Mindegyik szerepünkben mások a prioritások és a különböző szerepeinknek is van egy fontossági sorrendje saját magunk számára, és ez a sorrend az évek során változhat is. Talán úgy tudom érzékletessé tenni, hogy a dédmamám “csak” láthatatlan munkát végzett, a nagymamám asszonyként tanult szakmát és könyvelőként is dolgozott az egyéb feladatai mellett,  az édesanyám pedig már azon gondolkozott, hogy orvosként hogyan tud egyszerre a betegeire és a családjára is lelkiismeretesen odafigyelni. Azt szoktuk mondani, hogy nem a szerepeink közötti egyensúly, hanem az összeegyeztethetőség a fókuszunk.

– Mostanában gyakrabban halljuk, hogy a nők túlterheltek, hiszen a kétkeresős családmodell megjelenése nem vette ki a kezükből automatikusan a hagyományosan női szerepnek gondolt feladatokat, többek között a házimunka, gyermeknevelés terén. Ebben is tudtok segíteni? Egyáltalán mi az az állapot, ami ideálisnak mondható?

R.V.: Mi abban próbálunk segíteni, hogy a hozzánk fordulók megtanuljanak “kapcsolatban maradni önmagukkal”. Felismerjék, hogy hol tartanak éppen most, mik a legégetőbb kérdéseik és mi a legfontosabb céljuk. Abban támogatjuk őket, hogy őszinték legyenek saját magukkal. Ha tisztában vannak a saját érzéseikkel, megfogalmazzák és kimondják azokat, már megtették az első lépést afelé, hogy legalább  önmagukkal harmóniában legyenek. Az, hogy ezt a harmóniát hogyan tartják fent a  napi feladataik, valamint a rájuk zúduló kért és kéretlen információáradat közepette, már egy következő lépcsőfok. Segítünk megoldási stratégiák kidolgozásában, mellettük állunk, hogy érezzék, nincsenek egyedül. Bemutatunk döntési modelleket, használunk dramatikus eszközöket, hogy ne csak az eszük, hanem  a szívük hangját is meghallják.

P.A.: Ha pedig ennél konkrétabb választ szeretnénk adni a kérdésre, abban segítünk, hogy ebben az általad említett túlterhelt állapotban ránézzenek saját helyzetükre, megtalálják a szükségleteiket, meghallják saját hangjukat, és a lehetőségek mentén ráleljenek arra az irányra, amely kitűzött céljuk felé vezet.

– Mennyire tér el a mai gyakorlat attól, amelyet anyáinktól mintaként kaptunk örökségül, s mennyire tudunk rugalmasak lenni új sémák kialakításában? Egyáltalán el lehet indulni egy másik úton, egy új szemléletmód, gyakorlat irányába különösebb törés nélkül?

PA: Az a tapasztalatunk, hogy mint az élet összes területén, a munkához való viszonyunkat is meghatározza, milyen mintát látunk otthon. Hadd mondjak egy konkrét példát: az egyik tréningünk  résztvevője, nevezzük Sárának, az a dilemmája tért vissza újra és újra, hogy a munka, amelyet végzett, valóban “rendes” munka-e. Amúgy kifejezetten hasznos, kreatív és jótékony munkája volt, a fenntarthatósággal foglalkozott, és ennek gyakorlati működését tanította cégeknek, oktatási intézményeknek. Mégsem volt elégedett a teljesítményével, és állandó bizonytalanságban élt, van-e értelme, amit csinál. A beszélgetések és a feladatok folyamán sikerült felgöngyölítenie magában, hogy nagymamája és édesanyja – akiket természetesen nagyon szeretett és tisztelt – a szemmel látható, kézzel tapintható, eredményeket produkáló munkákat, mint például az ápoló vagy a fodrász – ismerik el “valós” munkának. Ezek az üzenetek családunktól, akár kimondva, akár kimondatlanul, befolyásolják a munká(nk)hoz való hozzáállásunkat. Amikor Sára tudatosította ezeket a rá ható üzeneteket, kapott egyfajta megértést önmaga működéséről és reakcióiról, így egy nagy lépéssel közelebbi kapcsolatba került önmagával.

– Miért jelentkeznek a nők az általatok indított képzésekre, milyen változásokat szeretnének elérni, milyen célokat fogalmaznak meg? Ti hogyan tudtok nekik segíteni ebben?

P.A.:  A jelentkezőkben az a közös, hogy a változás, ami vagy bennük, vagy a helyzetükben van, egy sor kérdést, dilemmát és aggodalmat vet fel. Tudjuk, hogy a változás egész életünkben jelen van, a legegyszerűbb példa a testünk változása születésünktől fogva. De ugyanígy az élethelyzetünkben beállt változás is folyamatos, hiszen nem maradunk örökké végzős egyetemisták, kisgyerekes anyák vagy erejük teljében lévő munkavállalók. A nehézséget az okozza, hogy az adott változásra az addig működő, jól bevált stratégiánk csődöt mond, és nem találunk megoldást a helyzetünkre. Úgy érezzük, képtelenek vagyunk alkalmazkodni a változáshoz, mert egyedül érezzük magunkat benne, félünk, nincsenek hozzá erőforrásaink, szégyelljük a gyengeségünket – megannyi oka lehet ennek. Ebben a krízishelyzetben tudunk úgy támogatni, hogy segítünk hátralépni, perspektívát váltani és kitágítani a látókört, és így a krízisből nem veszély, hanem új esély kezdhet kinyílni.

– Léteznek kifejezetten családbarát munkakörök, vagy inkább a hozzáálláson múlik, mennyire összeegyeztethető a karrier a magánszférával?

R.V.: Az a kérdés, hogy kinek a hozzáállására gondolsz. A munkaadó vagy a munkavállaló hozzáállására? Mi pont a munkavállalók “hozzáállásában” próbálunk segíteni, hogy átgondolják, mik a prioritásaik, hogyan gazdálkodnak az idejükkel, mennyire tudnak rugalmasan reagálni, ha változnak a körülmények, hogy egy kicsit kívülről lássák magukat. A munkáltató “hozzáállása” nyilván sokféle lehet, de az ú.n. Családbarát vállalatok jó példák arra, hogy hogyan lehet megbecsülni a családjuk mellett visszatérőket, valamint értéknek tekinteni és támogatni a dolgozókat, hogy könnyebben megbirkózzanak munkájuk és magánéletük összehangolásával, illetve az ebből keletkezett konfliktusaik kezelésével. A Három Királyfi és Királylány Balansz programja, akikkel mi is kapcsolatban állunk, pont ebben kíván segítséget nyújtani.

– Kettőtöknek együtt hét gyermeke van. Szakemberként és gyakorló édesanyaként hogyan látjátok, minden helyzetben van lehetőség újrakezdésre, visszatérésre egy anyukának?

R.V.: Azt szoktuk mondani, hogy nincsenek általános érvényű szabályok és természetesen megoldások sem. Sokfélék vagyunk, különböző dolgokra vágyunk, mások a céljaink és a körülményeink sem azonosak. Az Élettükörben is tiszteljük egymás ritmusát, lehetőségeit, szükségleteit. Minden év elején megbeszéljük, hogy mennyi időt, tudunk dedikálni a különböző projektjeinkre illetve az egyéb elfoglaltságaink mennyi időt, energiát vesznek igénybe. Van, hogy a terveket adaptálnunk kell a körülmények ismeretében, de fontos, hogy van egy kiinduló pontunk, egy  keretrendszerünk, amiben dolgozunk. Nekünk ez jelenti a visszatérés rugalmasságát és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ebben türelmet és elfogadást tapasztaltam.

P.A.: Vannak helyzetek, amelyeken nem tudunk változtatni, ilyen például egy betegség, veszteség vagy életállapot. De ezzel a helyzettel meg lehet tanulni együtt élni, működő stratégiát kidolgozni, segítséget keresni, és olyan erőforrást találni, amely átlendít és feltölt.

– Mi az, ami mindenképpen szükséges ahhoz, hogy egy anyuka megtalálja saját magát útját?

P.A.: Ahhoz, hogy anyaként, nőként, emberként megtaláljuk utunkat, szerintem az önismeret az egyik legfontosabb tényező. A folyamatos szakmai továbbképzések mellett nekünk is több év önismereti csoport és munka van a hátunk mögött. Az önismeret azonban nem állhat meg egy csoport befejezésével,  halálunkig tart, de ehhez fontos, hogy kialakuljon a magunkra reflektálás “rutinja”, amely a másik ember felé való nyitottság és elfogadás kulcsa is.

És nem lehet amellett sem elmenni, hogy a család és adott esetben a párunk hozzáállása az útkereséshez milyen: azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokszor egy karrier megtorpanását, vagy a munkával kapcsolatos dilemmákat a támogatás és a másik fél hozzájárulásának hiánya okozza, és az ebből fakadó meg nem értettség és magány érzése áll a háttérben.

R.V.: Nyitottságra és őszinteségre is szükség van, mint minden útkereséshez az életben. Mi és a workshop, tréning résztvevők támogatást és tapasztalat megosztást nyújtunk, hogy érezzék, mindannyiunk hasonló kérdésekkel küzd. Ezen kívül a tréning anyagunkat úgy dolgoztuk ki, hogy az önismereti elemeken kívül célorientációs feladatokkal segítsük a résztvevőket, hogy mindenki valami konkrét tervvel, elképzeléssel térjen haza. Többen a későbbiek során is kapcsolatban maradnak velünk és visszatérnek kérdéseikkel, így az utánkövetésre is módot adunk.