Mi újság? – interjú a Kolibri Színház színészeivel + JÁTÉK

Kétéves próba eredménye ez a 40 perces kisgyermek előadás. Miért tartott ilyen sokáig?

Ruszina Szabolcs (RSz): Ez picit olyan, mint a divat: minél kevesebb anyag van benne, annál drágább. Azért kellett annyit dolgozni rajta, hogy arannyá váljon az alapötlet. Háromtól hatéves korig játsszuk, így ez a negyven perc éppen elfogadható időtartam. Nagyon kell vigyázni az idővel, mert ha felüti fejét az unalom, vagy csökken a figyelem, az nagyon gyorsan átragad mindenkire, még ennél a korosztálynál is, nemcsak a legkisebbeknél. Ahogy a nevetés-sírás is. Volt nemrég egy csecsemőszínházi előadásunk a Kolibri Színház előterében, egészen pici – fél-egyéves – közönséggel, és amikor az egyik kisbaba felsírt, nagyon gyorsan elterjedt, és bár aki kezdte már régen túl volt rajta, nekünk elég nehezen sikerült jobb kedvre deríteni a többieket, akikre átragadt a hangulat…

Tisza Bea (TB): Az előadás része egy nyolcadik éve tartó, Small Size – Performing Arts for Early Years (Előadóművészet a legkisebbeknek) című európai gyermekszínházi együttműködésnek, amiben nagyon különböző műfajban alkotó német, olasz, francia, ír stb. gyermekszínházak vesznek részt. A Kolibri Színház másodszor is elnyerte a lehetőséget, hogy bekerüljön az újabb négyéves projektbe, amelynek része a Wide Eyes, azaz Tágra nyílt szemek program is. A különböző profilú társulatokat arra kérték fel, hogy hozzanak létre újszerű, kísérleti előadásokat. Tág volt a felkínált lehetőség, így nagyon különböző produkciók születtek.

Ez volt két évvel ezelőtt…

RSz: Igen, akkor a szervezők arra kérték a projektben résztvevőket, hogy utazzanak a németországi Hammba, és mutassanak be három percben valamit, amiből majd kialakulhat a végső előadás. A Kolibri Színház igazgatójánál tartottunk egy színházi ötletbörzét, ami alapján Novák János minket választott az ötletek képviselőjének, és elkezdtünk dolgozni. Akkor még nem szűkítettük le a kört: mindent, amit ott az irodában hallottunk a többiektől, beépítettünk a darabunkba, és így egy kerek, háromperces performansz jött ki belőle.

mde

Később is voltak ilyen nemzetközi találkozók?

TB: Igen, egy évre rá Bukarestben találkoztunk, ahol már egy 15-20 perces ízelítőt kellett bemutatni. Izgalmas volt megnézni, hogy ki hol tart már az előző három perceshez képest. Mi akkor még csak újságpapírral dolgoztunk, azóta kibővítettük és mindenféle papírral játszunk. A bemutatókat szakmai beszélgetések, workshopok követték, ahol elemeztük egymás előadásait, megosztottuk tapasztalatainkat – ezek mind azt segítették, hogy amikor mindenki hazamegy, és otthon újra dolgozni kezd, akkor ezeket az új inspirációkat, nézőpontokat be tudja építeni az előadásába. Akkor ősszel elkezdtünk intenzívebben dolgozni a darabon. Gyevi-Bíró Eszter, a Kolibri Színház színházi nevelési koordinátora segített abban, hogy elmenjünk óvodákba, és teszteljük az elkészült húsz perces produkciót, így láthattuk, mi működik a gyerekeknél és mi nem. Nagyon inspiráló időszak volt. Idén tavasszal pedig elkezdtünk intenzíven próbálni. Májusban volt egy szűk szakmai közönségnek szóló előbemutató, most októberben pedig végre túl vagyunk a bemutatón.

Akkor most végre vége a próbaidőszaknak is?

RSz: Olyan értelemben igen, hogy bemutattuk, és nem tervezünk több próbát vagy változtatást. Ugyanakkor ennek a folyamatnak tulajdonképpen sosincs vége. Amikor Visky András Tanítványok című darabjában játszottam, a Csokonai Színházban, még Debrecenben, minden előadás előtt csak azért próbáltunk, hogy valami újat, frisset vigyünk a darabba. Amikor pedig volt szerencsém a világhírű Anatolij Vasziljev orosz rendezővel próbálni – a Nagybácsi álmában statisztáltam –, ő azt mondta: „ami elkészül, az meghal”. Akkor tanultam meg, hogy rutinból sohasem érdemes játszani. Kell, hogy a színpadon játszó színészek hassanak egymásra, mert csak akkor tudnak igazán hatni a közönségre is. Még a két éves próba után is meg tudjuk lepni egymást Beával – egy mozdulattal, egy fintorral, egy hanggal–, és ez nagyon jó. Ha mi egymást meg tudjuk lepni, és ez a közönség számára is kiderül, akkor ők is örömmel észlelhetik, hogy valami váratlan dolog született.

Honnan jött a papír, mint alapanyag ötlete?

TB: A papír az én ötletem volt. Mindig is nagyon érdekelt mint anyag. Szeretem, ha minél egyszerűbb dolgot tudunk felmutatni a gyerekeknek, ami megmozgatja a fantáziájukat. Megmutatni nekik, hogy a csilivili játékok helyett egy olyan egyszerű anyaggal is, mint a papír, ami minden háztartásban megtalálható, mennyi mindent lehet játszani. Hiszen a különféle papíroknak más a hangja, a formája, a mintája, a gyűrődése, a színe.

És miért lettetek szelektív papírgyűjtők?

RSz: Amikor az első bemutatkozás volt, nem volt fontos sem a fény, sem a látvány, sem a zene. De azért ott volt bennünk, hogy ki kellene találnunk, kik vagyunk, és mit akarunk. Kellett a valóságos környezet. Sok ötletünk volt: újságárusok legyünk, unatkozó szülők, akik a játszótéren beleolvasnak egymás újságjába… De mivel nagyon sok papírt akartunk magunk körül, végül a szelektív papírgyűjtő ötlete győzött. Ez most utólag evidensnek tűnik, pedig nem volt az. Amikor rátaláltunk, nagy segítségünkre lett abban, hogy összeálljon a darab: a gyűjtőnek le kell hajolnia a papírért, fel kell vennie, meg kell fognia, el kell dobnia, stb. A testünkkel és a papírral játszunk az egész előadás alatt.

Hogy készült a darab látványvilága?

TB: Az elején összesen egy padunk volt és sok-sok újságunk, és azzal játszottunk. Később ez már nem volt elég, éreztük, hogy kell egy keret, egy szakrális tér, amiben mozgunk. Felkértük Orosz Klaudiát, a Kolibri Színház képzőművészeti vezetőjét, aki tökéletesen megteremtette az előadás látványvilágát. A díszlet egyszerűsége és nagyszerűsége abban áll, hogy a gyerekekre van bízva, mit látnak benne: utcát, házakat, kirakatot. És természetesen a díszlet is vastag préselt papírból van.

Miért volt szükség zenére?

RSz: Nehéz volt eldönteni, hogy mennyire kísérjük saját hangunkkal a darabot. Időnként használjuk is, de igényünk lett rá, hogy kísérje az előadást valami zenei atmoszféra. Ezt sokszor papírral és saját hangunkkal is meg tudtuk teremteni, de kellett valami külső segítség is, ami a dramaturgiát helyre teszi, például lezár egy jelenetet. Van, ahol csend kellett, és van, ahol folyamatos monoton zene. Ebben Novák János csellóval, Bornai Szilveszter tangóharmonikával tudott segíteni nekünk. Olyan, mintha ők adnák elő a belső monológunkat. Engem egyébként egészen addig nem zavart a zene hiánya, amíg nem volt, de amint lett, már nagyon hiányzott, ha épp nem volt jelen a próbán.

Mennyire interaktív az előadás?

TB: A legkisebbeknek szóló előadások esetében a darab nem ér véget a tapssal. Az előadás végén a gyerekeket közös játékra invitáljuk, ahol újraélhetik, magukévá tehetik a színpadon látottakat. Hazavihetik magukkal az élményt – és vele együtt a közösen készített színes papírvirágokat és papírrepülőket is.

Akit érdekel az előadás, játsszon a december 3-i 10:30-as előadásra szóló páros jegyekért az FB oldalunkon!