Családháló

Kezdőoldal Beszélgetések Szőnyi Szilárd: „Minden korábbi írásomat vállalom, így öncenzúrához nem kellett folyamodnom” – interjú

Szőnyi Szilárd: „Minden korábbi írásomat vállalom, így öncenzúrához nem kellett folyamodnom” – interjú

A Heti Válasz Kiadó legújabb kötete számos tabutémához, igazi ideológiai darázsfészekbe nyúl. A téma egyik hazai szakértőjeként Szőnyi Szilárd a feminizmus, a női és férfiprincípium, a társadalmi nemek, a homoszexualitás, a családon belüli erőszak, a fogamzásgátlás, az abortusz kérdéséről szóló korábbi írásait gyűjtötte egybe „Feltámadott a gender” címmel. A szerzőt kérdeztük a könyv létrejöttének előzményeiről, méltatóiról és néhány kimaradt kapcsolódó témáról.

Írta: Antal-Ferencz Ildikó,

Miért írtad meg ezt a könyvet?

Harminchárom és 44 évesen is közzétettem magánkiadásban egy-egy könyvet az írásaimból, amelyek kis példányszámban jelentek meg, alapvetően a barátaim számára. Eredetileg 55 éves koromra terveztem a következőt, de végül előbbre hoztam, mert úgy éreztem, a téma nem várhat még öt évet, hiszen napjaink egyik legmeghatározóbb kérdése. Végül azért a Heti Válasz adta ki, mert az elmúlt években ezekről a témákról rengeteget írtam, elsősorban ide. A Heti Válasz korábbi kiadói tapasztalatai és az olvasók visszajelzései szerint így egybegyűjtve egész más a hatás, mint éveken keresztül időnként olvasni a témáról. Bízom benne tehát, hogy a könyvnek van önértéke.

Ha jól tudom, eredeti magyar könyv a témában még nem született. De mielőtt belemegyünk a tartalmába, hadd kérdezzem meg: szerinted miért vált ez a téma ennyire fontossá Magyarországon?

A témában született írásaimnak számomra meglepő módon sokkal nagyobb visszhangja lett, mint gondoltam volna. Brutális támadásokat kaptam, amin azért csodálkoztam, mert úgy gondoltam, hogy egy természetes, legitim, sőt a korábbi évszázadokban uralkodó, hagyományos, ha úgy tetszik, konzervatív családfelfogást – amelyben én magam is élek – tárok a nyilvánosság elé, és nem egy halálosan megosztó témát.

Ez utólag azért elég naivnak tűnik…

Igen. De azzal a lelki nyugalommal kezdtem írni ezekről a kérdésekről, hogy tisztességesen, egyenesen, minden kertelés nélkül odateszem a nagy közösbe ezt a felfogást is. Csak nem számoltam azzal, hogy amit én a világ legtermészetesebb dolgának gondolok, azt némelyek megosztó hangulatkeltésnek fogják tartani.

És vajon miért? Ki tette/teszi ezt a témát fontossá itthon? Az, akinek „természetes”, hogy Nyugaton már több mint hetvenféle társadalmi nemet bejegyeztek, vagy az, aki ezzel „riogat” itthon?

Szerintem a társadalmi nem témáját a liberális kánon képviselői terjesztik, és a hazai liberális világ partner ebben: ők importálják hozzánk. Egyetértek azokkal, akik szerint az emberek mindennapjait kevéssé érintik meg az ideológiai viták, és a gendertémánál sokkal súlyosabb – ezért valósabb – anyagi gondokkal küzdenek. Ugyanakkor a Nyugaton zajló genderforradalom jelenségeiről és demográfiai hatásairól szerintem már nem lehet nem beszélni. És azt sem zárom ki, hogy 20-30 év múlva nálunk is jóval több „kanonizált” társadalmi nem lesz, és a „melyik vécére menjünk” típusú – ma még nevetségesnek és/vagy távolinak tűnő – problémáink legyenek.

Azt állítod, hogy ezek az írásaid nem „világmegváltó” vagy „figyelmeztető” céllal születtek?

Igen, viszont az írásaimra kapott reakciókból rá kellett rájönnöm, hogy a téma mennyire megosztó lett, és általa a személyem is. Ezért arra gondoltam, hogy ha már ennyi támadás ért, és a kérdés ennyire hozzám tapadt, akkor érdemes lenne úgymond enciklopédikus igénnyel kötetben összefoglalni, mit is gondolok a kérdésről.

Úgy érezted, hogy ha már annyit írtál róla, hozzád került a „bölcsek köve”?

Dehogy. Ahogy magánéletemben a hagyományos családmodell hétköznapi kihívásainak megélése, úgy a témához való közelítésem is tanulási folyamat volt. Például az első két gyermekemnél rendszeresen később mentem haza, mint a harmadiknál és a negyediknél, és van még számos családot érintő dolog, amit utólag másképp csinálnék. Vagy: amikor ezekről a témákról írni kezdtem, az elején sokkal sarkosabban fogalmaztam. Ma már jobban ügyelek arra, hogy miközben egy-egy társadalmi visszásságot bírálok, az abban esetleg érintett személyek érezzék, hogy a méltóságukat tiszteletben tartom. Tapintat és irgalmasság – így próbálok közelíteni a mégoly megosztó témákhoz és emberekhez, ahogy egyébként világnézeti otthonom, a katolikus egyház is tanítja. Továbbá korábbi önmagamhoz képest fontosabbnak tartom, hogy ne csak védekezzünk a természetes családmodellt ért támadások ellen, hanem emellett vagy akár ehelyett mutassuk fel a mi értékeinket, elsősorban követhető mintákkal, de akár a közszellem formálásának igényével. Ahogy a jó katona sem azért megy előre, mert gyűlöli, aki előtte van, hanem mert szereti, aki mögötte áll.

Ezek szerint a könyv nem egyszerűen a korábbi írásaid gyűjteménye?

Nem, hanem azok alapján, gyakran továbbgondolva, kiegészítve, más műfajba átültetve, aktualizálva hoztam létre reményeim szerint önálló egészet. Egyes korábbi sarkos megfogalmazások esetén – ha nem is tompítottam őket, de – igyekeztem jobban figyelembe venni az érzékenységeket.

És az eredmény végül mi lett: véleménykötet vagy enciklopédia?

A vélemény-, de legalábbis a szemléletformálás igényével fellépő kötet, mely, ahogy utólag magam is meglepődtem rajta, sok nem éppen közkeletű információt tartalmaz a témáról. A genderrel hivatásszerűen foglalkozók – persze a maguk nézőpontjából – nyilván többet tudnak nálam arról, hogy a „tudomány mai állása szerint” éppen mi a helyzet a társadalmi nemek területén. Ennek ellenére bízom abban, hogy az általánosan uralkodó – a másik felet csak homogén tömbként kezelő, arról elítélően nyilatkozó, a párbeszédet tehát nem segítő – képnél sikerült árnyaltabb összegzést adni, és nem mellesleg tájékoztatni. Hozzáteszem, ezek nem mind az én bölcsességeim, hanem azoké, akiket idézek, és akikből újságíróként is táplálkozom, vagy akikkel éppenséggel vitatkozom: Kopp Mária, Bagdy Emőke, Gerberné Farkas Zsuzsanna, Czeizel Endre, Vekerdy Tamás, a néhai Ranschburg Jenő, Popper Péter és még sokan mások.

Mi szerint válogattál? Bár a könyv címében benne van a gender szó, és eddig mi is elsősorban erről beszélgettünk, a kötet témája ennél sokkal szélesebb: szó esik a feminizmuson és a homoszexualitáson túl a családok belüli erőszakról, a fogamzásgátlásról, a cölibátusról, az abortuszról, a Down-kóros gyermekekről, sőt még a babamentő inkubátorokról is. Ha nem is annyira megosztóak, mint a társadalmi nemek kérdése, azért ezek is kényes témák…

Minden korábbi írásomat vállalom, így öncenzúrához nem kellett folyamodnom. Csak egy-egy olyan téma maradt ki, amely túlságosan valamely korábbi aktualitáshoz kötődött, és mára idejétmúlttá vált. A közelmúltbeli konkrét eseteket és eseményeket is abból a szempontból válogattam össze, hogy minél általánosabb érvényűek legyenek.

Azért van néhány téma, amiről szívesen olvastunk volna (többet). Hadd térjünk ki rájuk pár szó erejéig…

Rendben.

ENSZ?

Az ENSZ tevékenységéről azt gondolom, hogy mindenki számára támogatható céllal jött létre; hasonlóképpen, a feminizmus úgynevezett első hullámának eredményeit ma nem vitatja el senki. Viszont úgy érzem, a világszervezet, illetve részben az égisze alatt egyes nőmozgalmárok, miután eredeti céljaikat elérték, önmaguk igazolására olyan újabb célokat tűztek ki, amelyek már nem vállalhatók. Mert nemhogy nem a béke megteremtéséről szólnak, hanem árkokat ásnak, mi több, következményei sokszor épp azokra nézve károsak, akiknek a jogaiért elvileg küzdenek: a nőkre. Én ezt már csak a feminizmus vadhajtásaként tudom értelmezni.

Isztambuli egyezmény?

Mivel az egyezmény körüli vita viszonylag friss, ez a téma nem került be a kötetbe, de a családon belüli erőszak benne van, Tamási Erzsébet kriminológus révén, aki szerint „számos nemzetközi kutatás azt mutatja, hogy a nők és a férfiak hozzávetőleg egyforma arányban zaklatják, bántalmazzák valamilyen formában családtagjaikat. (…) többnyire nő az elkövető a gyerekgyilkosságoknál, gyermekek elhanyagolásakor, a kisgyerekek fizikai bántalmazásnál az idős és beteg családtagokkal szemben alkalmazott erőszak terén (…) És bár több nő, mint férfi hal meg egy partnerkapcsolatban gyilkosság áldozataként, a családon belüli erőszak áldozatainak többsége, függetlenül az elkövető nemétől, férj, élettárs, nagyapa, fiúgyermek. És hogy erről miért nem tud a széles nyilvánosság? Leginkább azért, mert a terepet a nők áldozati szerepét hangoztató vélemények uralják. És mert a férfiak még a nőknél is ritkábban tesznek feljelentést vagy állnak a nyilvánosság elé a sérelmükkel: önképükbe nem fér bele, hogy arról panaszkodjanak, a »gyengébbik nem« tagjai bántalmazták őket.”

Lombik?

Azt gondolom, ha komolyan vesszük a célt, hogy minden kívánt gyermek megszülethessen, ráadásul a demográfiáért is aggódunk, akkor egy kormánynak jól felfogott érdeke kell hogy legyen a mesterséges megtermékenyítés eddigieknél nagyobb támogatása. Mondom ezt úgy, hogy a katolikus egyházzal egyetértésben ellenzem az embriók elpusztításával járó beavatkozást. A mai technológia viszont már alkalmat ad arra, hogy valaki enélkül is segítséget kapjon a gyermekszüléshez.

Családtudományok vs gendertudományok?

Ahogy a könyvben is írtam, Magyarországon a konzervatív kormányok e téren is igyekeznek visszaadni a hagyományos értékek becsületét. A közbeszédet azonban – miközben néhány gender studies tanszéken, jogvédő irodán és orgánumon kívül feltehetőleg nincs mögöttük tömegbázis – inkább meghatározzák a korunk átalakuló családképére harcos feminizmussal válaszoló mozgalmak. Ugyanakkor Kopp Máriával egyetértve azt gondolom, hogy a férfi-nő viszony, a nemi szerepek változását vizsgálni, kutatni nagyon is rendjén való dolog. Csakhogy akkor nem gender-, hanem családtudományi, a férfi és női – ne féljünk a szótól! – princípiumot vizsgáló, kutató tanszéknek nevezném, és a témát nem szűkíteném le a nők – akikben sok feminista potenciális anyát nem, kizárólag felszabadítandó lényt lát – és szexuális kisebbségek problémáira. Ennél sokkal szélesebb megközelítésben foglalkoznék a témával; úgy, ahogy például Kopp Mária tette. Ez esetben – minő forradalmi gondolat! – akár egyesíthetnénk is a családtudományi és gendertanszékeket, azonos kutatási témával, különböző módszerekkel és megközelítéssel. Meggyőződésem, hogy akkor könnyebben elkezdődhetne, illetve folytatódhatna a párbeszéd a szembenálló felek között. Már csak azért is, mert sok olyan téma van, amiben egyet tudunk érteni: például a szülészeti ellátórendszerek anomáliái, az egészséges párkapcsolat, a válás hatása a gyermekekre, a digitális és szexuális függőségek, a pornográfia, a prostitúció, a munkaerőpiaci kiszolgáltatottság.

Értelemszerűen nem írhattál a könyvben a múlt héten zajlott családkonferenciáról…

A témáról a Heti Válaszban írtam, még a konferencia előtt. Utólag is azt gondolom, amit előtte: dicséretes, hogy egy ilyen nagyszabású konferenciára sor kerülhetett Magyarországon. A demográfiai kérdések, a család mint érték, az élet szentsége és védelme olyan témák, amelyekkel foglalkozni kell. Az előadókról és az őket ért támadásokról pedig annyit: szerintem jó, ha igazságunkat olyan nyelvezettel tesszük közzé, amelyet nem lehet mindjárt a stílusába belekapaszkodva lesöpörni az asztalról. Azt viszont megkérdezném a homófóbiát kiáltóktól, anyaszomorítókat emlegető abortuszpártiaktól és a nemzetközi konferencia szinte minden családvédőjét leszélsőségezőtől: milyen alapon várjuk el egy Fülöp-szigeteki paptól vagy egy orosz ortodox pópától, hogy a világ jelenségeit kizárólag a magyar liberális füleknek tetsző módon értékeljék?

Az utószót (avagy utójátékot) már korábban említettük, úgyhogy zárjuk a beszélgetést az előszóval (avagy előjátékkal). Kiket kértél fel arra, hogy méltassák a könyvet?

Készült egy – végül meg nem jelent – 176 személyből álló névmutató. A szereplők kétharmada magyar, 90 százalékban élő személy. Olyan emberektől kértem ajánlást, akik kvázi hivatalból ezekkel a témákkal foglalkoznak (Skrabski Fruzsina, Süveges Gergő), vagy éppen szívügyük a család (Ókovács Szilveszter), esetleg nemrég hangsúlyosan megnyilvánultak a témában (Puzsér Róbert). Külön öröm, hogy olyanok is nevüket adták a kötethez, akik nem – vagy éppen nagyon sok – mindenben nem értenek egyet velem; ezért nem tudok eléggé hálás lenni nekik. Skrabski Fruzsina például a munka és család nehéz összeegyeztethetőségéről vallott nézeteimet vitatja, Puzsér Róberttel is némileg mást gondolunk a homoszexualitásról, és nagyon jólesett, hogy Kováts Eszter baloldali feminista is vállalta a kötetet.

Egyházi személyeket és veled/velük egyet nem értőket is megkerestél…

Igen, hiszen a világnézetem alapja a keresztény hit, és a könyvben is sok szó esik az egyházról. Külön öröm, hogy a katolikus püspöki kar családreferense, Bíró László is írt előszót. És ha már őt felkértem, adódott, hogy más felekezetek képviselőit is megkeressem, így került be a kötetbe Radnóti Zoltán főrabbi és Ruff Tibor. Utóbbi annak a Hit Gyülekezetének a teológusa, amely bioetikai, szexuáletikai kérdésekben sokszor a katolikusokat megszégyenítően következetes álláspontot képvisel. Közel harminc embert kértem fel ajánlónak, köztük ismert genderaktivistákat és meleg közszereplőket is, mert unalmas lett volna csupa engem vagy a kötetet ajnározó előszót olvasni. Végül tizenkét személy tisztelt meg írásával.

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Több mint 700 millió gyereknek nincs gyerekkora

A Save the Chidren (Mentsük meg a Gyerekeket) nevű jótékonysági szervezet szerint legalább 700 millió gyerek él hátrányos helyzetű közösségekben....

Close