Újrajátszott átkok – van kiút? – II. rész

“Te vagy, akire egész életemben vártam!” “Lelki társak vagyunk!” “Rátaláltam lelkem másik felére!” “Mikor lesz már unokám?” “Kifutsz az időből, lányom!” “Inkább szülök neki egy gyereket, csak ne kelljen tovább otthon laknom.”Ismerős mondatok? F. Galló Béla pszichoteoretikus, pszichogenetikus cikksorozatunk második részében a párválasztásról, a predesztináltságról és az önismeret fontosságáról beszél.

– Párválasztásunkat is befolyásolják újrajátszási kényszereink? Olyan társat választunk, mint amilyenek a szüleink?

– “Civilizált” társadalmunkban nagyon sok a kényszerpárválasztás, ezért olyan nagy a válások száma. A társadalmak egy része akkor tekinti a tagjait hasznos, teljesértékű felnőtteknek, ha megnősültek, vagy férjhez mentek és a házaspárnak gyermeke született. Amikor az emberiség elkezdett hozzászokni a válásokhoz, nehéz volt megbirkózni az elvált asszony fogalmával. Mivel egy elvált nőt nagyon sok társadalom sokáig keményen elítélt, sok asszony inkább benne maradt a házaságban, ami megsokszorozta a traumák számát. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy sok helyen a férfiaknak olyan jogokat biztosítottak –  és biztosítanak ma is – , amik a nőt alárendelt helyzetbe kényszerítik. Ezért rengeteg a családon belüli nemi erőszak.

– Gazdasági okok is befolyásolhatják a párválasztást?

– Nagyon sokszor előfordul, hogy valaki elképzeli a karrierjét, és mellé keres egy “pénztárcát”, vagyis egy gazdag embert. Aztán, amikor kiderül, hogy az anyagi jólét nem boldogít, és jön a krízis, elkezdenek pszichológushoz járni, de egyikük sem meri kimondani, hogy az egész kapcsolatot a pénz motiválta.

– Mi állhat még a párválasztások hátterében?

– Sajnálat, félelem, önféltés, szorongás az egyedülléttől, engedelmeskedés a szülőknek…Rengeteg olyan nő van, aki csak azért szül gyereket, hogy ne legyen magányos. Ezeknek a nőknek a megszülető gyerekeik pedig tapasztalataim alapján felnőve hajlamosak lesznek a tüdőrákra. Egy azonban biztos: mindig be fogom vonzani az anyámat, vagy az apámat. Ha egyiket sem, akkor saját magamat választom: keresem az ugyanolyat, mint én, és a másikban is magamat imádom, vagy éppen utálom. Előfordulnak olyan esetek is, amikor például a férfi nem is a nőt választja, hanem annak szüleit, mivel nem kapott a saját szüleitől elég szeretetet, figyelmet, támogatást. Van most egy ilyen esetem: az após nemrég meghalt, a férj pedig már megy is kifelé a házasságból, hiszen eltávozott az az ember, aki miatt annak idején valójában megnősült. Sokszor úgy tűnik, épp szüleink ellenkezőjével találkozunk, de egy traumakarakter két vége ugyanarról szól. Van egy orosz regény, amiben az apa alkoholista, goromba és agresszív, a fia ugyanakkor nem iszik, szelíd, kedves. De pontosan ugyanolyan következetesen megszállott a szocializmus felépítését illetően, mint amilyen megszállott az apa az alkoholt illetően, és ugyanúgy szenved mellettük mindkettejük felesége. Sokan mondják: “az apám ivott, cigizett, nem sportolt, én meg nem iszom, nem cigarettázom, és nagyon sokat sportolok, mert egészségesen akarok élni.” De ennek a férfinak a felesége éppúgy rákban szenved otthon, mint az apjáé annak idején. Vagyis mindig ugyanazt választom, amivel újra játszhatom azt, amit otthon elszenvedtem, legfeljebb más szerepet veszek fel. A lényeg, hogy újra és újra lehetőséget kapok arra, hogy jobb immunválaszt adjak egy adott helyzetre, mint a korábbi alkalmakkor.

– Mi történik, ha már annyira sok trauma ért valakit, hogy a lelki szenvedés betegség formájában is megjelenik?

– Amikor már fizikai tüneteink vannak, onnantól a patológia, a betegség választ társat. Például behívok egy olyan embert az életembe, aki elviseli, hogy beteg vagyok, vagy folyamatosan lenéz az állapotom miatt, és ezáltal még mélyebbre mehetek a patológiában. És persze alig van, aki észreveszi az ismétlődést, hiszen itt a tudatalatti működik: “Anyám rákos volt, te rákra hajlamos vagy, elveszlek feleségül.”

– Ezek szerint olyan, hogy “lelki társ” nem is létezik?

– Időnként érezhetjük úgy, mintha megtaláltuk volna a másik felünket, akit mindig is kerestünk. Ilyenkor gyakran azonos – tudatalatti – traumáról van szó, például mindkét fél nem kívánt gyermek volt, akiknél egyaránt fontolgatták az abortuszt. Ez a magzati korban átélt közös “élmény” tudat alatt vonzódás formájában jelenhet meg egy férfi és egy nő között. Azonban amikor konfliktusra kerül sor, abban általában tettenérhető a félelem, a fájdalom és a szorongás, s ha nem tudatosul, mi valójában a veszekedés, feszültség gyökere, a két fél egymásra fog támadni úgy, ahogy annak idején – ha csak gondolatban is – rájuk támadtak magzati korban. Sokszor halljuk mostanában: a másik tükör a mi számunkra. Ez valóban így van: érdemes megnézni, mi zavar minket annyira a másikban, és hogy az a konkrét dolog hol jelenik meg saját személyiségünkben, s mennyire igyekszünk a másikra vetíteni saját sérüléseinkből eredő indítékainkat, amiket közben teljes erővel igyekszünk elfedni egy adott esetben éppen ellentétes viselkedéssel. Nem jó, ha mindig azt keressük a másikban, akibe annak idején beleszerettünk, hiszen a kapcsolatban lévő két ember mindig más és más újrajátszási fázisban van, attól függően, hogy épp hány éves. Aktiválódnak a szülők, vagy korábbi felmenők viselkedésmintái, ráadásul a 36 és 40 éves kor között megjelenik – ismétlődve – a születés traumája, hiszen ahányadik hétre születtünk, annyi évesen teremtjük újra születésünk körülményeit.

– Mi lenne a jó megoldás? Lehet jól választani?

– Nem hiszek abban, hogy “én boldoggá akarlak téged tenni”. Sokkal őszintébb azt mondani: “én örömet szeretnék szerezni magamnak, és erre te pont jó leszel.” Hogy hogyan működhet egy párkapcsolat? Most éppen van egy páciensem, egy várandós anyuka, aki hétről hétre jegyzetel, hogy a terhesség melyik hetében mit érzett, mit élt át, hogy majd odaadhassa a gyereknek, mire készüljün, mire számítson, hiszen ahány hetesen a magzat átél valamit, annyi évesen fogja ismételni az adott helyzetet, traumát. Nagyon komoly utódgondozó-képzésre lenne szükség, mert ha nincs meg az önismeret, az őszinteség és a tudatosság, az utódaink nem többek, mint szaporulatok. Ezeket meg kellene tanítani a szülőknek. De mielőtt szülők lesznek, minimum egy évet el kellene úgy tölteniük, hogy legyen rálátásuk egymás életére anélkül, hogy összeköltöznének. Ilyenkor zajlik a másik és önmagunk megfigyelése: vajon tudnánk-e együtt élni? Csakhogy egy ilyen folyamatba folyamatosan beleszól a félelem, a szégyen, a birtoklási vágy. Egy párválasztás csak akkor történhet szépen, ha rendelkezünk mindenféle érzéssel: irgalommal, könyörülettel, szerelemmel, szelídséggel, és akkor ne fogunk mindenfélét belefantáziálni sem a kapcsolatba, sem a másikba. Rendkívül fontos lenne tehát, hogy nagy-nagy őszinteséggel és önismerettel helyre tegyük dolgainkat, és merjünk szembenézni viselkedésünk, reakcióink valódi okaival, hiszen a traumaismétlés időpontjaiban csak így lehet kivédeni a rossz immunválaszt.

Cikksorozatunk befejező részében a gyermekvállalásról lesz szó.