Gondolatok gyermekeink gyermekkoráról
Sokat gondolkodtam azon mostanában, mit is jelent ma gyereknek lenni és mit jelentett a “bezzeg a mi időnkben”. Mostanában a gyerekek egyik helyről rohannak a másik helyre, nincs idő a lazsálásra, de az elmélyülésre sem. Vannak bátor szülők, akik hagyják ,hogy felső tagozatba lépve a gyerek hozzászokjon az önállósághoz: egyedül közlekedjen. A nagy átlag azonban (főleg városi környezetben) nem ez. Semmire nincs idő. A gyerekek nem tudják megélni a gyermekkorukat. Állandó teljesítmény kényszerben vannak, ugyanakkor a média hatására (ha hagyjuk) jóval hamarabb felnőnek.
Minap hallottam, hogy gyermekeink 4 kattintásra vannak a pornótól és a tiltott oldalaktól. Tegyük föl magunknak a kérdést: megtettünk-e mindent, hogy biztonségban tudhassuk őket? Megtettünk-e mindent, hogy nem bárgyú információ elzárással védjük meg őket?
Ami az átlag családok életéből hiányzik napjainkban az a beszélgetés, az érdeklődés egymás dolgai, sikerei, kudarcai iránt. A gyerekenek nagyon fontos a mintakövetés. Fiatal felnőtt korukra elkezdenek konzervatívvá válni és addigra kialakul bennük saját felfogásuk a családról, tervük arról, hogy mit szeretnének kezdeni az életükkel. A gyerekeknek is fontos minden életkorban, hogy ismerjék a szülőkkel kapcsolatos történéseket, a rájuk tartozó gondokat. A gyerekek nem hülyék, csak kicsik. Nyugodtan el lehet mondani nekik mindent, az ő szintjükön. Jobb ha például a szülők beszélnek arról miért is veszekszenek egymással, mik a problémák. A gyerekek “radarja” nagyon érzékeny, úgyis tudják, ha baj van, de jobb elmondani nekik, mert sajnos sokszor magukra veszik a problémákat.
Ismerjük a “7 perces gyerekek” sztoriját? Aki esetleg még nem tudja ez mit jelent: egy korábbi európai felmérés eredményeként a magyar átlagdiákra a szüleikek 7 perc nettó ideje jut. Amikor ezt valaki először hallja elborzad rajta. Ugyanakkor az keveseknek tűnt fel esetleg eddig, hogy a kamasz vagy egy kicsit idősebb (16-17 éves) gyerekünk átlag minimum napi 8 órát egy kényelmetlen padban üléssel tölt el, ami heti min. 40 óra és ebbe nincs benne a tanulásra fordított idő. A különórákról itt most nem tennék említést. A véleményem ezzel kapcsolatban egyezik Vekerdy Tamáséval, aki szerint 1-2 jól megválasztott különóránál többet ne vállaljon be gyermekünk.
Mire van ideje egy ilyen gyereknek?
Az iskolai ütemterv feszíti a tanárt, aki gyorsan akarja lenyomni a tanyanyagot a gyerekek torkán, mert ezt várják el tőle. Aki nem teljesíti a tantervet, az a teljesítményértékelésnél alul marad. Az iskola után hazakeveredő gyereket nem a meleg családi tűzhely várja, hanem az üres lakás (feltéve, ha a szülők dolgoznak). Amikor a szülő hazaér fáradtan a munkából, addigra az önállóan tanulni képes, bármilyen életkorú gyerek kész a családi kommunikációra, ha erre szocializálódott. Ha arra szocializálódott, hogy a tv, számítógép elé üljön le vagy az okos telefonját nyomogassa… pedig ebbe nélünk, ez vesz körül bennünket. Csoda, hogy a gyerekeink nem akarnak, nem tudnak felnőni (“mama hotel, papa bank”). Kinek lenne szimpatikus egy ilyen felnőtt világ?
Nekünk szülőknek kell azt eldönteni mit engedünk be a családba és mit nem. Miről essen szó a családi vacsora közben és miről nem. Tekintsük partnernek a gyereket. Bízzzunk meg benne annyira, hogy már kis korban ismertessük meg vele döntési helyzetünket. A bevonódás közös nevező. Ha látja, hogy a szülő is küzd problémákkal, de azokat megoldja, megoldási stratégiákat dolgoz ki, akkor nem mindenható, mindent megoldó szülői mintája lesz, hanem egy emberi ember, aki időnként hibázhat is, de tanul ezekből a hibákból. Beszélgessünk sokat gyermekeinkkel. A rájuk szánt idő mennyisége és minősége is lényeges. Ha egy szobában vagyunk velük, de mindenki egy kütyüt nyomogat, az nem családi közösség. A törődés, az odafigyelés nemcsak az újszülöttnek jár! A nagyszájú kamaszt éppúgy megilleti és éppúgy vágyik rá, csak az ellenkezőjét mondja. Sok kitartást kívánok szülőtársaimnak, magunknak.
