Csak anya van – anyás korszakok

Törvényszerű-e, hogy egy gyermek „anyás” lesz? Mindenki átesik a „szeparációs szorongáson”? Nagyon sokféle kisbaba és kisgyerek létezik: más a temperamentumuk, más a környezetük. A szeparációs szorongás nem jelenik meg minden babánál feltűnően, ám, ha a szüleinek távolléte nem érinti meg, az nem szokványos. Sződy Judit pszichológus a jelenségről.

Miért alakul ki a szeparációs szorongás?

A szeparációs szorongás, vagy a “nyolchónaposok szorongása” meglehetősen gyakori jelenség az élet második felében. Ahogy az elnevezés sugallja, a leggyakrabban nyolc hónapos kor körül találkozunk vele először, de jelentkezhet korábban, később, sőt el is maradhat.
Ahhoz, hogy megértsük, ismernünk kell a baba pszichés fejlődését, és azt, hogy mi minden befolyásolja a viselkedését. A kisbabák kötődése nem egy csapásra alakul ki – mint ahogy azt sokan hiszik – hanem folyamatosan. Az első fél évben az emberek számára még fölcserélhetők.  Természetesen az anya ismerős illata, az anya szívének ismerős dobogása, az anya sokszor hallott hanga kellemes, megnyugtató számára, de szinte bárkinek a karjában jól érzi magát, aki biztonságosan, stabilan tudja tartani, aki rá tud hangolódni az igényeire, türelmes, nem ideges, és nincs a baba számára furcsa szaga (az orruk nagyon érzékeny a piciknek).  A baba tehát az első időben az alapvető biztonságot igényli, ezt nem köti személyhez.  Ez a magyarázata annak, hogy ha egy intézetben nevelt babát fél éves koráig örökbe fogad egy „elég jó” család, akkor hasonló eséllyel válhat belőle kiegyensúlyozott felnőtt, mint a családba született gyerekekből. Míg, ha az örökbefogadás később történik, az örökbefogadó családnak jelentős hátrányt kell ledolgoznia. Fél éves kor körül ugyanis a baba elkezd személyhez kötődni, és heteken belül kialakul az a sokak számára ismert jelenség, hogy a baba az anya vagy az apa karjában boldogan mosolyog, de ha a ritkán látott nagyin, vagy esetleg a szomszéd néni akarja ölbe venni, sírni kezd, és addig tiltakozik, amíg valamelyik szülőhöz nem bújhat. Már tudja, ki a számára fontos személy. Az evolúció azért nem gondoskodik arról, hogy az emberbaba a korábbi időszakban érzékeny legyen arra, ki gondozza, mert az első hónapokban. Az ember ugyanis „hordozott emlős”, mint az erszényesek és a főemlősök, vagyis a kezdeti időszakban a kölyköt nem teszik le, folyamatosan a szülők (főleg az anya testén) tartózkodik, így nem áll fenn az a veszély, hogy veszélyes idegenek kezébe kerüljön. Fél éves kor körül felgyorsul a mozgásfejlődés, ekkor már a baba maga is el tud távolodni a biztonságot adó felnőttől, így fontossá válik, hogy a közelben tartsa. Ha kell, hát sírással. Mi több: éjszaka is! Hiszen éjjel is ellenőrizni kell, megvan-e még anya…
A szorongás pár hónap alatt csendesedik, a legtöbb baba újra barátkozni kezd másokkal is. Ám éppen hogy élvezni kezdjük újra viszonylagos szabadságunkat, itt a másfél éves korban beköszöntő „újraközeledési krízis”, ami jelenség szintjén nagyon hasonló a nyolc hónaposok szorongásához, de itt már nem az az ambivalencia tárgya, hogy „én el tudok távolodni, de szükségem van rád”, hanem az, hogy „önálló vagyok, ügyes vagyok, nagyon csábít a külvilág, de nem olyan biztonságos, mint gondoltam”.  Így hát a mama szoknyájába kapaszkodik, nem akar a nagyinál maradni, és éjjel újra föl-fölébred.

Törvényszerűen minden gyermeknél kialakul?

Nagyon sokféle kisbaba és kisgyerek létezik: más a temperamentumuk, és más a környezetük. Természetesen a szülők is sokfélék. Van aki jobban szorong, van aki természetesen veszi az akadályokat. Van, ahol az anya egész nap egyedül van a gyerekekkel, máshol pedig nagy család, sok felnőtt veszi körül a picit. Ez mind-mind befolyásolja, hogy hogy veszi az élet akadályait a baba. A szeparációs szorongás nem jelenik meg minden babánál feltűnően. Ám, ha egy kisgyerek soha nem mutatja jelét, hogy idegen helyzetben  legalábbis furcsán érzi magát, ha bármikor bárkivel hajlandó elmenni, ha a szüleinek eltűnése nem érinti meg, az nem szokványos.

Van-e ezek között lényegi különbség életkortól függően?

A nagyobb gyerek könnyebben megnyugtatható, ha a szülő higgadt és türelmes, elérheti, hogy mást is elfogadjon a kicsi. A piciknél erre kicsi az esély, hiszen még nem készek a megértésre, és nem tudják szavakba önteni a bánatukat, így nem is nyernek vigaszt vagy magyarázatot.

Van-e nemi különbség?

Nem tapasztalható különbséget lányok és fiúk között eddig.

Mik a legjellemzőbb tünetei?

Egy nyolc hónaposnak elég lehet a kétségbeeséshez az is, ha egy idegen megjelenik a látóterében. Ám van olyan baba, aki csak attól rémül meg, ha idegen szeretné fölvenni. A nagyobb gyerekek folyamatosan a szüleiken „lógnak” követik apát vagy anyát mindenhová, és egyáltalán nem szeretnének sem egyedül, sem idegenekkel maradni.  Éjjel is fölébrednek, ha már másik szobában alszanak, elkezdenek átjárkálni, ha még a szülőkkel, akkor is a testközelséget keresik, akit még szoptat édesanyja, az a baba újra többször szeretne éjjel mellre kerülni.

Mit tehetünk az enyhítésére?

Értsük meg, és lehetőleg elégítsük ki az igényét. Ha lehet, ne ezekben a kritikus korszakokban kezdjük el közösségbe járatni a gyereket, vagy bébiszitterre bízni. Ne ekkor válasszuk el, ha még szopik. Legyünk türelmesek. A nagyobbat semmiképp ne piszkáljuk, hogy köszönjön szépen, hogy adjon kezet a postás bácsinak, hogy adjon puszit(!!!) a néninek. Ha ettől egy felnőtt megsértődik, akkor neki kellene magába néznie. Nekünk erre nem kell tekintettel lennünk, a mi dolgunk a saját gyerekünk megértése és védelme.

További infókat itt is talál!