Hol is van a futócipőm?…

Kétségbeesetten próbálok lépést tartani a kölykeimmel, akik ketten ötfelé szaladnak és mit látok, fitt mamik maguk előtt babakocsit tolva fáradhatatlanul róják a köröket a futópályán. Én meg csak pislogok, meg hápogok, hitetlenkedem és irigykedem, gyártom a kifogásokat, aztán már csak szégyenkezem a hurkáim és a tunyaságom miatt.

Minden évben ugyanaz a műsor: januárban nagyon elhatározom, februárban győzködöm magam, márciusban nekikezdek és rém büszke vagyok magamra, mert még pont időben vagyok, hogy mire lekerül a kabát meg a harisnya, bomba formában legyek. Majd március végére felhagyok a nagy életmódváltással, és áprilisba már azon egyezkedem az égiekkel, hogy ez egyszer nem lehetne-e, hogy őszig harisnyában és kiskabátban járhassak. Az úgy nekem nagyon komfortos lenne. A harisnya például szuper dolog, olyan klasszul összetartja az embert. De nem lehet. Kedvetlenül nézegetem magam a tükörben és kesergek…

Szégyen ide, szégyen oda, bevallom, én alig várom, hogy este egy pohár borral és egy tányér tésztabundás mogyoróval elvackoljam magam és agyzsibbasztó sorozatokat bámuljak akár hajnalig.  Eszembe se jut, hogy tornázhatnék, kocoghatnék vagy felhozhatnám a pincéből a szobabiciklit. Pedig nem volt ez mindig így. Volt az életemnek olyan szakasza is, amikor minden egyes nap este felhúztam a futócipőmet és mentem. Nem sokat, csak úgy 20-30 percet kocogtam a ház körül, de ebből nem engedtem. És jó volt, és elég volt, és ehettem, és nem híztam, és marha elégedett voltam magammal.

Mondogatom én magamnak, hogy „az én testem, az én szabályaim”, és nincs is ezzel semmi baj. Tíz kiló plusszal, sorozatokat bámulva is lehet az ember szép meg boldog, csak az a fránya példamutatás, csak az ne lenne. Mert magamban még csak-csak szerethetem a csokifaló duci csajt, de nem szeretném, ha a gyerekeim azok lennének. Mármint tohonya felnőttek, akik számára az egyetlen elérhető örömforrás a cukor. Azt szeretném, ha kiegyensúlyozott, sportos, egészséges, boldog felnőttek lennének.