„Az anyukám meghalt. Ez a barátom – egy oroszlán. Nincsenek testvéreim, de van egy oroszlánom”

Az ukrán háborúról csak keveset, vagy alig hallunk mostanában. Pedig a másfél éve megkötött fegyverszünetet senki nem veszi figyelembe. Az erőszak, a rettegés, a halál a mindennapok része, s akik ezt átélik, azok nem csupán katonák, hanem civilek: férfiak, nők és gyerekek.

Idén júniusban különösen kegyetlen összecsapásokra került sor. A beszámolók szerint a gyerekek olyan sokkot kaptak, hogy sokan közülük megnémultak és kihullott a hajuk. A még a térségben élő mintegy százezer civil körében egyre nő az áldozatok száma. Nincs munka, nincs pénz, élelem, otthon, remény – csak az állandó rettegés. A földeket – igen gazdag termőföldek – nem műveli senki, hiszen minden tele van gránáttal, aknával, drótakadállyal. Bezártak az iskolák is, máshol munkát vállalni lehetetlen, hiszen utazni életveszélyes.

Becslések szerint másfél millióan hagyták el a térséget a háború 2015-ös kitörése óta. A front 500 kilométeres, a két oldalon összesen 100 ezer fegyveres áll. Az ott élő gyerekeket pedig egyre többször hívják „elfeledetteknek”, mivel, noha a helyzet egyértelműen egy humanitárius katasztrófa felé tart , nem történnek hatékony lépések ennek megakadályozására. Azok a gyerekek, akiket nem sikerült távoli rokonokhoz menekíteni, pincékben, óvóhelyeken, vagy árvaházakban élik nyomorúságos életüket. Sokan közülük már pár évesen megtanulják, hogyan működik egy pisztoly. Pontosan tudják, melyik lövedék, gránát, akna vagy bomba mekkora hatósugarú, ahogy azt is, mikor kell rohanni az életükért.

Bár nyomorúságos az életük, a szerencsésebben közé azok a gyerekek tartoznak, akiknek a családja együtt maradt. Ha szörnyű körülmények között is, de mégiscsak a szüleikkel lehetnek. Nem úgy, mint az a sok száz árva, akiknek a szülei meghaltak, eltűntek, megőrültek, alkoholisták lettek, vagy egyszerűen túl szegények ahhoz, hogy a gyerekeikről is gondoskodhassanak. Ám ezek az intézmények épp úgy hiányt szenvednek mindenből – ágyból, ételből, orvosi ellátásból – mint egy átlag ukrán háztartás.

 „Az anyukám meghalt. Ez a barátom – egy oroszlán. Nincsenek testvéreim, de van egy oroszlánom”, mondja a hároméves Angelina a koszos kis plüssjátékra mutatva. Angelina  tavasszal került az árvaházba, miután egyedül találtak rá otthonában. Az apja nem volt sehol, az anyja pedig meghalt, miután beteg lett. Senki nem volt, aki gondoskodjon róla…

Az ukránok korán reggel kezdik a lövöldözést. Minden nap lőnek. A kérdés csak az, közelebb, vagy távolabb? A gyerekek a hangjukról ismerik a lövedékeket: tudják, hogy amit hallanak, az egy rakéta, vagy egy tarack… És pontosan tudják azt is, mikor van túl közel a hang ahhoz, hogy futni kelljen. Még a hároméves is.