Élet a Marson – ahol nincs retúr jegy

A visszaszámlálás elindult: pár év múlva fellövik az első űrhajót, amelynek fedélzetén csupa olyan nő és férfi utazik majd, aki pontosan tudja, hogy többé nem tér vissza. Az ő dolguk az lesz, hogy berendezzék a bolygót a lakhatásra. Elképesztő küldetés elképesztő lemondásokkal. Mert közülük egyiknek sem lesz gyereke és feltehetően a vörös bolygón fejezi majd be életét…

Kérdezhetnénk, ugyan, melyik nő vállalná, hogy soha életében nem szül majd gyereket? A válasz persze az, hogy rengetegen. A NASA tavaly áprilisban kezdte fogadni a jelentkezéseket, amelyek száma pillanatok alatt elérte a több százezres nagyságrendet. Megkezdődött tehát a rendkívül komoly válogatás, amelynek végén 2026-ban az első négy asztronauta elindulhat a Marsra, hogy hét-kilenc hónapos utazást követően (ami önmagában is elképesztően és elképzelhetetlenül nagy megterhelést jelent és nem várt kihívásokat tartogathat) leszálljanak a vörös bolygóra és véglegesen letelepedjenek rajta.

A NASA valamikor a 2030-as évekre már tervezi az olyan utakat is, amelyekből van visszatérés a Földre, ám ennek az elképzelésnek egyelőre nincs sok valóságalapja. Sőt, ami azt illeti, a 2026-osnak sincs. Mert bármennyire sok szakember is dolgozzon a küldetésen, csináljanak az asztronauta-jelöltek akárhány szimulációt, pszichológiai tesztet és fizikai tréninget, valójában nem lehet tudni, ki hogyan fog reagálni az összezártságra, az izolációra, a megváltozott gravitációs körülményekre, a hidegre és például arra, hogy a küldetés nézhető majd a (földi) nap 24 órájában. Ez lesz aztán a valódi Big Brother.

Megőrülni vagy nem megőrülni?

Az egyik legfőbb problémát várhatóan a pszichére nem igazán kiszámítható módon ható körülmények jelentik. Noha pszichológusok hatalmas serege foglalkozik ezzel és a kiképzendő űrhajósok felkészítésével , azért arra egyikük sem tud választ adni, hogy mi is történik, ha az embert kilövik az űrbe, hónapokig utazik összezárva másokkal néhány négyzetméteren, aztán megérkezik egy – mondjuk ki – életre alkalmatlan égitestre, ahonnan nem térhet vissza többé a Földre. Az első marsi terraformálók lesznek a legelszigeteltebb emberek a világon. Vagyis: a világegyetemben. (Nem számítva Matthew McConaughey-t, aki a Csillagok között-ben egy szál szkafanderben beszorult egy féreglyukba). Életük hátralévő részében kizárólag a többi asztronautával kommunikálhatnak élőben, hiszen, ha lesz is kapcsolat a Földdel, egyetlen üzenet továbbítása minimum 10 perc, real time-ról tehát szó sem lehet.  Azt, hogy az asztronautáknak lesznek mentális problémáik, a NASA sem tagadja. A kérdés csak az: milyen súlyosak? Hiszen még itt, a Földön is agyonfizetjük a pszichológusokat, hogy kezdjenek velünk valamit, ott viszont nemigen lesz senki, aki egy kényelmes bőrkanapéra mutatva megkérdezze: „Akarsz róla beszélni?” A várható tünetek között szerepel a depresszió, az álmatlanság, a szorongás, az apátia és az érzelmi instabilitás. Ezekkel itt, a kényelmes kis Föld bolygónkon is küzdünk. Hát még ott. És azt is tudni lehet, hogy a mentális betegségekről a képzett és sokat tapasztalat asztronauták is rendszeresen beszámolnak, s olyan tünetekről is mesélnek, mint az öngyilkosságról szőtt tervek, vagy a szélsőséges, pszichotikus gondolkodás. Ha minden igaz, az űrhajósoknak rendelkezésére áll majd egy pszichoterápiára „kiképzett” Depexris nevű számítógépes program, ami segíthet bizonyos enyhe tüneteknél, ám az egészen biztos, hogy nem megoldás komoly helyzetekre.

Rövid pórázon

A Marson az élet nyilvánvalóan nem a szabadban szaladgálásról szól. Hanem a négy fal közé zártságról. A marsi légkör ember számára halálos, az átlaghőmérséklet pedig mínusz 60 fok körül mozog. Attól a pillanattól kezdve, hogy az asztronauták ( sok-sok hónapnyi összezártság után!) landolnak a bolygón, életük 80 százalékát az ott felépített „házban” fogják tölteni – természetesen együtt. Márpedig a be- és összezártság megint csak egy sor pszichés probléma megjelenésének a kockázatát veti fel. Mindezt tetézi az a tényező, hogy a Föld éjjel-nappal figyelni fogja, mi történik a Marson, s várhatóan ez sem fog túl jót tenni a mentálisan már így is rendkívül megviselt kolonizálóknak. És mivel a Marson történő dolgokról való közvetítés minden idők legnagyobb bevételét hozhatja a tévétársaságoknak, nem valószínű, hogy elállnának szándékuktól csak azért, mert a legénységnek nem tetszik, hogy filmre veszik őket.

Mindez felteszi a kérdést: vajon ki és hogyan fogja megoldani ezeket a problémákat? Ki segít, ha komoly betegség üti fel a fejét? Ha meghal egy vagy több űrhajós? Ha a szexuális életről örökre le kell mondani? Ha odafent, 70-100 millió km-nyire (ez a távolság a két bolygó egymáshoz viszonyított keringési pályája miatt változik) minden élettől bármi olyan történik, amit nem lehet kezelni?

Nők a Marson

Jelenleg négy nevet ismerünk – ők már egészen biztosan benne vannak abban a százfős csapatban, akik közül az első Mars-hódítókat választják majd ki. Jessica Meir, Anne McClain, Christina Hammock Koch és Nicole Aunapu Mann. A négy nőt 6000 jelentkező közül választották ki és most épp két éve gyakorolnak olyanokat, mint hogy hogyan szerelj meg valamit 10 méter mély vízben, vagy hogyan vezess egy szuperszónikus repülőgépet, ami percenként 35 km-t tesz meg. A nők mindegyike kiskora óta fanatikusan érdeklődik a csillagok, az űr iránt, ráadásul imádják az extrém kihívásokat. Egyikük például megszállottan búvárkodott a sarki jég alatt, a másikuk helikopterpilótaként szolgált Irakban a hadseregben.

Noha a nők mind azt nyilatkozták, hogy nagyon fog hiányozni a családjuk (ketten közülük férjnél vannak és hárman anyák), alig várják, hogy „történelmet írjanak”. „Ha elmegyünk a Marsra, az egész fajunkat képviseljük majd egy olyan helyen, ahol előttünk még nem járt senki. Számomra ez a legmagasabb cél, amit ember elérhet”, nyilatkozta a Glamournak McClain. Csakhogy ez hatalmas áldozatokkal jár, amelyek egy része valószínűleg még nem is ismert. Az egy dolog, hogy ezek a nők (általában: emberek) felmennek a Marsra, de azt egyelőre nem lehet kiszámítani, hogy hogyan fog például a zéró gravitáció, illetve a Marson lévő, a földinél jóval kisebb tömegvonzás hatni a csontjaikra, a belső szerveikre. Ami viszont nagyon valószínű, hogy a különböző sugárzások, amelyek a bolygón érik majd az asztronautákat, rendkívüli módon felerősítik a rák kockázatát.

Itt nem laborpatkányokat tesztelnek…

A küldetés tehát kockázatos (ezt tudtuk), és tele van olyan bizonytalan, homályos és előre nem kiszámítható dologgal, ami miatt a küldetés nagyon nagy eséllyel válik egy sikertelen, irdatlan pénzeket felemésztő tragédiává. Ne így legyen, persze, meg hát van még tíz év, addig, mindenesetre van egy olyan érzésünk, hogy mivel a NASA technikai felkészültsége nem az egyetlen faktor, aminek teljesülnie kell a Mars-misszió eredményességéhez, az első terraformálók elsősorban súlyos következményeket elszenvedő tesztalanyok lesznek a világ legmegalománabb kísérletében.