Felkavaró film tenyérnyi gyerekekről – interjú Szuchy Zsuzsannával

Mi történik egy kisbabával, aki a terhesség 24. hetében jön a világra? Milyen esélyei vannak az életben maradásra? Mit tesznek, mit tehetnek meg az orvosok, a nővérek? És mi az, amiről a szülőknek érdemes tudni, de amire nagyon nehéz felkészülni?

Koraszülött gyerekekről, szüleikről, orvosaikról és ápolóikról forgatott többszörös díjnyertes filmet Szuchy Zsuzsanna amelynek elkészülését az NMHH Médiatanácsa az Magyar Média Mecenatúra-program Ember Judit-pályázatán finanszírozta. A rendezőt a film forgatásának körülményeiről, a visszajelzésekről, a díjakról és jövőbeli terveiről kérdeztük.

– Az interneten található megjegyzések, vélemények, kommentek alapján nagyon megrázó a filmetek azoknak, akik megnézik. Mégis az volt az érzésem, hogy egy racionális alkotást láthatunk, ami elsősorban az orvosok szemszögéből mutatja be a helyzetet. Ez koncepció volt?

– Az, hogy racionális maradjon, az mindenképpen koncepció volt. Lehet, hogy könnyebb dolog úgy megrázó filmet készíteni, ha öncélúan használjuk az eszközöket, de nekünk nem ez volt a célunk, hanem hogy bemutassuk azt, hogy valójában mi történik egy koraszülött osztályon. A szülők vagy leendő szülők ugyanis nem tudják, hogy mi történik akkor, ha esetleg nekik is koraszülött gyermekük születik. Nagyon sok babaváró könyv és film van, mondjuk a természetes szülésről, otthonszülésről, ilyen-olyan segítségekről, de azt vettem észre, hogy annak ellenére, hogy Magyarországon tízből egy baba koraszülött, erről nem nagyon beszélünk.

– Téged hogy talált meg ez a téma?

– Két fiam van, a nagyobbik hét és fél éves, emlékszem, hogy megkönnyebbültem, amikor vele a 24. héthez értünk, mert azt olvastam, hogy ha most megszületik, akkor már van esélye. Négy évvel később egy sajtótájékoztatón kaptam a kezembe egy kiadványt mindenféle statisztikai adattal a koraszülöttségről. Elkezdtem lapozgatni, olvasgattam, megkérdeztem orvosokat a számokról, és rájöttem, hogy az a megkönnyebbülés, amit akkor éreztem a 24. héten, mekkora önbecsapás volt. Ugyanis még ennyi idősen is nagyon sok nagy baj lehet, nagyon sok mindenen kell még átsegíteni ezeket a babákat, csak erről nem beszélünk. Amikor látunk egy tudósítást a koraszülött osztályról a híradóban, csak azt látjuk, hogy ott csönd van, a doktornő nyilatkozik, minden rendben van. A szülők pedig, amikor megtörténik a baj, nem tudják, hogy kinek a hibája volt, hiszen csak azt látják, hogy pici, és azt hiszik, hogy ekkor már a gyereküknek mindene ki van fejlődve. Egy édesanya, akinek koraszülött lesz a gyereke, és a szülés után szembesül az összes problémával, minden esetben elkezdi magában keresni a hibát. Mit csináltam rosszul? Mit kellett volna másképp csinálnom? Még akkor is, ha mindent megtett. Pedig ez egy összetett probléma, remélem, hogy ennek megértésében segít a film. Azt is hozzá kell tenni, hogy egy ilyen koraszülött gyermek 20-30 évvel ezelőtt nem élt volna egyetlen napot sem.

– Ugyanakkor az is elhangzik a filmben, hogy ha az eszközpark még ennél is fejlettebb lenne, akkor több babát lehetne megfelelően ellátni.

– Nem is az eszközpark, hanem inkább az emberi erőforrás hiányzik. A Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikája, ahol mi a film legnagyobb részét forgattuk, igaz, hogy csúszással, de megkapta azt a támogatást, amit aztán eszközök vásárlására tudott fordítani. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy nagyon kevesen vannak, orvosok és nővérek egyaránt. Erejükön felül küzdenek, nem állnak meg, nem ülnek le, maximum kirohannak a konyhába, de a szendvicsüket sem tudják megenni. Az látszik, hogy sokkal többet tudnának tenni, ha egy nővérre nem 7, hanem mondjuk csak 2-3 baba jutna. Most azzal telik a munkaidő, hogy itt is kell lennem meg ott is kell lennem egyszerre és mindig oda szaladok, ahol baj van, pedig a másiknak is kellene a fejlesztés. És abban is sokat segítene, ha több dolgozó lenne, hogy akkor több idő jutna az anya-gyerek kapcsolatok erősítésére is.

– Mit gondolsz, mennyire segít a film felhívni a figyelmet erre a problémára? Kaptál visszajelzéseket?

– Azok a visszajelzések, amiket én kaptam, azok általában hálás szülők, akik arról számolnak be, hogy igen, mindent megtettek a gyerekért a kórházban. Inkább élménybeszámolókat kaptam és nagyon sok köszönetet az ott dolgozóknak. A filmmel kapcsolatban pedig azt írják, hogy megrázó volt és megdöbbentő, hogy milyen körülmények között dolgoznak; és megdöbbentő az is, hogy mi minden történhet ezekkel a babákkal. Sokaknak volt újdonság, de akik visszajeleznek, általában érintettek közvetlenül vagy közvetve.

– Gondolkodtok vagy gondolkodtatok abban, hogy terjesszétek a filmet a kismamák körében?

– A koraszülött babás szülők egy elég összetartó közösség, köztük terjedt a film. Persze érdemes megnézni azoknak, akik gyereket szeretnének, de ez attól is függ, hogy ki az, aki megnézi, mert azt nem szeretném, hogy egy kismama hónapokig ne aludjon amiatt, hogy úristen, mi történhet.

Az interjú még nem ért véget. Olvass tovább!