Ha nem ürül ki a fészek…

Ma a fiatalok egyre inkább és egyre hamarabb igénylik a szabadságot, sokuk mégsem akar vagy nem tud önállóvá, függetlenné válni a szüleitől. Ismerős fogalom a „mamahotel”, és az sem ritka, hogy egy párkapcsolat csődje után a gyerekeivel együtt tér vissza a fiatal a szülői házba. Ma, amikor már elszoktunk a többgenerációs nagycsaládtól, bizony nehéz feladat együtt élni felnőtt gyerekeinkkel. Hogyan szeressük őket, amikor talán már sokalljuk, amit tőlünk várnak vagy igényelnek? 

Bizonyos, hogy nem könnyű ma fiatalnak lenni. Míg a szüleik, nagyszüleik korosztálya nehezebb körülmények között nőtt fel, kevesebb lehetőséggel és szűkebb mozgástérrel megáldva, addig a mai huszonévesek beleszülettek a jólétbe. Ennek tagadhatatlanul megvannak a pozitívumai, de fontos tudatosítani: ezt a jólétet nem tudjuk nekik automatikusan biztosítani – nem is lenne bölcs dolog mindent készen megadni nekik. Viszont ők gyakran nem akarnak vagy nem tudnak tartósan küzdeni, apránként eljutni odaáig, hogy saját maguk szerezzék meg, amire vágynak. Szomorú az a tény is, hogy sok mai fiatal anyagilag nagyon sokat kapott a szüleitől, közben azonban sokkal kevesebb közös időben, odafigyelésben, családi együttlétben lehetett része.

Míg a nagyszüleik nemzedéke úgy indulhatott neki az életnek, hogy jó esélye volt a többé-kevésbé biztos munkahelyre, mára a szüleik korosztályának – a mai ötveneseknek-hatvanasoknak – a munkalehetőségei erősen beszűkültek, miközben a gyermekeiknek sem könnyű elhelyezkedniük. Sokan azért húzzák hosszú évekig a tanulást, azért maradnak a szülői házban, mert nehezen találnak az elképzeléseiknek, kívánságaiknak megfelelő állást. Mindez megnehezíti a felnőtté válás amúgy sem könnyű folyamatát.

Az otthon melege

Jómagam közvetlenül érintett vagyok a kérdésben, a tizennyolc éves nagylányom és a húszéves nagyfiam még itthon van, de már rég nem akarnak gyerekstátusban lenni. Szeretnének megtartani minden előnyt, amelyet gyerekként élveztek, ám egyre kevesebb kötöttséget vállalnának. Természetesen igyekeztünk rugalmasan viszonyulni a szabadságigényükhöz, de a puszta együttélés is megköveteli az alkalmazkodást, és egy család nyilván sokkal több együttműködést kíván meg, mint egy egyszerű lakóközösség.

Folyamatos egyesúlyozást igényel, ahogyan a túlzott engedékenység és a merev tekintélyelvűség közt keressük a helyes utat, a miénket. Hiszen már a gyereknevelés korábbi szakaszaiban sem léteznek mindenkire érvényes receptek, legfeljebb általános alapelvek – a felnőtt gyerekek esetében pedig még inkább szükség van a személyes, egyedi megoldásokra. Ebben nélkülözhetetlen, hogy megőrizzük, illetve újra és újra helyreállítsuk az otthoni szeretetteljes légkört, a jó kapcsolatot. Bizony fontos kellék az önuralom és a tárgyilagosság, ha példát szeretnénk mutatni gyermekeinknek, és ha szeretnénk szót érteni velük.

Egy elbizonytalanodott nemzedék

Kell még nekik a segítségünk, de kevésbé van szükségük a jó tanácsainkra, és végképp nem vágynak az utasításainkra vagy a prédikációinkra – a kifejezetten ártalmas dühödt kifakadásainkról, szemrehányásainkról nem is beszélve. Amire valóban nagyon rászorulnak ezekben a bizonytalansággal teli években, az a szeretetünk és az érzelmi támogatásunk. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben engednünk kell nekik, vagy hogy szemet hunyunk a hibáik fölött. Sokkal inkább azt, hogy igyekszünk megérteni őket, akik egy teljesen új világban nőttek fel. Magától értetődő számukra a modern technika, viszont egy széteső társadalmat látnak maguk körül, széthulló családokkal. Lassan már minden érték megkérdőjeleződik, így alig tudnak eligazodni közöttük.

Nagy kincs, ha ebben a zilált világban egy család biztos érzelmi hátteret, nyugodt menedéket tud nyújtani tagjainak. Olyanok, mint a szigetek ma az olyan közösségek is, ahol nem érdekek, nem megszokás, hanem valódi szeretet köti össze a tagokat. Ezeken a szigeteken pedig csodák történhetnek, itt erőt meríthetnek a fiatalok ahhoz, hogy merjenek felelősséget vállalni, elköteleződni.

Szülőként persze nem kis feladat, hogy megértsük őket. Mi természetesnek vettük, hogy nemigen mondunk ellent nyíltan a szüleinknek, ezért nehezen vesszük tudomásul, ha saját csemetéink nem csupán másként gondolkodnak, de ennek bátran hangot is adnak. Nem könnyű az ő szemükkel látnunk a világot, pedig nem csoda, ha a mi generációnk és az általunk felépített világ hatására nekik már nem olyan egyértelmű, hogy a házasság, az elköteleződés, a hűség jó dolog. Nem csoda, ha nem biztosak abban, hogy léteznek-e egyáltalán válaszok az élet nagy kérdéseire, amelyek őket éppúgy foglalkoztatják, mint az előttük élt nemzedékeket.

Zarándoktársak az úton

Lehet, hogy mi magunk mindig igyekeztünk szembeúszni az árral, de irreális lenne azt várni, hogy gyerekeink is automatikusan ezt teszik majd. Ugyanakkor nyilván mi is elkövettük a magunk hibáit, tévedéseit. Régen talán presztízsvesztést jelentett ezeket beismerni, ma jobban tesszük, ha vállaljuk a kudarcainkat, sebezhetőségünket. Ahogyan Gary Chapman és Ross Campbell új kötetében, a Szülőfüggő fiatalok című könyvben olvassuk: „Rég elmúltak azok az idők, amikor a »szülők jobban tudják« hozzáállása elegendőnek bizonyult. A fiatalokat ez ma már nem győzi meg. Inkább zarándoktársként kell csatlakoznunk hozzájuk, mint hogy vélt szülői felsőbbségünk pozíciójából közelítenénk feléjük. […] Szükségük van tanácsra, bátorításra és támogatásra, de csak azoktól fogadják el ezt, akiket tisztelni tudnak. Ha segíteni szeretnénk nekik, meg kell tanulnunk […], hogy olyan személyekként kommunikáljunk velük, akiknek még mindig sok tanulnivalójuk van.”

A német mondás szerint „a hangnem adja a muzsikát” – nagyon fontos, hogyan beszélgetünk. Képesek vagyunk-e valóban tiszteletben tartani gyermekeink véleményét, akkor is, ha az nagyon távol esik a miénktől? Tudunk-e valóban párbeszédet folytatni velük, segítőként, partnerként, nem pedig tanítóként? Tudjuk-e egyszerűen elmondani a tapasztalatainkat, véleményünket anélkül, hogy ki akarnánk oktatni a gyerekeinket?

S ami talán még nehezebb: tudunk-e, merünk-e keményen szeretni, amikor arra van szükség? Ahogy iskoláskorukban tudatosan kellett felhagynom azzal, hogy az itthon felejtett tornazsákot, hangszert, akármit levigyem a gyerekeim után, úgy a felnőtt gyerekek esetében is határt kell szabnom önmagamnak. Szüksége van arra, hogy megtapasztalja a döntései következményét, tehát nem vehetem magamra az ő feladatait, mert azzal akadályozom az önállósodását.

Ha a gyermekeink nem úgy boldogulnak a tanulmányaikban vagy az életben, ahogy az adottságaiktól kitelne, nagyon sokat segíthetünk nekik azzal, ha elfogadó, támogató, baráti hozzáállással viszonyulunk hozzájuk. Akár az alacsony önértékelés, akár az elfojtott harag és lázadás, akár érzelmi problémák állnak a nehézségeik hátterében, szülőként mellettük állhatunk együttérzésünkkel, bátorításunkkal, ítélkezés nélküli elfogadásunkkal, a kisebb eredmények elismerésével.

Akármi is tehát az oka annak, hogy gyermekeink nem repülnek ki a fészekből, mindannyiunknak az a legjobb, ha mi, szülők érett módon viselkedünk, mintát adunk, és igyekszünk a lehetőségeket meglátni az esetleg kényszerű helyzetben. Hiszen nem kell az együttélésnek nyűggé válnia! Alkalmat adhat a korábbi sebek begyógyítására, a hibák helyrehozására, egy újfajta, felnőtt, baráti kapcsolat kialakulására.

Végül, de talán legfontosabbként meg kell említenünk a szülői ima és áldás fontosságát. Minden reménységünk alapja Isten végtelen, felfoghatatlan és ingyenes szeretete. Azért tekinthetünk bizalommal a jövőbe, mert a Mindenható kezében tudhatjuk ezt is – minden emberi igyekezetünk és bölcsességünk mellett tehát bízzuk gyermekeinket a Gondviselésre, imádkozzunk értük és egész családunkért, mert az imádság által Isten formál és alakít bennünket és a világot.

Megjelent a Family 2015/3. számában.

Szívesne olvasna még a témáról? Ajánljuk figyelmébe új könyvünket! (Harmat, 2015. Ára: 2500 Ft.)