Húsvéttól húsvétig

Amióta gyerekeim vannak időn kívülivé váltam. Néha azt sem tudom, milyen nap van. Volt már úgy, hogy hétfő reggel teljes pizsamás nyugalomban meséztem a kölykökkel, míg máskor szombaton toporzékolva álltam az ajtóban, hogy siessünk már, mert elkésünk az oviból.

Néha úgy érzem, hogy reggel még hétfő van, estére meg már csütörtök és fogalmam sincs, hogy a kettő közötti idő hová tűnt el. Kapkodva rohanok végig a napokon és csak remélem, hogy nem veszik el minden szép emlék a hétköznapok kegyetlen rutinjában.

Igazából hálával tartozom a multiknak, mert a mindent elborító tonnányi csokinyulaikkal eszembe juttatják, hogy na lám csak, megint eltelt egy év. 

Emlékszem, és tényleg, mintha csak tegnap lett volna, hogy két évvel ezelőtt a családban mindenkit az foglalkoztatott, hogy a másodszülöttet vajon a nyuszi hozza-e vagy sem. Hát inkább sem lett, mert a nyuszi elment, eljött a május, és a mikorra várja kérdésekre már csak azt mondtam: tegnapelőttre.

És emlékszem, hogy egy évvel ezelőtt, sutba dobva az elvem, hogy én bizony nem csinálok bolondot a gyerekeimből, nyuszifüleket adtam az apró lánykámra és lefotóztam, majd elküldtem boldog-boldogtalannak, hogy nézzétek: jaj de édes, jaj de cuki, kellemes húsvéti ünnepeket. Remélem a kiscsaj és a mindenki is megbocsátják.

A napokban a fent említett gyerekem a „szuper tilos hozzányúlni” fiókból megkaparintotta a nyuszifüleket, önként felvette és elvárta, hogy fotózzam. Gyorsan elő is kotortam a tavalyi képet és elhűltem, hogy mennyit nőtt, változott és hová, mégis hová tűnik el az idő. Szomorú lettem. Én nem akarom, hogy elmúljon. Meg szeretném tartani még akkor is, ha két ekkora gyerek komolyan próbára tesz, még akkor is, ha hulla vagyok, és akkor is, ha a már a hajam tépem. Biztatom magam, hogy más idők más szépségeket és nehézségeket hoznak magukkal, de most ez nem vigasztal.