A telefonban nem lehet hazudni – interjú Buza Domonkos pszichológussal

„Miért foglalkozik valaki depressziósokkal, öngyilkos-jelöltekkel?

Furcsán hangozhat, de beleszerelmesedtünk a dologba. Azon a közhelyesnek tűnő igazságon túl, hogy a segítő sokkal többet kap, mint amennyit ad, egy nagyfeszültségű kihívás is van benne, mi meg szeretjük a kihívásokat. És mert mindez az életről szól. Botrány, hogy egy ember a nyakát szegi, mástól kapta az életet és önkezével eldobja. Arról nem is beszélve, hogy a hetvenes években, amikor lelki elsősegély telefonszolgálat elindult, nem volt még a fejekben, hogy a személyiségfejlődés törvényszerűen kríziseken át zajlik, a krízis épp a normalitás velejárója, nem patológia az, bár nagy a pszichés terhe. Mi ezt valahogy megsejtettük. Éreztük azt is, hogy a reménytelenség az öngyilkosság előszobája. Ha a reménytelenség megvan a depresszió egyéb összetevői nélkül, akkor is felkötheti magát valaki. Sőt, sok depressziós akkor lesz öngyilkos, amikor jó állapotban hazaküldik adaptációra, mert akkor már megvan az ereje hozzá. A depressziósnak nincs sem ereje, sem motivációja erre, ő csak „nyávog”. Nem sértésnek szánom: nagyon nehéz ez a környezetének, meg neki magának is. Leginkább talán az ragadott meg minket, hogy lehet segíteni ebben az állapotban.

Gazdag munkásságuk kulcsszava a mentálhigiéné, a lelki egészség. Mindig is ezzel akartak foglalkozni, ezért lettek pszichológusok?

Nálam ez csak később alakult ki, a feleségemnek köszönhetően. Én eredetileg orosz nyelv és irodalom szakos tanárnak és könyvtárosnak tanultam. A feleségem – akivel korán, 22 évesen házasodtam össze – viszont pszichológusnak készült. Mindig is orvos szeretett volna lenni, nyolcszor próbálkozott – maximális pontszámmal –, de nem vették fel, mert „osztályidegen” volt, így vigaszágon került oda, én pedig mentem utána, mert érdekelt. Az orosztanári és a könyvár szak mellett végeztem el, gyakorlatilag titokban; aztán egy elmaradt vizsga miatt lebuktam, de végül Pálinkás elvtárs – Horger Antal-i szerepben megengedte, hogy elvégezhessem. Egyébként talán inkább erdész szerettem volna lenni.”

Hogy miért szeretett volna Buza Domonkos erdész lenni, hogyan lett feleségét követve könyvtárosból pszichológus, hogyan dolgoztak együtt több mint négy évtizeden át a Budapesti Lelki Elsősegély Telefonszolgálatban és a Kopp Mária alapította Végeken Alapítványban, mi a legnehezebb az lelki elsősegély telefonszolgálatban, miért nem lehet hazudni a telefonban, hány hecchívással találkozik egy segítő, és miért lehet nehezebb feladat kezelni a „krónikus hívókat”, mint megmenteni egy „öngyilkosjelöltet”, megtudható a teljes interjúból. 

„Nekrológ helyett

Bár számos alkalmam lett volna rá az elmúlt két évben, a sors úgy hozta, hogy végül sosem találkoztam személyesen Buza Domonkosné Hochstein Annával. Pedig még a Buza család lakásán is jártam; a fenti beszélgetés ott zajlott, Anna is otthon volt, de súlyos betegsége miatt már nem tudott részt venni benne. Mégis az az érzésem, hogy ismerem őt. Ahol Domonkos megjelent, ott volt Anna is – akkor is, ha nem volt jelen fizikailag. Férje megnyilvánulásaiban – legyen az munkaügy, vagy magánbeszélgetés – valahogy mindig benne volt a felesége is. Olyan házaspár ők, akik nemcsak a hosszú közös magánéletük során, hanem sok évtized közös munkájában is tökéletesen kiegészítették egymást, és ezt a kívülálló is megérezte. Bizonyára ezért is kapták meg együtt, első házaspárként a Kopp-Skrabski díjat.

Anna a Domonkossal készült interjú után két nappal, 78 éves korában, házassága 52. évében, családja körében elhunyt. Ahogy apja, a soroksári sváb Hochstein Ferenc, ő is mások segítésére, megmentésére szánta életét. Mivel osztályidegensége miatt nem járhatott az orvosi egyetemre, klinikai pszichológus lett. Férjével együtt részt vett a Budapesti Lelki Elsősegély Telefonszolgálat megalapításában, először önkéntes munkatársként, majd közel 30 éven át vezető pszichológusként foglalkozott az öngyilkosságra készülőkkel, szakmai képzéseket és kutatásokat szervezett. Aktívan részt vett az Országos Lelkipásztori Intézet Katolikus Társadalomtudományi Akadémia szociális képzőjének, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem újraindítását előkészítő értelmiségi csoportnak a munkájában is. A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat támogatója volt. A hivatásgondozás volt egyik központi témája – szerzetesrendek belső munkájában, egyéni életek kísérésében – mestere, Csirszka János nyomdokain. Mentálhigiénés szakemberek nemzedékeit nevelték együtt férjével, keresztény értékrendjük mellett tanúságot téve.”