Családháló

Kezdőoldal Háttér Varázserő az osztályban

Varázserő az osztályban

„Az osztályom tele van SNI-s tanulókkal. Minden energiám és időm arra megy el, hogy őket fegyelmezzem! Így képtelenség haladni, tanítani!” – ilyen és ehhez hasonló mondatok sokszor hagyják el pedagógusok száját. Pedig létezik egy csodálatos módszer, amelynek segítségével rövid idő alatt egészen elképesztő eredményeket lehet elérni az osztályban. Mégpedig úgy, hogy azt a gyerekek akarják majd!

Írta: Gyarmati Orsolya,

„Az osztályom tele van SNI-s tanulókkal. Minden energiám és időm arra megy el, hogy őket fegyelmezzem! Így képtelenség haladni, tanítani!” – ilyen és ehhez hasonló mondatok sokszor hagyják el pedagógusok száját. Pedig létezik egy csodálatos módszer, amelynek segítségével rövid idő alatt egészen elképesztő eredményeket lehet elérni az osztályban. Mégpedig úgy, hogy azt a gyerekek akarják majd!


Az Amerikában kidolgozott megoldásközpontú terápia (Solution Focused Brief Therapy, SFBT) 1978 óta létezik, alapjait Insoo Kim Berg és Steve de Shazer fektették le. Később rájöttek, hogy a probléma helyett a megoldásra fókuszáló módszer kiválóan működik csapatépítésben, illetve egyéni terápiákban is. Pár éve pedig az is kiderült, hogy az SFBT nem csak felnőttek, de gyerekek, pontosabban tanulók, osztályközösségek esetében is csodálatos eredményeket hoz (WOWW Program, Working on What Works, kb: Azon dolgozni, ami működik). Alapelve az, hogy egy adott helyzetet, problémát illetően a működő, pozitív dolgokra koncentrálnak a nem működők helyett. A terápiában részt vevők előre néznek, nem a múltban vájkálnak és megoldást keresnek vádaskodás helyett.

Persze most mondhatnánk azt, hogy egy kisgyerekekből álló osztály egyrészt nem is érzékeli, milyen a pedagógusnak nap mint nap kudarcot vallania velük, másrészt eszük ágában sincs tudatosan tenni a problémák megoldásáért. Nos, való igaz, hogy egy elsős osztály nem fog kapcsolatba lépni egy coach-csal, hogy „tessék hozzánk eljönni, mert minket képtelenség tanítani, velünk csak a baj van.” Ám a megoldásközpontú terápiának van egy titkos összetevője, ami nem más, mint a dicséret, a pozitív megerősítés. Márpedig, ha egy gyermek hétről hétre azt hallja, hogy ő rossz, buta, akadályt jelent, visszahúzó erő, és egyáltalán: semmi keresnivalója az iskolában, akkor számára a legnagyobb ajándék, ha egyszer csak jön valaki, aki ennek pont az ellenkezőjéről erősíti meg. És akkor az a gyerek szárnyakat kap, motivált lesz és tenni akar azért, hogy máskor is átélhesse azt az érzést, amit a dicséret, az elismerés keltett benne. Ilyen egyszerű.

Biztos vagyok abban, hogy sok pedagógus még most is csak legyint: ha tudnánk, az ő osztályában milyen gyerekek vannak, mi is belátnánk, hogy ott már semmi nem segít. Nézzünk tehát egy példát.

Bemegy a problémafókuszú oktatás elméletét és gyakorlatát elsajátított pedagógus / tréner = coach az osztályterembe, és elmondja nekik: azért van itt, hogy megnézzen egy órát és leírja, amit lát – de csakis a pozitív dolgokat. Óra végén pedig összegzi a látottakat. De nem azt kezdi el sorolni, hogy ki hányszor kiabált be jelentkezés nélkül, kire hányszor kellett rászólni, mert hangoskodott, nem figyelt, rosszalkodott, tiszteletlen volt, stb., hanem megmutatja a tanulóknak a jó dolgokkal teleírt papírjait – sok-sok oldalt! És fel is olvassa őket, méghozzá személyre szólóan. Minden egyes gyerek kap magáról néhány pozitív visszajelzést. A legkisebb dolog is számít. „Kitörött a ceruzád hegye, de nem zavartad meg az órát azzal, hogy hangosan szólj, hanem csendben megérintetted a padtársadat, és némán mutattad, hogy adjon neked kölcsön egyet a saját ceruzái közül. Odakint nagyon hangosan csicsergett egy madár a terem előtti fa ágán, de te megálltad, hogy oda ne rohanj és meg ne nézd. Szó nélkül középre toltad az olvasókönyvedet, hogy a padtársad is tudja használni azt.” Olyan dolgok ezek, amelyekről a gyerekek álmukban sem gondolták volna, hogy dicséretet lehet értük kapni.

És megtörténik a csoda: a gyerekek kihúzzák magukat, kipirulnak a sok jótól, amit róluk mondtak, és úgy érzik, bármit megtennének azért, hogy máskor is átélhessék ezt az élményt. Különösen azok a tanulók ragyognak, akik a „problémás” skatulyában vannak. Ezek szerint bennük is van valami jó! A problémamegoldás-fókuszú ember pedig közben tovább sorolja a jó dolgokat. Az osztályban elárad a jó hangulat. Mikor volt utoljára ilyen? Senki nem emlékszik rá.

A dicséretek áradatától kellőképpen motiválttá vált gyerekek ezután komoly feladatot kapnak: értékeljék önmagukat, pontosabban az osztályt, a közösséget egy 0-10-ig terjedő skálán. A másik alapelv ugyanis az, hogy a gyerekek tökéletesen képesek értékelni magukat. Megszületik az eredmény. Megítélés, „felülről megmondás” továbbra sem történik. Ha a gyerekek pl. 7-re értékelték magukat, mint osztályt, a tréner / pedagógus megdicséri őket, amiért már ilyen magasra jutottak, majd felteszi a kérdést: mit kellene ahhoz tenni, hogy 8-asak legyenek, illetve miben látják magukat már most 8-asnak. A dicséretek és a kérdések célja továbbra is a pozitív, motiváló légkör megtartása, miközben a gyerekek továbbra is azt érzik: ők alkothatnak véleményt, ők formálhatnak álláspontokat, a felnőtt csak mint figyelő és segítő van jelen. Eközben azt is megtanulják, hogy nagyon sok bennük az értékes (lám, máris eljutottak a 7-es szintre), de ha ilyen jók, mi sem lenne nagyobb cél, mint még magasabbra jutni! Hiszen képesek rá, most sorolták fel, mennyire sok bennük a jó!

A pedagógusok sokszor annyira elkeseredettek, kiégettek vagy motiválatlanok, hogy nehezen próbálnak ki új módszereket, annak ellenére, hogy a vasszigor, a büntetés, a kritizálás semmilyen eredményre nem vezet azon kívül, hogy a tanulók félni fognak tőlük. A WOWW viszont nem azt nézi, hogy most mi a helyzet, hanem azt, hogy milyen eredményre vágyunk, mit szeretnénk elérni, mi legyen a kitűzött cél. A WOWW-trénerek arra kérik a pedagógusokat, hogy pár hónapig próbálják ebben a szemléletben foglalkozni a gyerekekkel: a pozitívra mindig reagáljanak, a negatívra soha.

A pedagógusok számára talán biztató lehet, hogy a WOWW-módszer elképesztően gyorsan (pár héten belül) hoz eredményt: a gyerekek figyelik önmagukat, törekszenek a jóra, a pozitívra, miközben a táblán ott hagyott skála mellé minden nap felírhatják, aznap mit értek el, hogy még jobbak legyenek. Magaviseletük, szorgalmuk, teljesítményük ugrásszerűen nő, ezért a tanárok is elégedettebbek velük, ami megint csak pozitív visszacsatolás önmagukról. És pár hét alatt megszületik a csoda: működő, összetartó, motivált és sikerélményekkel teli diákok ülnek a padokban a szorongó, önmagukat alulértékelő, „rossz” és kezelhetetlen” tanulók helyén. Ugyanazok a gyerekek. Lehet ellenőrizni: a névsor nem változott! Csak a hozzáállás.

 

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Tippek szorongó gyerekek szüleinek

Gyereket nevelni ebben a kaotikus világban nem könnyű feladat, és még a legkiegyensúlyozottabb szülők is frusztrálttá válhatnak, amikor a kor...

Close