“A fanatizmusom ragadós!”

Mankóból készült fuvola, szívószálpozan, kartonkasztanyetta, papírgurigaesőbot, dobozhárfa…olyan hangszerek ezek, amelyeket Sőnfeld Mátyás zeneterapeuta, pszichopedagógus rendhagyó énekórái során készít el azokkal a gyerekekkel, akikhez ellátogat. A Zenebatyu megálmodójával és megvalósítójával beszélgettünk zenéről, zenélésről, mint terápiáról, ajándékról, és bennünk rejlő szépségről.

– Mit jelent az, hogy zeneterapeuta?

– A zeneterápia egy nagyon összetett tudomány, hatása nehezen mérhető, hiszen az látványos folyamat, ha begyógyul egy seb a lábamon, de a lelkünk sebeinek gyógyulása nem annyira nyilvánvaló, és sajnos nem is olyan gyors lefolyású. Röviden így tudnám bemutatni: a zeneterápia olyan folyamat, amely során a zenét, mint eszközt használjuk a lélek gyógyítására. Emellett természetesen rengeteg más hozadéka is van, a koncentráció és figyelem fejlődésétől kezdve a nagymozgások gyakorlásán át a beszédmegindításig, önfegyelemig, önmegvalósításig.

– Hogyan vált zenét, éneket a gyerekek-felnőttek világába hozó emberré? Mi indította el ezen az úton?

– A “muzsikus génjeim” apai ágról származnak, általános iskolában zeneiskolába jártam, klasszikus gitárt tanultam tíz évig, de csak felnőtt fejjel indultam el abba az irányba, hogy tanítsam, át is adjam a zenét. Ennek első állomása a keresztény táborokban, közösségekben való gitározás volt. Egy nagyobb lépés a gyógypedagógiai főiskola elvégzése után történt, mikor kiderült, hogy megkaptam az állást, ahová jelentkeztem. Felhívtam az iskola igazgatóját és az első kérdésem az volt: “lehet-e a munkaidőben, vagy azon túl bármit csinálni, ami zenével kapcsolatos?” Azóta tanítok felső tagozaton éneket, és a későbbi a zeneterápiás posztgraduális képzés elvégzése óta zeneterápiás foglalkozásokat is tartok. Eközben a Mosolygó Kórház Alapítvány művészeként jártam gitárral a kórtermeket, ahol egy bűvész lánnyal hozott össze a sors. Közösen zenéltünk és “trükköztünk” a gyerekeknek, majd rájöttünk, hogy jó együtt dolgozni. Ezután nem sokkal csatlakoztam hozzá: az Öko-Játék Kft.-nél környezettudatos mesét, a Mikulás Központnál mikulásmeséket adunk elő, mindkettőben én lettem az élő zene felelőse, sőt környezettudatos és mikulásmesés gyerekverseket is írok és zenésítek meg. A legújabb állomás a Zenebatyu, de közel sincs vége. Az izgalmas ökohangszerek és rendhagyó énekórák után szeretnék szolfézs-előkészítő foglalkozásokat, hang-élményfürdőket is vezetni, az előbbit kortól függetlenül, az utóbbit inkább a munkában elfáradt, felfrissülni vágyó felnőttek számára.

– Meg tudná fogalmazni, miért ad annyival többet egy átlagos óránál bármilyen foglalkozás, amiben zene, mozgás, hangszerek vannak?

– Ha meg tudnám fogalmazni, akkor évezredes titokra derülne fény. Én csupán a tapasztalataimat tudom elmondani: a gyerekek közösségi élményt élnek át az együtt énekléssel, közös ritmusjátékkal. Együtt alkotnak valamit, ami magasabbrendű. És elkántálni az a-b-c-t negyedannyira sem mulatság, mint elénekelni; vagy gyakorolni, melyik a jobb és bal kezünk, ahelyett, hogy egy közös játékban, a játék és az élmény kedvéért “megtanulnánk”. Egyrészt a mozgás nagyon fontos a gyerekeknek, ezen keresztül tanulnak, élik meg saját határaikat, másrészt a zene egy láthatatlan karmester, ami összerendezi az unatkozót, a jó tanulót, a gyorsat, a lassút, a magasat és az alacsonyt. Gondoljunk csak bele: amikor közösen elénekelünk egy dalt, önkéntelenül alkalmazkodunk egymáshoz, másképp nem szólal meg a dal, csak egy hangkavalkád. Megtanuljuk, hogy nem csak az én létezik, megfoghatóvá válik a mi, az együtt És máris csiszolódik az önfegyelem, a figyelem, az empátia, a kommunikáció – egyetlen dal közös eléneklése során! Gondoljunk bele egy 45 perces órába! Arról már álmodni se merek – de bizony hogy merek… – milyen társadalmi változást okozna, ha egy átlagos gyerek minden nap, akár többször is közösen énekelhetne, zenélhetne a társaival…

– A zeneelméélet, vagyis a szolfézs, sőt sokszor az énekóra is sok gyerek számára nem több unalmas, száraz tananyagnál. Hogyan tudja Ön ezeket az órákat élvezetessé, izgalmassá, átláthatóvá tenni?

– Csodálkozom és szörnyülködöm az első kijelentésen, főleg azért, mert sajnos tükrözi a valóságot. Hadd éljek egy példával: egy történelemóra akkor unalmas, ha nincsenek történetek, csupán évszámok évszámok hátán, mindenféle összefüggés és fantázia nélkül. Az ének és a szolfézs épp így működik. Ha csak a száraz elmélet marad, az nem csupán unalmas, ártalmas! Mitha rajz órán kizárólag kék ceruzával párhuzamos vonalakat kéne húzogatni. Ha átgondolom, három szó lefesti az “élvezhető” ének (és bármely egyéb) órát: élmény, játék, alkotás! Ez viszont tetézhető a dupla alkotással, saját hangszer készítésével, és az azon való zenei alkotással! Egy példa: mennyivel egyszerűbb a furulya szerkezetéről és a különböző hangmagasságokról beszélni, ha mindenki készít magának szívószálból furulyát, ami szól is? És rögtön kitérhetünk a csúszósíp és a harsona különlegességére, összefüggésében érthetjük meg a zenei fogalmakat. Vagy gondoljunk arra, milyen egy flakonból gitárt készíteni, zenecsöveken harmóniákat játszani, hideg-meleg játékot hangszerekkel kipróbálni, látni, hogy alkot kottából zenét egy zenedoboz, megérteni, mik az akkordok, közösen rapet írni, testünket hangszerként használni, rezgéshullámot láthatóvá tenni! Ezek egyszerű dolgok, mert a zene maga is egyszerű, csak túlbonyolítják, mondhatni “évszámosítják”. Hiszem, hogy aki nem zenél vagy nem énekel, nem lehet teljesen boldog. És tévesen gondolja, aki azt mondja, már túl késő elkezdeni, vagy hogy nincs hallása. “Hallom a hangodon, hogy baj van”, Nem idegen mondat, igaz? Nem csak azok mondják, akiknek abszolút hallásuk van. Tehát a “berendezés” bizony működik, csak rá kell vezetni arra, mit kell meghallani.

– Hol van ma a zene- és énektanítás a közoktatásban? Mennyire van jelen a – valódi – zene, az ének a mai gyerekek életében?

– Heti egy énekóra, ami nyilvánvalóan nem sokra elég. Akik pedig hangszeren szeretnének tanulni, azoknak szolfézsra kell járniuk. Rengetegszer hallottam, hogy gyerekek és felnőttek is egyaránt utálják a szolfézst, és nem kevesen hagyják abba a zenélést emiatt. Arról is sokat hallottam, hányan élték meg gyerekkorukban, hogy tátogniuk kellett az énekórán, mert hamisak voltak. Így nehezen lehet a “zene mindenkié”. Viszont hogy lehetne elég heti egy óra arra, hogy mindenki megtanuljon tisztán énekelni? Ami a “valódi” zenét illeti, már az is jó kérdés, mi a “zene”? A zeneterápiában ugyanis nem feltétlenül jelenik meg sem a harmónia, sem a lüktetés, sőt, kifejezetten nagy hatással bírhat egy káosz-megjelenítés. Mégis zene ez is, ahogyan a rádió is zenét játszik. Az más kérdés, mit nevezünk igényesnek, és mit nem. Mégsem szabad szem elől téveszteni azt, amit az egyén érez, mikor a zenét hallgatja. Énekeltünk már olyan ballagási nótát, amit magamtól sosem hallgattam volna, mégis megfogható volt az osztály összetartozása, a közösség meghittsége a dal éneklése közben. Nagyon is jelen van a zene az életünkben, szinte mindenki használja megnyugtatásra, felpörgetésre, nosztalgiázásra. Mindenkinek más a “valódi”.

Mi az, ami a zenebatyuban van? Milyen hangszereket készít?

Kétféle zenebatyu létezik. Az egyik egy fogalom, a másik valós “tárgy”. Az utóbbit egy barátommal együtt készítettük, és az volt a célja, hogy felkeltse a kórtermek kis lakóinak érdeklődését valódi, színes hangszerekkel. Egy nyakba akasztható batyu, amit ha oldalt kinyitunk, mindenféle színes hangszer lóg ki belőle. A másik, a “zenebatyu” mint élményprogram rengeteg készített hangszert tartalmaz: mankófuvolát, szívószálpozant, kartonkasztanyettát, papírgurigaesőbotot, befőttesbongót, papírdudát, tányérxilofont, flakonkazut, dobozhárfát… A bonyolultakat bemutatásra, szemléltető eszköznek használom, a könnyebbeket együtt elkészítjük és közösen zenélünk. Szeretem látni a gyerekek alkotókedvét, fejlődik a kreativitásuk, ami az egyik leghasznosabb tulajdonság az életben: ha változnak a körülmények, olykor a gondolkodásunkon is változtatni kell. A kreativitás valójában szellemi rugalmasság, ami nagyon megkönnyíti az életet. Maga az ötlet, hogy egy használati tárgyból egy másikat csinálunk, felszabadítja a az alkotókedvet. Legutóbb ceruzákon zenéltem: ahogy görgetem őket (nagy padlófelületen, különben halk), mindegyiknek más a hangja. A megfelelők kiválasztásával, avagy hegyezéssel való hangolásával bármilyen dallam lejátszható, vagy “legörgethető”. A fanatizmusom ragadós: egyik tanítványom odalépett elém szünetben, és megmutatta, hogy lehet egy jojón dallamot játszani. Azt hiszem átment, aminek át kellett mennie.

– Sokszor van beteg gyerekek közelében. Hogyan tud oldani, segíteni a zene a betegségek hátterében álló lelki problémákon?

– Sajnos a Mosolygó Kórházra már nem nagyon jut időm, két évig voltam zenész a Bátor Táborban, tavaly úgy hozta az élet, hogy zenész szakértőként én képezhettem az önkénteseket, így ha testileg (súlyosan, tartósan, krónikusan beteg gyerekeknek szervezet tábor – a szerk. ) nem is, lélekben jelen voltam mind a hat turnuson. Az iskolában azonban rengeteg fogyatékkal élő vagy tanulásban akadályozott gyerekkel foglalkozom, és hihetetlen erőt érzek a zenében. Egyrészt megengedett feszültséglevezetés, mondhatnám “legális zaj”. A hangos ének és az üvöltés igen közel állnak egymáshoz, nem véletlen, hogy a népdalok annyi érzelmet dolgoznak fel. A gyerekek felélénkülnek, várják a foglalkozást, énekelnek, táncolnak, zenélnek, megélik a teljes elfogadottság állapotát, és az önkifejezés olyan szintjére lépnek, amelyet sok felnőtt talán nem is ismer.

– Ha asszociálnia kellene, mi jutna eszébe arról: zene nélküliség? És arról: zenével együtt élés?

– Rögtön Kodály jut eszembe, aki azt mondta: “Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út.”, de mennyivel szebb a virágos réten, a naplementében, vagy egy vízesés alatt! Mindenkiben létezik zene, az élet maga a zene: periódusok, ritmusok, harmóniák és diszharmóniák mindenütt! Nemrég hallottam egy idős ember bölcs szavait, miszerint: “az ma a baj, hogy kiveszett a szokásbul a rend.” És a rendszertelenség vezet a testi és / vagy lelki betegség felé. A zenében rend van, és rendet is teremt maga körül. De ha jól belegondolok, hol létezik zene nélküliség? Egymásra hangolódunk, egy húron pendülünk, harmóniára törekszünk, nem akarjuk túlfeszíteni a húrt, megtaláljuk a közös hangot. Ki az, aki otthonfelejti a szívét, ami egész nap lüktet? Ahol ember van, ott zene is van.

– Közelebb van a zene a gyerekek, mint a felnőttek lelkéhez?

– Hát persze, a felnőtteknek már az a heti egy énekórájuk sincs! A viccet félretéve, olyan ez, mintha azt kérdezné: közelebb áll a nevetés a gyerekek, mint a felnőttek lelkéhez? Itt egy statisztika: egy felnőtt átlagosan napi tizenötször nevet. Egy óvodás – tessék kapaszkodni – négyszázszor!!! Érdemes ellenőrizni, mert a nevetés ragadós. (tegnap láttam egy apróságot, aki azon nevetett, hogy szakad el a papír…) Mégsem áll közelebb a nevetés a gyerekekhez vagy a felnőttekhez, a gyerekek állnak közelebb a zenéhez! Ahogy Karácsony Benő nevezte őket: ezek a kis ösztöncsomók még határtalanok, bármire nyitottak. Ugyanígy van a zenével is, minden lélekben benne van, csak nyitni kell rá, és leépíteni azt a tévhitet, hogy a zene nehéz, rossz, és hogy se hallásom, se hangom nincs. Mindenkinek megvan a képessége arra, hogy csodaszép, tiszta zenét alkosson, és gyönyörködjön a harmóniában. Aki végképp nem bízik a saját hangjában, bízzon a hangszerekben, hiszen ezért teremtették őket! Aki pedig hangszert sem talál otthon, nézzen be a Zenebatyuba és készítsen magának néhányat!