Iskolai agresszió – tehetetlenek vagyunk? Interjú Cserey Miklóssal

Sajnos egyre többször hallani: egy diák társai, tanárai ellen fordul. Agresszióról, megelőzésről, kezelésről, okokról beszélgettünk Cserey Miklóssal.

Iskolások
2019. december 13. Czefernek Léna

Fotó: Pixabay

Amikor Cserey Miklóssal, a Szülőnek lenni konferencia és program vezetőjével még december elején beszélgettünk, még nem is sejthettük, mennyire aktuálissá válik majd témánk, az iskolai agresszió. A külföldi híradások riasztó ám eleddig távoli zaja itthon is valóságos kiáltássá vált, amikor múlt héten egy 17 éves győri diák tanára ellen fordult. Mindez még jobban megvilágította, mennyire égető kérdésről van szó, amelyet nem szabad szőnyeg alá söpörni, s amely azonnali megoldásért kiált.

Családháló: Sajnos az elmúlt hetekben megint érkezett több, iskolai lövöldözéssel kapcsolatos külhoni híradás. Első körben az lenne a kérdésem: nem további veszélyforrás, hogy ezekről beszámol a sajtó?

Cserey Miklós: Először is sajnálatos, hogy megtörténhetnek ezek. Az mindenképpen látszik, hogy nem csökken az esetek száma és sajnos kevés hírt kapunk arról, hogy valahol megelőztek volna hasonlót. Igen, tényleg dilemma lehet, hogy írjanak róla vagy sem, de ha hírt kapunk róla, akkor az talán hozzásegít ahhoz, hogy többet foglalkozzunk vele, jobban megértsük, és

nagyobb esélyünk legyen a kezelésére, megelőzésére.

CSH: Egy nemrég közzétett felmérés szerint az iskolai agresszió megelőzhető, az elkövetőket vizsgálva arra jutottak, hogy minden esetben figyelemfelkeltő lehetett volna korábbi problémás viselkedésük. Létezik egységes állásfoglalás arra vonatkozóan, mikor kell a közösségben tanúsított devianciára már nem csupán pedagógiai szempontból, de pszichológusként is odafigyelni?

Cs.M.: Az agresszió alapvetően egy rossz konfliktuskezelési megoldás a használója részéről. Ez azt jelenti, hogy a gyereknek nincsenek más mintái, hogy hogyan lehet konfliktusos helyzeteket megoldani. A gyerek számára nemcsak az lehet konfliktus helyzet, hogy elvették a radírját, hanem az is, hogy általában

nem fogadják el, nem ismerik el semmilyen értékét.

A fiatalok személyiségét egyaránt alakítja a család, az otthoni környezet, az óvoda és az iskola, az ottani gyerekek és a felnőttek viselkedése. A kortársak közül, akik nem láttak agresszív konfliktuskezelési mintát, nem tudnak mit kezdeni vele, ha találkoznak ilyennel. Ebben az esetben a minta szót nem pozitív mintaként használom, mindössze tapasztalati mintaként. Az óvodai dolgozók, a pedagógusok pedig általában mindössze tiltják, büntetik az agresszív viselkedést, s

nem keresik a kiváltó okokat

és nem segítik a konfliktus más módon történő megoldását.

A megoldást mindig az adott közegben, közösségben csoportban kell keresni és a problémát leghatékonyabban közösségi, csoportos módon lehet megoldani. Ez sokkal inkább szocializációs nehézség, mint pszichológiai, de természetesen ilyenek is lehetnek, de ezeket már kisgyermekkorban is lehet látni, és meg lehet kezdeni a kezelést.

Természetesen később is hasznos lehet a pszichológusi segítség, még akkor is, ha valójában szocializációs a probléma, mert hozzásegíti a gyereket a saját maga megértéséhez és jobb kezeléséhez. Ez azonban akkor lehet igazán hatékony, ha párhuzamosan

a gyereket körülevő közösségben is folyik konfliktus feldolgozó munka.

Nincs tehát ilyen pont, ahol a pedagógustól a pszichológusnak kell átvenni a problémát, de van olyan szint, ahol a pedagógus kérheti, kérje a pszichológusi segítséget.

Általánosan mondom, hogy több figyelmet kellene fordítanunk – és ezen belül az iskolának és a szülőknek együttesen – a gyerekek nem kognitív képességeinek fejlődésére, fejlesztésére.

CSH: Napjainkban egyre több olyan problémáról hallunk, amikor egy közösség életét megkeseríti az erőszakos viselkedés; s az online tér megjelenésével az eddigiekhez képest újfajta zaklatási formák is felbukkantak. Miért ennyire frusztráltak a mai fiatalok, miért csak agresszivitásban vezetik le feszültségeiket? Túlterheltség? A szülők válása? Videójátékok? Általános közhangulat?

Cs.M.: Ez két kérdés, az egyik, hogy mi az online tér hatása és a másik, hogy frusztráltabbak-e a gyerekeink. A két kérdés nagyon összefügg, kezdem az online térrel.

Az online tér nem hagy pihenni.

Régen a gyerek hazament az iskolából és nem tudta mi történik a többiekkel, esetleg felhívta a barátját, vagy bármilyen más programon találkozott egy-két gyerekkel. Ma gyakorlatilag egész nap kapcsolatban vannak, lehetnek egymással a gyerekek. Ebben, ahogy látom, sokszor a felnőttek sem különböznek, ami jó mintának egyáltalán nem nevezhető. Felnőttek és gyerekek sokszor azt hiszik, hogy kimaradnak valamiből, az állandó megerősítés kell, hogy benne vagyok a rendszerben, figyelnek rám, fontos vagyok. Ezekhez az online kapcsolatokhoz sokszor valódi kapcsolatok is társulnak, de sokszor csak

„mintha kapcsolatok”.

Azt a látszatot keltik, mintha sok és jó kapcsolatom lenne, de tényleges tartalom nincs mögötte. A gyerekek, akik sokat vannak az online térben, részben minket utánoznak, mert utánzással tanul a gyerek, részben keresik a saját kapcsolatrendszerüket és ilyen módon egy

látszat világot kezdenek felépíteni maguknak.

Fontosnak tartanám, hogy a kapcsolatok inkább és döntően személyesen történjenek és ne az online térben.

És ehhez kapcsolódik, hogy frusztráltabbak-e a gyerekeink? Igen, azok! Egyre több a követelmény, minden szülő azt szeretné, hogy többre vigye a gyereke, ezért szinte

korlátlanul terheljük őket

tanulással, külön órákkal, programokkal. A túl sok követelmény mindenképpen növeli a gyerekekben a feszültséget, neki a saját életkorát kell élnie és

nem a „felnőtt létre kell készülnie”.

Tanulnia kell, mert tanulni jó, részt kell venni az otthoni feladatokban, mert együtt élünk és ott munkamegosztásnak kell lenni. Kisgyerekként a saját játékait is ő rakta el – jó esetben – tehát már akkor is volt munkamegosztás a közös életünkben.

Nem tudjuk eléggé, hogy az a gyerek lesz sikeres felnőtt, akinek bármely életkorban van saját önbecsülése, önbizalma, aki egyedül tud dönteni a saját dolgaiban, aki felismeri és kezelni tudja az érzelmeit, kreatív és jók a társas kompetenciái. Ezekről annyira keveset tudunk, hogy a saját gyerekünkre nem is nagyon nézünk így rá, hogy Ő hogy van ezekkel.

Az összefüggés a frusztráció és online tér között, hogy ma sokféle érték és mellette sokféle értéknek tűnő viselkedés jelenik meg az online térben, a médiában és a tömegkommunikációban is. Ilyen körülmények között a szülőknek, de még az iskoláknak is

nehezebb a valódi értékek megtalálása

és közvetítése. Ezekkel társadalmi szinten tudatosan többet kellene foglalkozni.

CSH: Mit tehet egy intézmény, adott esetben egy iskola azokkal a tanulókkal, akik sokszor maguk is áldozatok (otthoni bántalmazás, elhanyagolás miatt), illetve mit tesz a gyakorlatban? Jó, ha kiemeljük őket a közösségből, vagy inkább a közösségen belül kellene aktívabban keresni a megoldásokat?

Cs.M.: A bántalmazás igen széles skálájú lehet, mert a tényleges fizikai bántalmazáson túl nagyon megterhelő, de kevésbé látható a szóbeli,

verbális bántalmazás.

Ez legalább annyira veszélyes és negatív hatású, mint a fizikai bántalmazás. A bántalmazással az az egyik legnagyobb nehézség, hogy a

bántalmazott szégyelli a bántalmazást, ezért amíg lehet, titkolja azt.

A családi, otthoni környezetből való kiemelésnek jogi feltételei vannak, de sok példánk van arra, hogy a kiemelés nem valódi megoldás, mert nem kerül a gyerek elfogadó, támogató közösségbe, és így teljesen elveszti a gyökereit.

Iskolai csoportokban elsőként az adott osztályban való közösségi megoldás nyújtja a legtöbb segítséget, de másodlagos megoldásként a másik osztályba (iskolába) helyezést is el tudom képzelni, mint lehetséges eredménnyel kecsegtető megoldást.

CSH: Magyarországon milyen jó gyakorlatok léteznek ezeknek a helyzeteknek a megoldására? Elérhetőek ezek a pedagógusok számára? Tanítják ezeknek a helyzeteknek a kezelését a tanárképzésben?

Cs.M.: Magyarországon sok jó gyakorlat van, ezt, ezeket a helyi közösségek ismerik, a diákok és a tanárok is tudják, hogy melyek azok az iskolák, ahova szívesebben járnak a gyerekek. Vannak tehát ilyenek, a kérdés az, hogy

miért nem terjednek?

A pedagógusok sokszor mondják, hogy leterheltek és ez így is van. Az ismert jó gyakorlatok is persze leterhelt iskolákban, leterhelt pedagógusok körében vannak, a kérdés, hogy mitől működnek mégis?  Nem egyik napról a másikra alakulnak ki. Hosszú éveken keresztül épülnek fel, kis lépésekből. Bárki ma is el tudja kezdeni, nem kell mást tennie, csak minden osztályában évente egy új módszert, megoldást kellene bevezetnie.

Néhány év alatt látványos változás kezdődik meg. Könnyebb lesz újabb megoldásokat találni, a gyerekek jobban fogják élvezni a tanulást és könnyebb lesz velük „dolgozni”.

Az új megoldások lehetnek akár csoportokban végzett munkák, tanulások, akár a digitális eszközökre való nagyobb támaszkodás, vagy az internet világának jobb használata. Nem tudom, hogy pontosan így találkoztam-e az említett megoldással, de történelemben év végi ismétlésként biztos lehetséges feladat, hogy az év közben tanult történelmi személyiségek milyen álláshirdetést adnának fel, ha toborozni akarnának újabb embereket a csapatukba. Többet kellene a gyerekeket csoportosan és egyedül is szerepeltetni, prezentáltatni.

A pedagógusok sokféle jó gyakorlatot találhatnak, de most még keresni kell, kevés a tapasztalat átadó fórum, program. A képzésben, a lehetségeshez képest kevés ilyen módszert tudnak megismerni a hallgatók. Az egész folyamatban

a kezdet a legnehezebb,

de a sikerélmények nagyon hamar jönnek és utána már könnyű alkalmazni a bevezetett új módszert.

CSH: Melyik életkorban veszélyeztetettebbek a gyermekeink? Óvodában még biztonságban vannak egymástól, de kiskamaszkorban már nem? Hol a határ?

Cs.M.: Minél kisebbek a gyerekeink, annál nehezebb a nehézségek, problémák tényleges megértése, de

mindig látszik, ha valami baj van.

Az intézmények a nehezen kezelhető gyerekek elfogadásával és minél jobb integrálásával tudnak segíteni. A gyerekek nagyobb korában, kiskamasz korban már jól lehet támaszkodni a kortárs csoport működésére is, a csoport által kialakított értékek és működési mód befolyásolásával.

Ma egyébként azt mondják az óvodában, hogy

már a 3 éves gyerekek is mások, másabbak, mint néhány évvel ezelőtt.

Ez biztos, hogy a családokból jön, s nem lehet megjelölni egy okot, hogy mi változott, de az biztos, hogy a szülők azért, hogy szeressék őket, ma engedékenyebbek, mint régebben és bizonyos mértékben túl védik, kényeztetik a gyerekeiket. Pedig az engedékenységgel szemben nem szigorúnak kell lenni, hanem egyértelmű kereteket, szabályokat kell felállítani, amiben aztán teljes szabadságot kaphat a gyerek. Ez biztonságot ad, a fiatal tudja, hogy mihez kell igazodni és azt is, hogy mit szabad. Ennek következtében nem esetenként kell szülő-gyerek csörtéket vívni, hanem mindenki tudja, hogy mik a játékszabályok. A baj azonban az, hogy ezt sajnos a szülők is sokszor megszegik.

CSH: Mennyit számít a pedagógus példamutatása, viselkedése ezekben az esetekben? Mindig a családban kell keresni a megoldást?

Cs.M.: Persze, nagyon fontos a pedagógus.

Referencia személy,

a gyerekek, tőle, tőlük is vesznek mintákat. Felnőttként is vissza emlékezhetünk, hogy voltak szigorú tanáraink, de ha ők szerették a tantárgyukat és az oktatást, akkor mi is szerettük őket. A gyerekeknek szükségük van a növekedésük során olyan más felnőtt referencia személyekre, akiktől tanulnak. A megoldást azonban sem a család, sem a tanárok nem tudják egyedül adni a mai helyzetben. Azt gondolom, meghatározó a család, de ha valamit a család nem tud biztosítani, akkor az iskolának is kell segíteni, megoldani, hogy kiegyensúlyozott gyerekekből később kiegyensúlyozott felnőttek legyenek.

A mai gyorsan változó világban nem mindenre tudunk azonnal megoldásokat, ezért

több együttműködésre lenne szükség a szülők és az iskola között.

Sok újfajta együttműködés, beszélgetés és gondolkodás a felnövekvő generációk sajátosságairól, az új helyzetek kezeléséről – ez az út vezethet a probléma megoldásához.

Az interjú megjelenése előtt újra megkerestük Cserey Miklóst, kíváncsiak voltunk, miként vélekedik a Magyarországon történt támadásról: Egy 17 éves diák múlt hét csütörtökön megkéselte a fizikatanárát egy győri középiskolában.

Cs.M.: Szomorú, hogy ennyire aktuális lett a kérdés. Szerencsére nem végzetes a történés, de biztosan minden szereplőt nagyon erősen érint és itt a környezetre is gondolok. Biztos, hogy nekik sokat kell magukkal foglalkozni és jó lenne hallani majd erről a folyamatról.

Azt látom, hogy a diák “csapda helyzetbe” hozta magát, mert “megígérte”, ebből nagyon nehéz visszalépni. Nem lehet könnyű az osztálytársinak sem, mert ők nyilván látták, hogy mi fog történni, de ott és akkor nem avatkoztak be, ezzel most nekik saját magukban kell “elszámolni”.

A pedagógust nagyon tisztelem az eddig hallottak alapján, mert ő bár a személyét érte sérelem, de

nem személyesnek tekinti a támadást.

Bátor osztályfőnököknek ajánlom, hogy ezt

a témát vigyék be az osztályukba és közösen beszélgessenek róla.