„A sikerélmény nélkülözhetetlen egy gyerek számára”

“Van egy plusz, amit más nem adhat, csak a magyar néptánc: hogy ez az én nemzetemnek a gyökere, és már az ükapám, meg az ő apja is ezt csinálta! (…) Ki nem élvezi, ha a közönség neki tombol, ő meg hajlong – már három évesen – az Operaház színpadán? (…) Maga a tánc is nevelőerő, de van egy másik ereje: a közösség. (…) A sikerélménytől pedig egészséges önbizalmat, ebből eredően tartást kap a gyerek, és ez a legtöbb, ami ma adható a fiatalságnak.” Tímár Böskével, a Csillagszemű Táncegyüttes “szívével” beszélgettünk.

Hogyan született a Csillagszemű Táncegyüttes?

Már régebben foglalkoztatott a gondolat, hogy gyermek táncegyüttest kéne létesíteni. A Magyar Állami Népi Együttesben voltam (ahol férjem, Tímár Sándor volt a koreográfus és művészeti igazgató) és éppen megszületett az ötödik gyermekünk, amikor úgy gondoltam, itt az ideje, hogy megvalósítsam ezt a régi tervemet. Már csak a saját gyerekeim kedvéért is, hogy legyen egy megfelelő műhelyük. Ennek tizenkilenc éve, húsz évesek leszünk a jövő évadban. Először mint az együttes gyermekcsoportját hirdettem meg, és az akkori igazgatónk ötven főt engedélyezett. Ez a létszám viszont már az évad végére százötven főre duzzadt, és ezt sokallta a vezetőség. Nekem viszont eszem ágában sem volt elküldeni a gyerekeket, ezért egy magáncéget létesítettem, egy táncművészeti kft-t, ott folytattuk együtt. Mindenki azt mondta, hogy nem vagyok normális, a művészetből nem lehet megélni. De hál’ Istennek, még vagyunk, azóta is magántársaságként működünk – az egyetlenként Magyarországon – és ma már több mint hatszáz táncosunk van.

Táncolni tanítanak, vagy a fellépésekre készítik fel a gyerekeket?

Egyenrangú a két dolog. Hároméves kortól vesszük fel a gyerekeket, de nálunk mindenki, még a legkisebbek is táncosnak számítanak. A férjemmel kifejlesztett Tímár-módszer lényege, hogy minél kisebb korban ismertessük meg a gyerekeket ezzel a kultúrával, mert ha még picik – és ebben a korban borzasztó lelkesek is – akkor teljesen magukba szívják. A hétköznapjaik, az életük részévé válik a tánc, a zene, a ritmus, a közösség. Nagyon fontos, hogy a gyerek jó közösségben legyen, ahol jól érzi magát. És a tánc egy olyan dolog, amiben nagyon rosszul nem érezheti magát senki. Ehhez társul a fellépés – már hároméves kortól – amit nagyon szeretnek a fiatalok. Ki nem élvezi, ha a közönség neki tombol, ő meg hajlong már háromévesen az operaház színpadán? Maga a tánc is nevelőerő, de van egy másik ereje: a közösségben alkalmazkodni kell egymáshoz, vigyázni kell a másikra, a térformákra, nem szabad rátaposni a lábakra, rendetlenkedni.

Kibírják ezt a fegyelmet a gyerekek?

Nálunk nincs rosszalkodás, rendetlenkedés, ami kifejezetten abból fakad, hogy tánc közben fegyelmezettnek kell lenni. De ők ezt megértik: hozzánk nem egy zsák bolha jár, pedig hetven-nyolcvan fő az átlag létszám a legkisebb csoportban. Viszont a gyerek rendezett keretek között mozogja ki magát, hiszen nem lehet össze-vissza ugrabugrálni, mindennek megvan a maga rendje, formája. És ezt pillanatok alatt meg tudják tanulni. Nem hiszi el senki, hogy ennyi gyerekkel lehet dolgozni, pedig nem nagy stábbal tanítunk, maximum ketten vagyunk egy próbán. De a gyerekek fantasztikusan fegyelmezettek.

A sikerélmény pedig egy olyan dolog, ami nélkülözhetetlen egy gyerek számára. A felnőttnek is nagyon jó, ha van, de ha gyerekkorban megkapjuk, másképpen állunk az élethez. Egészséges önbizalmat, ebből eredően tartást kap a gyerek a sikerélménytől, ezért úgy gondolom, ez ma a legtöbb, ami adható a mai fiatalságnak. Ezt nem nagyon kapják meg mostanság, nagyon nem jó a helyzetük ebből a szempontból.

Miben nyújt többet a néptánc más zenés-mozgásos foglalkozásokhoz képest?

Ez művészet, méghozzá összművészet. A sport is szép dolog, én a tánc előtt sikeres versenytornász voltam, megtapasztaltam azt is, és szerettem. De összehasonlíthatatlan a művészet erejével való nevelés! Mert szépek a dalok, mert szép a tánc. Ott vannak a szép ruhák, a gyerekek imádják, hogy fel lehet öltözni. Itt minden a művészet és a szépség erejével hat, nem a teljesítmény a lényeg, hogy „jajj, most egy ponttal kevesebb lett, és akkor már négyes vagyok…” A társas kapcsolatok is nagyon fontosak, hiszen fiúnak lánnyal együtt kell táncolni.

Pedig az iskolás gyerekek sokszor egymás kezét sem hajlandóak már megfogni…

A mai fiatalok nehezen építenek ki társas kapcsolatot, de mivel nálunk annyira kicsi kortól táncolnak együtt, nincs olyan probléma, hogy nem fogják meg egymás kezét. Egyszerűen nem alakul ki hat éves korra. Az is megfigyelhető, hogy az iskolai szóbeli felelet elsikkadásával egyre nehezebben fejezik ki magukat a fiatalok, ami szintén nem túl jó tendencia. Nálunk viszont kell énekelni, egyedül, szólóban megmutatkozni, ez mindenféle szempontból fejleszt! A ritmusról nem is beszélve, ami egy csodás dolog, és rengeteg szempontból fontos!

És akinek nincs ritmusérzéke?

Gyerekkorban még minden fejleszthető! A kicsik között nincs olyan, hogy tehetséges vagy nem tehetséges. A gyerek nyitott könyv, mindent ki lehet belőlük hozni! Természetesen van, aki később kerül hozzánk, mindenféle csoportunk van, ahova lehet csatlakozni a különböző korosztályoknak, de valójában a hatszáz főből most háromszáz óvodás. Az alapító tagjaink, akik huszadik éve táncolnak, még mindig rengetegen itt vannak nálunk. Fantasztikus, hogy mennyire nincsen lemorzsolódás az első ötvenből! Ők már szuper táncosok lettek, messze az átlag felett, mindenki egyetemista, főiskolás vagy már diplomás közülük!

Külföldön is fellépnek, sőt tanítanak is ha jól tudom…

Az alapító tagjaink gyerekkoruktól kezdve bejárhatták a világot, ami szintén nagy formáló erő volt számukra. És ők gyakorlatilag tényleg eljutottak a világ minden tájára az elmúlt tizennyolc évben. Rengeteg műsort adtunk külföldön és belföldön is Japántól kezdve Európán keresztül Brazíliáig. A kurzusokat mi, tanárok tartjuk.

Tényleg Japánban a legnépszerűbbek? Ennyire passzolnak a kultúráink?

Ez tényleg érdekes, mert a legtöbb külföldi kurzust olyan helyen tartjuk, ahol valamilyen magyar kötődés is van, például Észak-Amerikában, Dél- Amerikában, de még Ausztrália is ilyen, Európáról nem is beszélve. A japánokkal viszont nem magyar kezdeményezésre indult az együttműködés. 1978-ban kaptuk az első meghívást férjemmel, Tímár Sándorral, hogy tanítsunk japán egyetemeken. Az ottani folklór szövetség elnöke fedezett fel bennünket egy angol fesztiválon, borzasztóan tetszettünk neki, beszélgettünk a lehetőségről, de nem vettük komolyan. Aztán pillanatok alatt megérkezett a meghívólevél…hat hét alatt átszeltük az egész országot! Borzasztó sikeres körút volt, és azóta egy év sem maradt ki, volt, hogy többször is mentünk. Én hetvenhetedik alkalommal megyek idén, és most, hogy a férjem már idősebb, a legnagyobb fiam a segítségem.

Honnan ez az erős vonzalom a néptánchoz?

Nagyon szép az ír néptánc és én is szerettem Brazíliában szambázni, de az nem az én kultúrám. Ez az a plusz, amit más nem adhat, csak a magyar néptánc. Hogy ez az én nemzetemnek a gyökere, és már az ükapám, meg az ő apja is ezt csinálta! Ez mindenképpen más tartalmat ad neki, amit a sport mondjuk nem tud. Mert teljesítményen, tudáson alapul, nem pedig szépségen. Az is nagyon tiszteletre méltó, de nem lehet összehasonlítani a tánccal, mert azért ez lelkiekben is sokat ad – felnőttnek gyereknek egyaránt.

Tudatos választás volt ez az életében?

Én gyakorlatilag véletlenül kerületem a Bartók Béla Táncegyüttesbe, aminek a férjem volt az akkori vezetője. Semmi előzetes információm nem volt a néptáncról, mint említettem, tornász voltam. De a gimnázium mellet már nem volt időm az edzésekre, ezért kerestem egy másik mozgáslehetőséget. Az egyik barátom vitt el oda, mert ott este voltak a próbák, így részt tudtam venni rajtuk. Aztán tehetségesnek tűnhettem, mert Tímár Sándor felfigyelt rám, de meg is tetszett, megszerettem az egészet, és mire leérettségiztem, már tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát táncművész táncpedagógus szakon, táncos és tánckari assztisztens voltam, és amikor a férjemet kinevezték az Állami Népi Együttesbe, mentem vele. Szólista és tánckar vezető voltam, közben pedig születtek szépen sorban a gyermekeim. Öten vannak – négy fiú és egy lány – ami nem volt általános a táncos berkekben! Aztán amikor a legkisebb megszületett, már nem akartam visszamenni a színpadra, hanem megvalósítottam a Csillagszeműt.

Korunk aktuális kérdése: hogyan tudta összeegyeztetni a családot, öt gyerek nevelését a tánccal?

Azért nem volt egyszerű, csak én nem voltam híve annak, hogy azért, mert valaki táncos, ne legyen gyereke. Ez a szemlélet nekem soha nem tetszett, pedig én nagyon fiatalon mentem férjhez, tizennyolc évesen, és már tizenkilenc évesen anya lettem. De a táncos pálya véges – ezt megtapasztaltam az Állami Nép együttesben – idős korban kiteszik az embereket. Voltak negyvenöt éves kolléganőim, akik reszkettek, hogy nem kapnak szerződést, de közben nem értettek semmihez: ott álltak család, munka nélkül.

Azért nagyon sok segítségem volt: főleg anyukám, gyerekőrzők. A legnagyobb gond az volt, amikor hosszú turnékra kellett menni, na, az nem volt könnyű. De elég rugalmas volt a munkabeosztásunk, sokat tudtunk lenni a gyerekeinkkel, és azért, ahogy felnőttek, azt látom, hogy kiegyensúlyozott felnőttek lettek. De az biztos, hogy nem volt szokványos helyzetünk. Aminek nagyon örülök, hogy mindegyikük táncol, amellett, hogy mindegyiküknek megvan a maga élete. És abban, hogy a legnagyobb fiam a fő munkatársam lett, semmi erőszak nem volt!

Nem féltette az alakját, a karrierjét?

Nekem szerencsém volt, mert magas, vékony alkatú voltam, már szülés után egy hónappal visszanyertem az alakomat. De ma már más a világ is. Az utóbbi tíz évben annyira erősen sugallták a nőknek, hogy az önmegvalósítás fontosabb – előbb legyen meg minden, utána jöhet a gyerek – hogy ez most nagyon más irányba terelte el a gondolkodásmódjukat! Szerintem minél többet gondolkodik egy nő, annál több érvet talál, hogy miért ne legyen még gyereke…pedig ez a természet rendje, ezen nem nagyon szabad gondolkodni, úgyis minden elrendeződik! A gyereket nem érdekli a luxus, csak a felnőtteket, itt az első tévedés. Mert az igazából a szülőt érdekli, hogy mindene meglegyen, a gyereknek csak az kell, hogy legyen mit enni, meg szeressék, az első években semmi másra nincs szüksége. Persze most nagyobb a veszély, rettenetesen félti mindenki az állását, ezért megértem, ha a nők hamar dolgozni akarnak és nem tudnak három évet otthon lenni. De az a gyerek akkor is felnő, ha óvodába, bölcsődébe kell mennie! Mi is kibírtuk és felnőttünk, pedig a mi szüleinknek már hat hét után vissza kellett menni dolgozni! A gyerekvállaláson nem lenne szabad ennyit gondolkodni!