A sikeres házasság és családi élet titkai

Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szociális és Családügyért Felelős Államtitkársága a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézettel korábban meghirdette a „Családsikerek” – irodalmi és fotópályázatot családosoknak. A nyerteseket a családháló.hu által szervezett Családünnep Magyarországon című rendezvényen díjazta a Balog Zoltán miniszter és Soltész Miklós államtitkár. Ígéretünkhöz híven a díjazott pályaműveket közöljük honlapunkon.

“Hasonlóképpen, ti férjek, megértően éljetek együtt az asszonyokkal mint a gyengébb nemmel; adjátok meg nekik a tiszteletet, mint a kegyelmi életben örököstársatoknak, hogy az imádságnak ne legyen bennetek akadálya.”(1 Péter 3,7)

A mi történetünk 22 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy kedves és helyes magas fiú azt mondta nekem, hogy szép vagyok és nagyon szeret. Szerelmes lettem és hozzámentem – hatalmas fehér ruhában – azt gondoltam ez a világ legszebb napja. Valóban szép volt, de már tudom, hogy a házasság nem ott köttetett meg igazán.

Sokáig éltem úgy a mindennapjaimat, hogy azon útmutatás szerint próbáltam az életemet élni és kézben tartani, ahogyan az emberek – a szüleim vagy a körülöttem élők helyesnek tartották.

Azóta történtek olyan események az életemben, melyek elgondolkodtattak arról, hogy valóban elég-e így megfelelni az emberek elvárásainak, akik folyton kritikával illettek. Szenvedtem, mert nem tudtam megfelelni az elvárásaiknak és szerettem volna, ha mindenki szeret és ez persze képtelenségnek bizonyult. Eredménye az elkeseredés az önbizalomhiány és depressziós tünetek lettek. Át kellett értékelnem az életem iránytűit.

Megérkezett első gyermekünk minden különösebb probléma nélkül, ezért úgy gondoltuk ez így természetes. Rengeteg öröm és munka volt a gyermeknevelés, de mi testvért is szerettünk volna, ha lehet többet is. Következett egy sajnálatos spontán vetélés, melyet ma sem tudok feldolgozni.

„Nem baj anyuka! Ön fiatal, majd szül másikat „– mondogatták a szülészeten. Megszállottá váltam és új terhességet szerettem volna mielőbb. Szegény férjem nem mert vitatkozni, úgy gondolta, hogy jót tesz nekem egy új kisbaba. Segít feldolgozni a veszteséget, melyet Ő férfiként nem érthet.

Miért nem voltam elégedett az egy-szem egészséges kislányunkkal ma már nem értem én magam sem!

3 év várakozása és rengeteg teszt elvégzése után végre kisbabát vártunk megint. Csodás volt!

Elkezdődött a terhességi rutin. Ilyen-olyan vizsgálatok és AFP. 26 éves voltam és el sem tudtam képzelni, hogy bármilyen meglepetés érhet. Úgy gondolom ma már ennyi év után, hogy várandós anyaként túlságosan az orvosokra bíztam magam. Azt gondoltam, hogy ha Ők gondoznak a terhességem során, biztosan nem érhet semmi baj. Egy nagyon alacsony AFP eredmény miatt kontrollra került sor. A kisbaba down szindrómás lány.

Hát azt hiszem ez a leírhatatlan érzéshalmaz, amit ilyenkor egy várandós nő érez nem szavakba önthető. Mindenki tanácsokat osztogat, de senki nem tudja a terhet átvenni. Helyes döntés nincs. Döntés van. Jó vagy rossz? Akkor az ember feje nem a legtisztább ilyen döntések meghozatalára. Ekkor került középpontba a férjem. Ő nem volt várandós, de a teher az Ő vállát ugyanolyan erővel nyomta, mint az én vállamat. Szeretettel állt mellettem! Fogta a kezem és biztatott, vigasztalt!

Ekkor köttetett meg a házasságunk igazán!

A kis pocaklakónk közben aktivizálta magát és hihetetlen erővel tudatta, hogy itt van és simogassam, mert szüksége van rám.

Az igazi segítség Isten és a férjem szeretete volt! Sosem gondoltam, hogy másra is támaszkodhatom. Úgy éreztem a rossz hír hallatán, hogy a férjemmel teljesen magunkra maradtunk.

Istenhez fohászkodtam és Őt bombáztam a kérdéseimmel:

–        Uram szeretném a babámat megszülni, de mi lesz ha nagyon súlyos lesz az állapota?

–        Mi lesz, ha elmegyünk mi a szülei és ki vigyáz majd akkor rá?

–        A testvérét is megbüntetem azzal, ha Ő megszületik?

–        Van egyáltalán jogom ilyen kérdéseket feltenni? Van-e jogom dönteni arról, hogy élhet vagy sem? Félek nagyon! Miért pont én? Bírni fogom?

–        Milyen lesz egy séta a gyerekekkel a játszótérre? Hogy viselem majd a pillantásokat? A kislányom mit érez majd? Szégyellni fog minket? Tönkreteszem az Ő életét is?

Ezek a kérdések nem egy hívő ember kérdései – ezek egy kétségbeesett támaszt kereső útkereső anya kérdései!

Mi emberek meghatároztuk, hogy milyen képzeljük a tökéletes gyermeket – sőt azt is milyennek kell lenni egy tökéletes felnőttnek. Bár leírva sehol sincs – de valahol a legtöbb ember úgy gondolja, hogy egy down kóros gyermeknek nem lenne szabad megszületnie.

A terhesgondozáson és a genetikán csak számokat kaptunk és valami olyasféle útravalót, hogy most még megszülhetem, nem is lesz életképes stb…stb. Köszönjük ez nagy segítség volt!

A férjem adta meg a kellő lökést végül. Amikor elhangzott a genetikán ez a tanács, miszerint még megszülhetem 24. hetesen és minden megoldódik – a férjem úgy vágta be utánunk az ajtót, hogy levált a vakolat az ajtó felett. Eldöntöttük – ezt a kicsit mi hívtuk a világra és történjék bármi, akkor is a mi kisbabánk. Isten ajándéka!

Az orvosom elfogadta a döntésünket – kiderült, hogy hívő keresztény és abortuszt nem is vállal, engem csak azért műtött meg az előző alkalommal, mert a terhességem elhalt.

Ettől a naptól fogva ezzel a tudattal készültünk a kisbaba jöttére. Gyakrabban jártam ultrahangra és az orvosom mindig azzal biztatott, hogy ez a baba szerinte nem súlyos eset, mert mindene szépen fejlődik. Őszinte leszek – rengeteget sírtam, alig ettem, ami nálam nagy szó lévén, hogy várandós voltam. Elsőre 30 kg-ot szedtem fel – most mindösszesen 7 kg-t. Mostam a babaholmikat és megbeszéltük az orvosommal, hogy neurológus is készenlétben lesz a szülésnél. Kislányom játszott körülöttem és várta a kis tesót büszkén. Sokat imádkoztam, de nem tudtam azt mondani imáimban, hogy legyen meg Isten akarata.

Ha képes lettem volna elfogadni Isten akaratát, sokkal kevesebb fájdalmat éltem volna át! Féltettem a házasságomat és a kislányomat. Aztán elérkezett a várandóságom utolsó hónapja és a kisbabácska nagyon aktívan mocorgott már. Hullámzott a pocakom és a férjem mindig szeretettel simította és nyugtatgatta a kicsit. A szülés előtt valahogy megváltozik az anya – legalábbis nálam ez így volt. Egy furcsa tudatállapotba jutottam, melyben egymagam voltam a kisbabával. Nem misztifikálok – egyszerűen valami megváltozik és minden másodlagossá válik. Egy gondolat tölti be a testet és a lelket – az élet adás képességének csodája. Neked feladatod van! A tested és lelked bele kell adnod a rád váró szülésbe. A genetikai vizsgálatok alapján a baba down szindrómás lány. Az utolsó ultrahangos vizsgálat alatt az orvosunk megkérdezte, hogy mi is lett a genetikai eredmény? Soha nem felejtem el, hogy milyen sokáig tologatta ide-oda az ultrahangos fejet a hasamon. A maga csendes módján megjegyezte, hogy Ő nem genetikus és nem szeretne bennünket felzaklatni, de szerinte a baba kisfiú. Kijöttünk és akkor jöttünk rá, hogy nevet sem mertünk választani a kisbabánknak. Az első babánál hosszú névlisták voltak a hűtőre ragasztva – az egyik lista a férjemé a másik lista az enyém.

Megindultak 1998. 09. 21.-én hajnalban a fájásaim. A férjem egyetlen dolgot jelentett ki, nem fogunk kiborulni – Ő felkészült és ott lesz végig mellettem! Az orvossal együtt reggel 8-ra bent voltam a szülőszobán, ahol beindult a kórházi protokoll. A szülésznő is felkészülten várta a kisbabát – tájékoztatták a várható nehézségekről. A neurológus végig vonalban volt. A kisfiam 12.15.-kor született meg épen és egészségesen három héttel a kiírt időpont előtt. A szülőszobában hirtelen kitört a káosz – az orvosom a kiemelés pillanatában nem nekem mutatta meg a babát, hanem a férjemmel nézték és nézték a síró kisfiúcskát. Aztán azt mondta az orvosom – gratulálok anyuka egészséges fia van. Ezzel elrohantak a kicsivel és a neurológus megvizsgálta. Én azt hiszem nem tudtam felfogni, így csak sírtam és sírtam. A férjem szintén. Még jó, hogy nem fogunk kiborulni…

Akkor megfogadtam, hogy többé nem teszem ki magunkat ilyen stressznek és nem akarom még egyszer ezt a tehetetlenséget átélni. Minden babaholmit elajándékoztam és csak hálálkodtam a Mindenhatónak. Bár nem vált ketté a tenger, de csoda történt velünk – a mi saját csodánk!

Mit köszöntem meg Istennek – azt, hogy velem volt, hogy mellettem állt, hogy elfogadott úgy ahogy vagyok. Isten a lelkemet látja és nem a testemet. A szívembe lát és vigaszt nyújt. A férjemnek

soha nem tudom eléggé meghálálni, hogy hű maradt hozzám és a házassági eskünkben elhangzott „jóban-rosszban” szavakat komolyan vette és veszi 22 éve.

Ez az élmény sok mindenre megtanított!

Más lett az értékrendem. Talán ez volt az értelme az egész kálváriánknak.

Ma négy gyermekünk van! Hiába – menthetetlenül optimisták vagyunk!

Azóta sokszor találkoztam beteg gyermeket nevelő szülőkkel és látom azt is, hogy milyen szeretetben élnek. Sok kérdést amit akkor tettem fel – ma fel sem tenném.

Miért pont én? – Miért másnak is fájdalmas és nehéz!!!!!!!!

Miért down szindróma? – Miért hiszen lehetne egy gyermekkori leukémia és akkor az anya nem is kap döntési lehetőséget előtte. Lehet, hogy kamaszként drogfüggő lesz – ezt ki mondja meg előre?

Miért-miért-miért, mert Isten ajándéka és ez az Mi ajándékunk Tőle.

A férjem beteg gyermekeket szállít nap, mint nap és mesél róluk, mert érdekel a történetük.

Mindennap szembesülök azzal, hogy mennyivel könnyebb a sorsunk sok családnál, akik

mégis méltósággal élik az életüket. Ők azok a hősök, akik elmondhatják mindennap végén, hogy sikeres napot zártak. Az én gyermekeim és a down-s babák között Isten nem tesz különbséget – számára a lelki tisztaság látható. Mi emberek teszünk különbséget pedig nem kellene. Találkoztam és ismerek olyan anyukát, aki 37 éves fiát ápolja nagy odaadással – sajnos egyedül! Ez az ami igazi és követendő példa számomra. Az igazi odaadás és elfogadás. Úgy képzelem ez az amit Isten igazán értékel egy emberi lényben. Az elszántság, mely sikerre visz. Törekedni a legjobbra, melyre képesek vagyunk és nem a lehetetlenre áhítozni. Az örök elégedetlenség melegágya ez. Még mindig nem értjük, hogy az anyagi javakkal nem vagyunk gazdagabbak – csak az emberi értékek adnak tartós boldogságot! Házasságunk alapját az odaadás, a feltétel nélküliség, a megbeszélés és meghallgatás képessége adja – a szerelem és szeretet a ráadás, mely maga a boldogság és beteljesülés!

Mi a mai napig napról-napra élünk és tervezni is éppen csak néhány napra tudunk. Ettől mindig nagyon szorongtam. Sokat dolgoztam és dolgozom – a legkisebb gyermekünkkel nem is tudtam csak 1 évet otthon tölteni. Ezek a problémák azonban nem viselnek meg úgy, mint régen. Ha valami számomra megoldhatatlanná válik egyszerűen elengedem. Leteszem a terheim Isten lábához és kérem, hogy vegye el – vegye át. Soha nem kérek pénzt – nem számít – erőt kérek és egészséget a férjemnek, szüleinknek és gyermekeimnek. Társsal menni az úton hatalmas megkönnyebbülés! Sokszor félek pedig Isten mindig körbevesz minket a szeretetével és megértésével – olyan, mint egy meleg puha takaró, amely melenget – véd és vigasztal. A hitemért naponta meg kell küzdenem újra és újra. Nem Isten változik, hanem a kívülről érkező behatások billentenek ki a nyugvópontról és mindig vissza kell kapaszkodnom.

Köszönöm a férjemet, aki szeretném, ha akkor is mellettem lenne, amikor a gyermekeink már saját társaikkal élnek tovább! Ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy reméli fog még mellettem kockás mamuszban keresztrejtvényt fejteni.

Azért még kaptam egy szép mondatot, amely talán a leginkább jellemzi a hittel élők állapotát.

A mondat így szól:

„Ha egy gondolatban nem érzem a gondviselés örök illatát, akkor nem érdekel!”

 (The Sunset Limited)

Úgy gondolom, hogy ez az illat a betegeket és időseket is körbeveheti, ha hitben és szeretetben élnek. Hiányozhat viszont tökéletesnek tűnő életekből a gondviselés édes illata!

Egészséges gyermekeket kaptunk Istentől és a szüleink is velünk vannak még. Ez siker? Nem ez már boldogság!

Találkoztam olyan szülőkkel, akik beteg gyermekeket nevelnek teljes elfogadással. Ilyen erős hitű anya szeretnék lenni én is! Szeretném, ha a gyermekeim életét is megkönnyítené a tudat, hogy nem egyedül mennek az úton.

A legnagyobb kincseim a férjem és a gyermekeim, valamint az igaz barátok. A legnagyobb siker az Ő létezésük. Számomra nem tudatos döntés, hanem érzelmi és lelki gyönyörűség az erős házasság és a gyermekáldás. Nem lehet olyan anyagi állapot, amely számomra előbbre való lenne, mint egy kisbaba érkezése. Remélem, hogy a gyermekeimnek elmondhatom, ha társra találnak, ne az anyagi boldogulást tegyék első helyre, hanem a lelki társuk megtalálását, hogy bátran vállaljanak kisbabát, mert a világ legnagyobb kalandja vár rájuk – egy kimeríthetetlen örömforrás – olyan csoda melynek értéke pénzben soha sem kifejezhető. Bár már őszül a hajam és a szemem körül igen sok a szarkaláb, de mindig örömmel tartok egy új életet a kezemben. Ma is kisbabákkal foglalkozom és mindig újra és újra elvarázsol, hogy mindegyikük egyedi és megismételhetetlen csoda. Látom, ahogy szüleik vonásai tovább élnek a kicsik arcán és a mosolyuk apáé vagy éppen anyukáé. Az én kincseim mosolyukban talán továbbadják majd a következő generációknak a mi szeretetünket és mosolyunkat. Ez a mi házasságunk és családunk sikere.

Domaházi Barbara – ma már négy gyermekes édesanya