Segítség, bántják a gyermekem!

Hogyan vehetjük észre szülőként, hogy a gyermekünket bántalmazzák?

Iskolások
2017. szeptember 19. Varga Szilvia

Hogyan vehetjük észre szülőként, hogy a gyermekünket bántalmazzák?

Amit legelőször megfigyelhetünk, az a gyermek viselkedésében és/vagy tanulmányi eredményeiben bekövetkező változás:

• az eddig jókedélyű gyerek zárkózottá, tartósan rosszkedvűvé válik,

• nem mesél az iskoláról, az osztálytársakról,

• nem akar iskolába menni, akár el is sírja magát emiatt,

• nem akar részt venni fakultatív iskolai programokon,

• gyakran beteg (fejfájás, hasmenés, gyomor panaszok, émelygés),

• romlanak a jegyei.

Szülőként tudjuk, mi az a változás, ami nem átmeneti, nem a kamaszodásnak vagy más, a környezetünkben, családi életünkben bekövetkezett változásnak tudható be. Érdemes ezeket észre venni, és mielőbb segíteni a gyereken, mert a bántalmazásnak sokszor súlyos következményei lehetnek: állandósuló pszichoszomatikus betegségek (kényszeresség, tik, krónikus fej- és gyomorfájás), szorongás, önbizalomhiány, önértékelési zavarok, depresszió, öngyilkossági hajlam.

Mik a leggyakoribb bántalmazási helyzetek?

• Bűnbakképzés: amikor a az igazi vétkesek mást „dobnak” a pedagógus elé, az áldozat pedig alkalmazkodik a kialakult helyzethez. Sokszor az áldozat hosszú időre benn ragad ebben a szerepben. Ő lesz az osztály vesztese.

• Strébernek kikiáltás: a gyenge vagy közepes tanulók megkezdik a jó tanuló(k) kiközösítését. Segíthet a helyzeten, ha több „stréber” van az osztályban, és ők legalább összetartanak.

• Rivalizálás: a diákok egymás ellen „harcolnak” valamiért vagy valakiért.

Nehezítheti az iskolai zaklatás felismerését, hogy az áldozatok sokszor nem mondják azt el senkinek. Sem szülőnek, sem tanárnak.

Miért nem mondják el?

A hallgatásnak több oka lehet:

• Az áldozat annyira szégyelli magát, hogy úgy tesz, mintha meg sem történt volna a dolog, még magának sem vallja be a történteket, hátha az magától elmúlik.

• A gyerek alapvetően is visszahúzódó, szorongó, fél attól, mit fognak szólni a szülők, majd pedig a tanárok és a többi gyerek. El akar kerülni mindennemű konfliktust és nyilvánosságot az üggyel kapcsolatban.

• Ő is hibásnak érzi magát. Azt gondolja, ha kiderül, a szülei haragudni fognak, el fogják őt utasítani. Pedig ő szeretetre, elismerésre vágyik.

• Az áldozat eleve gyengébb önértékeléssel rendelkezik, butának, csúnyának, szerencsétlennek, „lúzernek” tartja magát. Még akár érthetőnek, természetesnek is véli, ami történik vele. Ne higgyük azt, hogy a mi rossz nevelésünk az oka, ne gondoljuk, hogy nem figyeltünk eléggé a gyerekre, nem tanítottuk meg neki, hogy illeszkedjen be, vagy hogyan kezeljen egy hasonló helyzetet! Önvád helyett cselekedjünk minél előbb!

Miért fontos mielőbb cselekedni? 

Mert a gyerekeknek szükségük van a közösségre, barátokra, mint ahogy nekünk, felnőtteknek is. Nem megoldás hagyni a problémát, és belenyugodni abba, hogy a gyerek elszigetelődik az osztályon belül. A magány olyannyira veszélyes lehet, hogy az érintett ember elveszíti az életkedvét, alapvető motivációit, és komoly pszichés vagy testi betegségek is megtámadják. A természeti népeknél például a kiközösítés egyenlő a halálos ítélettel; az áldozat lassacskán elsorvad még akkor is, ha fizikai bántalmazásban nincs is része.

De mit tehetünk?

1. Beszélgessünk a gyerekkel az iskoláról, a barátairól, érdeklődési köréről, hobbijáról. Így egyrészt egy elfogadó, támogató bizalmi viszonyt alakítunk ki a gyerekkel, ami nem csak vészhelyzetben fontos, másrészt ha rendszeresek a beszélgetések, feltehetően hamarabb fény derül az esetleges zaklatásra.

2. Erősítsük az önbizalmát! Különösen kamaszoknál fontos ez, mert náluk életkori sajátosság, hogy a hirtelen pszichés és testi változásaik miatt csökken az önbizalmuk, romlik az önértékelésük, valamint átalakulnak kortárs (és otthoni) kapcsolataik. Dicsérjük, biztassuk, hozzuk olyan helyzetbe, ahol megmutathatja pozitív tulajdonságait, és sikereket érhet el.

3. Keressünk olyan társaságot, szabadidős tevékenységet, hobbit, ahol egyrészt barátokra lelhet, másrészt kibontakozhat, kifejezheti magát. Ez nem jelenti azt, hogy meneküljünk, és ne is próbáljuk kideríteni, mi történik az osztály- illetve iskolaközösségben. De egy plusz lehetőség arra, hogy a gyerek jobban érezze magát, és kapcsolatokat építsen.

4. Ha óvodás, kisiskolás gyerekeknél fordul elő a zaklatás, akár szervezhetünk közös programot, játékot, bulit az osztálytársakkal (nagyobbaknál ez valószínűleg már nehezebben megoldható). Persze, nem feltétlen kell a „zaklatót” meghívni. Biztosan lesz néhány olyan kisfiú/kislány, akit szívesen elhív a gyermekünk, és ha már vannak barátai, szövetségesei, könnyebben ellenáll a zaklatónak, megerősödik az önbizalma, a lelke, múlik a szorongása.

5. Biztassuk arra, hogy építsen kapcsolatot azokkal, akik nem bántják. Ne szigetelődjön el! Legyen nyitott, segítőkész – de persze fontos, hogy ne hízelegjen, mert utóbbi esetben nem önmagát adja, ami hosszútávon azt eredményezi, hogy elrejti valós egyéniségét, érzéseit. Segítsen a leckében, adjon kölcsön ceruzát, radírt, álljon be az udvari játékba, kapcsolódjon bele beszélgetésekbe. Ráadásul ha barátai lesznek, akkor ők egyfajta biztonsági hálót képeznek majd, növelik magabiztosságát, jó közérzetet biztosítanak, és a bántalmazó is meggondolja, hogy egy kis csapatba beleköt-e, hisz a korábbi áldozata már nincs egyedül.

6. Ne vezessünk bosszúhadjáratot a bántalmazó, annak szülei vagy a tanárok, az iskola ellen. Egyrészt ez nem jó konfliktuskezelési módszer, nem is jó minta, valamint gondoljunk abba bele, hogy lehet, hogy sem a másik fél szülei, sem a tanárok nem tudnak a dologról, mert a zaklató ügyesen akkor és ott műveli mindezt, mikor tanár vagy szülő ezt nem láthatja.

7. Zárójelben, utolsó pontként megemlíteném, hogy segítsünk abban is, hogy a gyerek gyakoroljon önkritikát. Ez nem azt jelenti, hogy hibáztassuk. Dehogy! De elképzelhető, hogy esetleg ő az, aki undok vagy szemtelen volt, vagy eldugta, elvette más játékát, felszerelését, és ennek lett a következménye az, hogy ő is céltáblává vált. Óvatosan beszélgessünk az előzményekről, mi vezetett a konfliktushoz, stb..

Amellett, hogy segítjük a gyerek beilleszkedését, fontos, hogy oldjuk is meg az eredeti konfliktust, derítsük ki az ügyet! Gyűjtsünk információkat, és forduljunk a bántalmazó szüleihez, lehetőleg a pedagógus, az iskola bevonásával. Bár a gyerekek nagy része (45%) – Ercsei Kálmán és Nikitscher Péter kérdőíves kutatása szerint – egy barátjához fordulna segítségért hasonló helyzetben, de sokan elfogadják, sőt, igénylik a szülők (28%) és a tanárok (20%) segítségét is. Ne féljünk tehát beavatkozni, és segíteni, ne tartsunk attól, hogy a gyerek szemében ez „ciki” volna. Ha úgy érezzük, a gyermek komolyabb lelki sérüléseket szenvedett, vonjunk be pszichológust vagy más segítő szakembert a megoldásba.

Ma már számtalan lehetőségünk van: az iskolák mellett pedagógiai szakszolgálatok működnek, akiket „hivatalból” megkereshetünk, számos iskolában dolgozik iskola pszichológus, és megkereshetünk harmadik, közvetítő felet is, aki lehet például egy mediátor.

A családi mediátor szerepe, hogy kívülállóként, semleges harmadikként nézzen rá a konfliktusra, és a mindkét fél számára győztes megoldás felé terelje a feleket. Erre azért lehet szükség, mert az érintettek sokszor már nem tudnak érzelmeiktől mentesen, objektíven részt venni a folyamatban. Valamint sajnos ma Magyarországon még nincs múltja és kultúrája annak, hogy hogyan tárjuk fel és oldjuk meg okosan, előremutatóan a konfliktusokat, pedig igény volna rá: a diákok (szintén Ercsei és Nikitscher kutatása szerint) egymás álláspontjának megértésében (43%) illetve a másik fél motivációinak megismerésében (37%) szeretnének segítséget kapni, ez az alternatív, mediáció alapú technikák, az erőszakmentes kommunikáció iránti igény meglétét is jelentheti.

Könyvajánló

Ha pedig megelőzni szeretnénk egy bántalmazási helyzetet – vagy akár ha már részesei voltunk/vagyunk -, szívből ajánlok két könyvet, aminek elolvasása segíthet megérteni és átvészelni a helyzetet: Wéber Anikó – Az osztály vesztese, valamint Eve Ainsworth – 7 nap című könyve olvasmányos regény formájában mutat be bántalmazási szituációkat, segítve ezzel, hogy a gyerekek – és felnőttek – könnyebben megérthessék, mi zajlik a szereplők fejében, és rátalálhassanak a megoldásra.

Irodalom:

Ercsei Kálmán – Nikitscher Péter: Ütközések és megoldások. A tanulók közötti konfliktusok belső világa.
Új Pedagógiai Szemle 2012/7–8. számában jelent meg. 

Mindennapi ütközések – Iskolai konfliktusok és kezelésük
Szerkesztette: Györgyi Zoltán és Nikitscher Péter

(A szerző családi mediátor. Legutóbbi írása ITT olvasható.)