Ünnepeink, hiányaink – középpontban a család

A tavasz-kora nyár folyamán szinte egymást érik a családi ünnepek: anyák napja, gyereknap, szülők ünnepe, apák napja, s nem olyan régen, szeptember elején a nagyszülőket is megünnepelhettük, bár ennek még kevésbé van hagyománya mifelénk. Megannyi lehetőség, hogy legszűkebb családunk minden tagja kiemelten kapja meg a neki járó figyelmet, hogy a családban betöltött helye, szerepe ezzel is megerősítést kapjon, s átérezhesse szerettei megbecsülését, a „fontos vagy” üzenetét.

Ugyanakkor tudvalevő, hogy sajnos sokak életéből hiányzik e szűken vett családmag valamelyik tagja, vagy esetleg másvalaki tölti be a szerepét. Ilyen például a házastárs elvesztése vagy a válás következményeként létrejövő egyszülős családtípus; a gyermekáldás elmaradása (vagy másik látószögből nézve: az édesszülők hiánya) miatt az örökbefogadó, illetve nevelőszülői családforma, és a ma már egyre gyakoribb mozaikcsaládok (amelynek minimumösszetétele a szülő és gyermeke, valamint a szülő új társa).

Amikor a családban valamilyen törés következik be, és azok a funkciók, amelyek szükségesek az egészséges, viszonylag harmonikus működéséhez, hosszabb-rövidebb időre betöltetlenül maradnak, más árnyalatot kapnak a fenti ünnepek. Nem egy  gyerek éli ma úgy egészen kicsi korától életét, hogy nélkülöznie kell valamelyik szülője mindennapos jelenlétét, törődését; sok anya küzd napi szinten azért, hogy társa nélkül is megfelelően el tudja látni gyermeke(i) gondozását, kigazdálkodja a megfeleződött bevételből a kiadásokat, egyben helytálljon a munkahelyén; s milyen sokan vannak azok az elvált édesapák is, akik a legkülönfélébb akadályokba ütköznek, amikor alapvető szülői jogaikat érvényesítenék.

Az ilyen, megváltozott szerkezetű családokban a fenti jeles napok más töltetet kaphatnak, vagy esetleg el is maradnak – jó esetben csak átmenetileg. Hiszen ahhoz, hogy a családtagok egymást meg tudják ünnepelni, ahhoz érezni kell, átélni kell, hogy „közöm van” a másikhoz, hozzá (is) tartozom.  Az összetartozás-érzés, a közösség ereje olyan, mint a lisztnek a kovász: valami többé, értékesebbé, teljesebbé növeli a részeseit, ez az, ami segít abban, hogy kilépve a tágabb közösségekbe, megtaláljuk helyünket, szerepeinket, s azokat képesek legyünk jól betölteni. Ez a belülről jövő erő, a családi kohézió a kutatások szerint leginkább az együtt töltött minőségi idő, közösen végzett tevékenység által alakul ki. Ez természetesen a hagyományos családokra is érvényes, de különösen fontos az újabb típusú családszerkezetekben. Esetükben ugyanis közel sem magától értetődő a kohézió megteremtése, majd megerősítése-megtartása, lévén tagjai szinte egyik pillanatról a másikra kerülnek életközösségbe egymással, s mindennapos kapcsolatba egymás szokásaival, hozott (nem közösen kialakított) életvitelével. Így egyúttal a legsérülékenyebb családtípusok közé tartoznak. Gondoljunk csak bele: ha egy család felbomlik, az esetlegesen addig kiépített (bár minden bizonnyal ingatag lábakon álló) belső biztonság, s vele együtt az összetartozás-érzés is széttöredezik. Mind a felnőttek, mind a gyerekek esetében újra kell kezdeni az építkezést, s más erőforrások után nézni, amelyek révén töltekezni lehet. A gyerek, aki korábban mindkét szülője természetes jelenlétében növekedett, a közösen megtestesített egységben, hirtelen azon kapja magát, hogy alkalmazkodnia kell egy új helyzethez, már nem magától értetődő és elérhető mindaz, ami korábban az összetartozás s ezzel együtt jó esetben a „rendben vagyok” érzését adta. Ha pedig a felbomlott család még egy vagy több új taggal is gyarapodik, az még bonyolultabbá teszi ezt a belső „építkezést” mindenki számára.

Harcsa István A családi kohézió trendjei a gyermekes családokban című (In: Szociológiai Szemle, 2014., 24. évf. 1. sz. (40-66.) tanulmányában egyebek mellett arra hívja fel a figyelmet, hogy mivel a családi kohézió szorosan kapcsolódik a családi életciklushoz, ezért ez egy dinamikus kategória. Így nem lenne életszerű elvárás, hogy a kohézió forrása a család fejlődése (átalakulása) során mindig ugyanaz legyen, miközben sok befolyásoló körülmény változik, mind egyéni, személyiségfejlődési, mind társadalmi-kulturális szinten. Mástól függ a családhoz való tartozás érzésének alakulása és megélése egy óvodás korú gyereknél, más egy iskoláskorúnál, és megint más például a családfő esetében, konkrétan az egymásra fordított idő mennyiségének és minőségének tekintetében is.

És mástól függ például egy nevelt gyerek vagy egy nevelőszülő esetében. Ha azt feltételezzük, hogy bármely típusú család stabilitása összefüggésben van tagjai jóllétével, elfogadottság-érzésével, a különféle családi szerepek megélésének lehetőségével, akkor különösen fontos, hogy a belső kohézió miként tud létrejönni.

Szakemberek szerint az egyik legfontosabb lépés a megváltozott szerkezetű családok belső harmóniája és tagjainak „összecsiszolódása” érdekében, hogy ők maguk elfogadják az új összetételt, és semmiképp se akarjanak ugyanúgy működni, mint korábban, vagy ahogy a társadalmi elvárások a hagyományos családi életet megrajzolják. Mintegy újra kell definiálni a státuszokat, abban az összefüggésben, amelyet az élet hozott. Például az egyedülálló szülőnek a társ státusz – valószínűleg ideiglenes – megszűnését úgy kell elfogadnia, hogy mindeközben ne terhelődjön a partneri szerep egyik aspektusa sem a gyermekére. Nem ritka ugyanis a jelenség, hogy válás után az érzelmi-lelki szükségletek teljesítése, amelyek egy részéhez a felnőtt a párkapcsolata révén jut, ezek után a gyerekre hárulnak, aki olyan felnőttproblémák elhordozására kényszerül, amelyekre sem az érettsége, sem a tapasztalata nincs meg. Hasonló helyzet, amikor – főként serdülő korú fiúk esetében – a gyerek maga kezdeményezi a családfői szerep „átvállalását”, mert úgy érzi, édesanyjának erre van szüksége, neki kell betöltenie apja megüresedett helyét.

Ám a korábbi családfogalom fölülírása akkor nyer még nagyobb jelentőséget, ha az egyszülős család mozaikcsaláddá alakul. Új hierarchia, új szerepek, sőt elvárások jelennek meg, amelyek a család minden tagjától megkövetelik a másfajta, rugalmasabb hozzáállást. Nem lehet egyszerű a korábban családfői szerepű férfi számára a gyerekét egyedül nevelő nő mellett – legalábbis eleinte – megbékélni azzal a helyzettel, hogy sok mindenben nem az övé a felelősség és a döntés, különösen ami a gyereknevelést illeti. Komoly konfliktusokat szül, amikor ugyanazokat a sémákat, szokásokat, elveket igyekszik átültetni az új, még igencsak alakulóban lévő család életébe, amelyeket saját korábbi életében fontosnak tartott. Azonban az is feszültséghez vezet, ha az anya maga várja el a hozzá és gyermekéhez csatlakozó férfitől, hogy az varázsütésre betöltse a hiányzó apa szerepét; vagy a „hozott” gyermek számára igyekszik amolyan „anyapótlék” lenni, nem törődve a gyerek valós igényeivel, érzelmi szükségleteivel; hogy a tipikus, sokat emlegetett „gonosz mostoha” szerepkört már ne is említsük. S ugyanígy a gyerektől sem elvárható, hogy parancsszóra elfogadja az új családtagot, legyen az „csak” egy felnőtt, vagy akár a vele érkező gyermek(ek) is. És ez utóbbi esetben, tehát amikor mindkét fél hoz gyereket a családba, van igazán tétje, hogy ők mindketten mennyire képesek összehangolni saját múltbeli életmódjukat, nevelési elveiket. Természetesen nem a régóta kialakult értékrend gyökeres felfordításáról van szó, hanem arról, hogy van-e kellő rugalmasság, amellyel egymás hozzáállása, szemléletmódja a közös jóllét érdekében közelíthető.

Mindez befolyásolja, hogy a családtagok megtalálják-e helyüket az új formációban, megélhetik-e az elfogadottságot, betölthetik-e szerepüket. Ahhoz, hogy egy megváltozott szerkezetű családban felszabadultan megünnepelhető legyen akár a gyerek, akár a szülő, alapvető fontosságú az egymás megismerésére szánt idő. Ahhoz, hogy érzelmi biztonságot adó kapcsolatok szülessenek, megkerülhetetlen az egymásra kíváncsi, nem sürgető odafordulás, illetve befogadás. Nem könnyű ez manapság, az idővel való versenyfutásban és a munkától, információáradattól, stressztől való túlterheltségben. Mégis  talán érdemes lehet felállítani egy sorrendet, megpróbálni  a családra szánt mindennapi percek bebiztosítását, és esetleg onnan elvenni, ahonnan visszacsatolás a legkevésbé várható. A teljes kimerültséget megelőzve, esetleg már csak a félgőzzel végzett túlórából időben hazaérve olyan plusz erőforrásokra tehetünk szert egymás közelében, amelyek többszörösen megtérülnek. Sokak számára ez elképzelhetetlen, bár szeretnének így élni, ugyanakkor vannak, akik számára adott lenne a lehetőség, csak valami miatt mégsem tudják megvalósítani.

Harcsa István korábban említett, a 80-as, 90-es évek végi és 2009/10-es évi életmód-időfelhasználás kutatás alapján készült tanulmánya elgondolkodtató összefüggésekre hívja fel a figyelmet: bár negyedszázad elteltével a gyermekes családok körében nem változott számottevően a gyerekekre fordított időmennyiség, azonban a korábbihoz képest jellemzőbb, hogy a gyerekkel végzett közös tevékenységben egyszerre csak az egyik szülő van jelen, míg a másik saját – nem feltétlenül munka jellegű – elfoglaltságot végez. Ennek magyarázata lehet az idő ésszerű kihasználásának vélt gondolat, mely szerint a gyerekekkel való foglalkozás mellett így külön-külön több idő jut az egyéb tevékenységekre. Ugyanakkor ez azt is magával vonja, hogy mind a család egésze, mind a pár egymással is kevesebb időt tölt közösen – ez pedig hatással lehet a kapcsolatok tartalmára, bensőségességére is. A tanulmány arra is rávilágít, hogy körülbelül az iskoláskortól kezdve, a gyerek növekedésével arányosan egyre kevesebb a vele végzett közös tevékenység, ami azt is jelenti, hogy a párok több időt szánhatnak egymásra.

Kérdés, hogy szánnak-e. Elgondolkodtató, hogy felmérések szerint a párok körében jelentősen csökkent a közös tevékenységre fordított idő, amivel párhuzamosan növekedett az egyedül végzett foglalatosság, amely mögött alapvetően az internetes levelezés előtérbe kerülése húzódik meg – írja a szerző. Ez egybevág azzal az ellentmondásos tendenciával, mely szerint manapság globális szinten jellemző az individualizálódás, vagyis az egyén előtérbe helyeződése, ugyanakkor hatalmas méreteket ölt a virtuális térben való közösségi kapcsolatépítés, amely viszont pontosan a személyes, közvetlen jelenlét hiánya miatt sokszor felszínes, sekélyes.

Családi, s ezzel együtt egyéni életünk kiegyensúlyozottsága is nagyban függ attól, hogy ezekre a trendekre milyen válaszokat adunk: elfogadjuk-e egy az egyben, sodródunk-e velük, vagy keressük a lehetőséget a tartalmasabb, mélyebb kapcsolatok kialakítására családon belül és kívül. Ehhez elsősorban önmagunk viszonyát lenne érdemes meghatároznunk a minket körülvevő, dinamikusan változó világhoz és értékrendjéhez; ezután lehetünk képesek kapcsolatainkat, párkapcsolatunkat is „értékén” kezelni és gondozni, ami végső soron hozzájárul a családi (és azon túlmutató) életünk minőségéhez is.