Mi történt a meseolvasással?

Sokkal kevesebben és kevesebbet olvasunk a gyerekeknek, és ezért nem csak a számítógép tehető felelőssé! Szőnyi Lídia pszichológus cikke.

Gyermekkori emlékeim közé tartozik, hogy havazáskor a testvéreimmel a meleg nappaliban az ablak előtt összekuporodva szemléljük az aláhulló hatalmas hópelyheket és a lassanként kialakuló szikrázó, fehér szőnyeget. Ilyenkor rendszerint előkerült egy-egy mesekönyv is, s édesanyám kedves, meleg hangja nyomán a szállongó hókavalkádból apránként kirajzolódott a hétfejű sárkányok, hókirálynők, törpék, tündérek, lidércek, manók, hercegnők és hercegek színes serege.

December környékén mintha nyitottabbá válnánk a mesék világára, lelkesebben veszünk részt abban, hogy a gyermekeinket elvarázsoljuk, manókról, télapóról, repülő rénszarvasokról, sőt, mi több, karácsonyfát cipelő angyalkákról meséljünk nekik, hogy a mesét, a mesélést és az ezzel együtt járó meghitt együttlétet valamiképp visszalopjuk a hétköznapjainkba. Most viszont eljöttek a rohanós hétköznapok, és az időhiány gátat vethet nagyszabású terveinknek, illetve mintha maguk a gyermekek sem lennének partnerek a reformok megvalósításában. Előfordul, hogy a szülők néhány próbálkozás után feladják a küzdelmesnek tűnő „feladatot”, hiszen miért erőltetnék azt a tevékenységet, amit úgy tűnik, maga a gyermek sem élvez.

Miért nem vonzó?

Érdemes megvizsgálni, milyen akadályai lehetnek, hogy a közös meseolvasás valóban élvezetes legyen.

Folytatás a Képmás magazin honlapján.