1957 – a megtorlás éve
Mivel az akkoriban hatályban lévő törvények és jogszabályok alapján az 1956-ban megkezdődött politikai persorozatot nem lehetett volna véghezvinni, szükség volt bizonyos büntető- és eljárásjogi változtatásokra. Ekkor lépett színre a Népköztársaság Elnöki Tanácsa, amely kivéve az országgyűlés hatásköréből ezt a jogkört, számos olyan törvényerejű rendeletet hozott, amelyek lehetővé tették a koncepciós perek végrehajtását.
Egyszerűsítették a büntetőeljárást, ami azt jelentette, hogy nem volt szükség vádiratra annál, akit emberölés, rablás vagy lőfegyverrel elkövetett bűncselekmény közben értek tetten. Mondani sem kell, hogy sokszor semmiféle „bűncselekmény” nem állt a háttérben, elegendő volt, ha az illető osztályidegennek bizonyult , hiszen Moszkva elvárta az ilyen emberek minél nagyobb számban történő elítélését.
Megszületett a törvényerejű rendelet a rögtönítélő bíróságokról is, akik gyilkosság, gyújtogatás, rablás, fosztogatás, nagyobb üzemek megrongálása, lőfegver, robbanóanyag birtoklása miatt villámgyorsan kiszabhatták ítéletüket, mivel a rendelet azt is szabályozta, hogy az elkárás legfeljebb háromszor 24 óra lehet. 1956-ot követően 70 embert ítéltek halálra ilyen módon, s két órával az ítélethirdetést követően ki is végezték őket. Az efféle bíróság a nyilvánosság kizárásával működtek, fellebbezni az ítélet ellen nem lehetett.
1957-ben, hét év szünet után újra megalakultak a népbíróságok, amelyeknek egyik legfontosabb jellemzőjük az volt, hogy tökéletesen szakképzetlen „bírákból” (pl. cipészekből, hentesekből, asztalosokból) álltak, akiket az MSZMP jelölt ki erre a pozícióra. A Népbíróságok Országos Tanácsa magasabb, ezáltal több joggal rendelkező hivatalnak számított még a Legfelső Bíróságnál is, így bármikor felülírhatta annak döntéseit, ítéleteit.
Az NOT egyúttal azt is megtehette, hogy bármilyen súlyos ítéletet meghozhatott, tökéletesen összejátszva az aktuális politikai elvárásokkal. 57-től tehát már semmi nem akadályozta a megtorlásokat: Kádár és kormánya mindent megtettek azért, hogy bizonyítsák a Szovjetunió felé, hogy aki megpróbál a hatalomnak ellenszegülni, azt kíméletlenül eltiporják.
- november 4-e, tehát a szovjetek bejövetele és 1963. december 31-e között különböző kisebb bűnökért, mint illegális határátlépés, izgatás, összeesküvés, lázadás, fegyverrejtegetés, összesen 26621 emberre szabtak ki valamilyen büntetést – általában börtönbüntetést. Életfogytiglant 65 ember kapott.
A bíróságok 367 embert ítéltek halálra elsősorban a forradalomban való szerepvállalásért. Az első halálos ítéletet 1956 december 15-én hozták meg és hajtották végre. Az utolsó ilyen döntést 1961. júliusában hozták meg, s augusztus 26-án végre is hajtották.
Az egyik leghirhedtebb „bíró” dr. Borbély János volt, aki egymaga 65 embert küldött a halálba. A megtorlás azonban nem csak börtönt vagy kivégzést jelentett: annak sokkal „kifinomultabb” módszerei is léteztek, hiszen az internálótáborokba 18 ezer embert küldtek, 300 ezer embert megfigyelés alatt tartottak, tízezrek vesztették el az állásukat, vagy esélyük sem volt – a politikai bűnösök gyermekeként – továbbtanulni, normális életet élni. A börtönökben rengeteg embert tettek tönkre fizikailag és lelkileg egy életre – ez alól nem voltak kivételek a nők és számos kiskorú sem. Utóbbiak esetében egy 1957-ben hozott törvény lehetővé tette, hogy 16 év felett halálbüntetést lehessen kiszabni. Az ilyen gyerekeknél megvárták, amíg betöltik a 18. életévüket – ahogy azt például Mansfeld Péter esetében tették – és akkor végezték ki őket.
A leghirhedtebb per Nagy Imréjé volt, akit Gimes Miklóssal és Maléter Pállal együtt ítéltek halálra, majd végeztek ki 1958 júniusában. Holttestüket a budapesti gyűjtőfogház udvarán ásták el, majd évekkel később a mai napig ismeretlenek a fiumei úti temetőbe vitték, hogy a rendszerváltás után rehabilitálásuk idején újratemessék őket – immár méltó körülmények között.
Egy 1958-ban keletkezett beszámolóban, amelyet a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának elnöke írt, így foglalták össze a népbíróság munkáját: „Külön ki kell emelnünk a Legfelsőbb Bíróság II. fokon ítélkező népbíróságainak kemény ítélkezési gyakorlatát. 21 esetben változtatták halálbüntetésre az első fokú bíróság – többségében rendes bíróság – által hozott, életfogytig tartó vagy határozott időtartamú szabadságvesztés büntetéseket, ezzel is példát mutatva, hogy államunk a proletárdiktatúra elnyomó funkciója során, irgalom nélkül le kíván számolni mindazokkal, akik (…) a burzsoá restauráció reményében 1956.”
Fotó: Nagy Imre beszéde az utolsó szó jogán a halálos ítélet kihirdetését követően / Fortepan
