Akkor vagy igazán nagy, amikor térdre ereszkedsz – Böjte Csaba Balatonfűzfőn

A hagyományos Balatoni Csillagösvény Missziós Körút keretében Böjte Csaba OFM főcelebrálásával tartottak szentmisét július 10-én Balatonfűzfőn, és a közreműködő Magyar Örökség díjas Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar koncertet is adott.

család
2019. július 12. Magyar Kurír

Fotó: Családháló

Immár másodszor látogatott el Csaba testvér és a kórus Balatonfűzfőre, a Jézus Szíve-plébániára, és a helybeliek, az itt nyaralók, a köszöntőt mondó Laposa Norbert helyi plébános, a veszprémi Stadler László Dezső atya, valamint a Budapestről érkezett Vigassy Mihály atya nagy örömmel fogadták őket. A Csillagösvény tavalyi záró alkalmán esett az eső, a szervezők idén előrelátóan gondoskodtak fedett helyszínről is, de az idő ezúttal „verőfényes” volt, ahogy ezt Csaba testvér a szabadtéri mise elején a 13. századi romkápolnánál állva megfogalmazta, majd hozzátette: „Jó együtt imádkozni.” Ahogy Teréz anya mondta, akik együtt imádkoznak, együtt is maradnak. Tehát ha mi, Kárpát-medenceiek együtt tudunk imádkozni, akkor a nagyhatalmak akárhova húztak határt, mi együtt tudunk maradni.

A szentmisén a zenei szolgálatot a Boldogasszony Iskolanővérek erdélyi missziójának keretében működő Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar látta el – művészi színvonalon. A Magyar Örökség díjas kórust a nővérek énekiskolájának tanítványai alkotják: szovátai gyerekek – köztük Csaba testvér neveltjei is –, valamint a Nyárád mente falvaiban élő gyermekek. Több nemzetközi kórusfesztivált megnyertek már, a Balaton partjára ezúttal olaszországi fellépésükről érkeztek.

Böjte Csaba homíliája a kiengesztelődésről és a megbocsátásról szólt. A beszédet egy fiatal pár vallomásával kezdte, akik elmondták neki, hogy ugyan szeretik egymást, de a kapcsolatukat hibák, bűnök ásták alá, és úgy érzik, hogy el kell válniuk. „Mondtam nekik: »Inkább béküljetek ki, ember hiba nélkül nincsen, a menyasszonyod, a férjed, a házastársad sem tökéletes.« Az angyalok körében nincs szükség arra, hogy gyepálja a feleség a férjet vagy a férj a feleséget, ők nem házasodnak.

A Jóisten azért találta ki a családot, az egyházközséget, az iskolát, hogy gyaluljuk, tegyük jobbá, szebbé, ügyesebbé egymást. A mi Urunk és Istenünk nem egyszer használatos zsebkendőnek teremtett bennünket, össze-vissza kenjük magunkat, tévedünk, hibát követünk el…

– folytatta Csaba testvér. – Ha a pátriárkákat nézzük, ők sem voltak mindig a helyzet magaslatán, például József és testvéreinek történetében a legkisebb testvért a többi eladta rabszolgának. Ő azonban Egyiptomba kerül, felviszi az Isten a dolgát, és amikor a testvérei bajba kerülnek, elmennek hozzá, úgy, hogy nem is tudják, ki felé nyújtják ki a kolduló kezüket. A történet szépen végződik: az eladott, meggyalázott rabszolga, az útra kilökött testvér lesz a család megmentője, áldása. Igen, a bűnből, a rosszból születhetnek jó dolgok is.”

„Vagy nézzük Jónás történetét – folytatta a ferences szerzetes. – Olyan nagy mehetnékje nem volt Jónásnak, hogy az Úr parancsát követve megtérésre buzdítsa az »ellenséget«, magában azt gondolta: »Ott pusztuljon az egész társaság, én nem mondok semmit.« Elindul más irányba, aztán végül nagy duzzogva megérkezik Ninivébe, elmondja: »Még negyven nap, s annyi nektek, el fogtok pusztulni.« Egy szóval sem beszél arról, hogy ha megtérnének, akkor élhetnének. Fogja magát, beül valami ricinusbozót alá, és várja, hogy mikor jön az istennyila erre a vidékre. Közben eltelik a negyven nap, Ninive népe bűnbánatot tart, Istentől bocsánatot kér, és elmarad a világvége. Jónás zokon veszi, hogy Isten az ő népének ellenségét nem pusztította el, de az Úr megmondja neki: »Nézd, mennyi ártatlan gyerek van, ha te sajnálod a ricinusbokrot, ami elpusztult melletted, mennyire sajnálnám én a népemet?!« Az Ószövetségből világosan kitűnik, és Jézus Krisztus is rengetegszer beszél arról, hogy Isten azt akarja, hogy megtérjünk, éljünk. Felemeli a bajba került, bűnbe esett embert az Isten, és nem elítéli, és azt szeretné, hogy mi se ítéljük el egymást.

A gonosz lélek újra és újra rászed bennünket, egymás torkának esünk, bűnöket követünk el, de Jézus Krisztus nem a bűnös halálát akarja, nem azt, hogy egy fiatal pár elváljon, hogy egymás mellett duzzogva éljük az életünket, s azután mindenféle rákos betegség megegye a testünket, hanem azt akarja, hogy bocsássunk meg egymásnak, engesztelődjünk ki az éggel és a testvéreinkkel, és Isten gyermekeinek szabadságában éljük életünket” – tette hozzá a szerzetes.

„Tény az, hogy a családjainkban számos olyan sérelem van, amit hurcolunk magunkban, ami beletokosodik a lelkünkbe, és éljük haraggal, gyűlölettel az életünket. Hiszek-e Isten gyógyító erejében? Mikor gyóntam utoljára, hogy Isten gyermekeinek szabadságát élhessem?” – tette fel a kérdést a jelenlévőknek az ő nevükben a szónok, majd elmesélt egy közel húsz évvel ezelőtti történetet, amely az általa patronált gyerekek egyik otthonában történt.

„Egy fiatal pár jelentkezett nevelőnek a Szent Ferenc Alapítványnál, majd össze is költöztek nyolc-tíz gyerekkel. Eleinte szépen alakultak a dolgok, túl szépen is. Majd eltelt két-három hét, és egyszer csak kiderült, hogy a férj berúgott. Úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, gondoltam, nem kell egyből mindent lereagálni, hátha a másik magától kijavítja a hibáját. De a következő hétvégén megint ugyanaz történt, sőt annyira, hogy a feleség fogta magát, és elment. Mondták a kollégák, hogy a férjet küldjem haza. Elindultam, de megálltam a kápolnánál, és elgondolkodtam: pedagógus vagyok, bármit csinálok, azzal tanítok, ha most ezt az embert kirúgom, a gyerekeket arra tanítom, hogy »ha majd a te férjed iszik, vagy a feleséged valami hülyeséget csinál, akkor rúgd ki«. De éppen ezt nem akarom tanítani, hanem azt, hogy küzdjünk egymásért. Ha a gonosz lélek el akar ragadni valakit a családból, akkor álljunk köréje, fogjuk meg a kezét, imádkozzunk érte. Világosan éreztem, hogy a gonosz lélek ezt a családot szét akarja tépni, ezt az embert kárhozatba akarja taszítani. És akkor én mint pap még egyet lökjek rajta?

Felmentem hozzá, leültem beszélni vele, azt mondtam: »Nézd, annyira szeretném, hogy talpra állj, legyőzd ezt a rossz szokást.« Azt hitte, viccelek. Akkor azt mondtam: »Képes lennék egyik kezemet odaadni, hogy ettől megszabadulj. A gyerekeknek mutassuk meg, hogy igenis lehetséges a gyógyulás, a talpra állás, az újrakezdés. Mert az összes gyerek, aki nálunk van, az szinte mind azért van itt, mert az apa vagy az anya szakított, nem bíztak egymásban, bűnöket követtek el, és nem tudták azokat orvosolni.«

Az ember azt mondta nekem: már kétszer volt elvonón, de nem tudja megállni, hogy igyon. Gondoltam, ezt hamarabb is elmondhatta volna, de akkor már ez volt a helyzet, tehát azt mondtam neki: »Nézd, Jézus Krisztus azt mondta, ’bármit kértek az én nevemben, megadom nektek’. Most kérjük azt, hogy adja meg neked a szabadulás kegyelmét.« Ő letérdelt, meghallgattam a gyónását, feloldoztam, és elégtételül adtam neki, hogy elvégzi a kórházi elvonókúrát. El is vittem őt, fogadták, ott ismertem az orvost. S még ott helyben felhívtam a feleséget, és mondtam neki: »Nem azt kérem, hogy béküljetek ki, ez a ti dolgotok, de a férjed ma elkezdi a kúrát, és hiszem, hogy meg fog gyógyulni, s arra kérlek, imádkozzál te is érte, hogy sikerüljön neki talpra állni.« Átadtam a telefont a férjnek, mind a ketten sírtak. Aztán a feleség visszajött, és utána mindennap kivittük a férjnek az Oltáriszentséget, a gyerekek írtak vagy nyolcvan levelet, amelyekben az állt, hogy »Nevelő bácsi, tudjuk, hogy meggyógyulsz, szükségünk van rád, bízunk benned!«. És amikor az ember hazajött, egy nagy molinó várta a kapuban: »Isten hozott, drága nevelő bácsi!«. Azóta eltelt vagy húsz év, egy csepp alkoholt nem tett a szájába, és most az egyik nagy házunkat ő és a felesége vezetik. A gonosz lélek próbált sebet ejteni rajtunk, de mi összezártunk, imádkoztunk – és győztünk!”

Ezután Csaba testvér arról beszélt, hogy mernünk kell megvallani a bűneinket. „Mindenki tudja, milyen nehéz jónak lenni, becsületesen élni, nem kell megjátszanunk egymás előtt a szentet, de mindennap kellene segítsük egymást, hogy a testvérünkből szent legyen. Ferenc pápa is szentgyónáshoz járul minden héten, hogy lélekben megújulhasson” – mondta.

Az az ember, aki letérdel a gyóntatószékbe, és szembenéz a múltjával, az a világtörténelem legnagyobb embere. Akkor vagy igazán nagy, amikor térdre ereszkedsz! – zárta beszédét Böjte Csaba.

A mise végén Csaba testvér meghívta a balatonfűzfői híveket, látogassák meg erdélyi gyermekotthonukat, az ott élőket.