Bőgő babák, féltékeny nagyik

Nem akarok beszállni, de kimaradni sem tudok a nagyszülők versenyéből. Mert kölcsönösen kérdeznek: Évánál hogy érezte magát a gyerek? Nála is sír, ha ott hagyod? Nála nem? Hát, Kicsi Lány, nagyon rosszul esik, hogy Évával jobban érzed magad, mint velem. S közben látom, hogy az érzelmeit amúgy jól palástoló nagymama kis híján elsírja magát, ami persze, hogy szíven üt. A másik is érdeklődik, hogy milyen volt Lucának Ildikónál? Ott bőg szegény? (Képzeletben önkéntelenül is kihúzza magát, hogy nála bezzeg nem zokog a gyerek.) S ha ez nem lenne elég, akkor bejön a képbe a régen nem látott nagypapa, akire mindkét nagymama fúj.

Kicsi Lányt már sajnálom, mert meg kell felelnie a nagyszülők elvárásainak, akik természetesen azt szeretnék, ha kiválóan érezne magát náluk a gyerek, ha egyfolytában kacagna. Ehhez képest legutóbb még a sarkon is hallottam, hogyan zokog utánam Luca. Nyeltem a könnyeimet, menekültem, hogy ne halljam a sikítását és közben arról igyekeztem meggyőzni magam, hogy a leválás természetes velejárója az életnek és hogy pár perc múlva megnyugszik és utána már jól fogja érezni magát. Hogy el kell engednem és neki is el kell fogadnia azt, hogy nem vagyok mindig mellette.

Mert Kicsi Lány – az apját leszámítva – valóban elég tartózkodó mindenkivel szemben. Ezt viszont senki nem hiszi el addig, amíg nem akarja felvenni. Az apja vagy az én karomból, illetve a babakocsiból bárkinek széles vigyorral válaszoló gyerek ugyanis éktelen ordításba kezd, ha meg akarják fogni. Lucát hagyni kell, hogy maga közeledjen az idegen felnőtthöz. Nevezhetjük ezt szeparációs szorongásnak, de mondhatjuk azt is, hogy ilyen a természete, lassan oldódik.