A család kicsi kincse az iskolában
A gömbölyű-gügyögő kisbabánk totyogóból egyszer csak óvodás, óvodásból kisiskolás lesz, akitől már elvárjuk, hogy csendben üljön 45 percig, összeadjon és kivonjon, osszon-szorozzon, folyékonyan olvasson, teljesítményét pedig értékeljük. Szemünk fényét az iskolapadban sikerek és kudarcok egyaránt érhetik. Miként segíthetnénk legjobban őt ezen az úton?
„A gyermek fejlődése szempontjából döntő fontosságú, hogy érezze, nemcsak szeretik, hanem olyannak szeretik, amilyen.” (Hermann Alice)
Érdekes az iskola?
Gyakran hibáztatjuk a tanítás módszertanát, a gyermek teljesítményének értékelését, esetleg a pedagógus személyét, amikor azt tapasztaljuk, hogy az addig kíváncsi gyermekünknek megcsappan az érdeklődése, s jóval kedvetlenebbül teljesíti az iskolai feladatait, mint ahogy azt még szeptemberben reméltük.
Ugyanakkor érdemes tudatosítani, hogy ez bizonyos mértékig természetes folyamat, ugyanis az eddigi spontán, szabad játékon alapuló, a gyakorlati életben azonnal és jól hasznosítható ismeretszerzéssel ellentétben, az iskolában jóval szárazabb tananyagot kell elsajátítani, ami nem is mindig kapcsolódik érdeklődéséhez, a hasznosságára pedig csak hosszútávon derül fény (gondoljunk csak az írás-olvasás elsajátítására), ráadásul a gyermek teljesítményét folyamatosan értékelik is.
Vajda Zsuzsanna és Kósa Éva, a „Neveléslélektan” című könyv szerzői szerint ennek áthidalásában segíthet, ha a tanár igyekszik a tananyagot a gyermek érdeklődéséhez kapcsolódó ismeretekkel összekötni, valamint az is, ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a számára kedves embereket is érdekli, amit neki el kell sajátítania. Fontos, hogy az iskolai szubkultúra a tudásra mint értékre tekintsen, figyelembe vegye a gyermekek életkori sajátosságait és szükségleteit.
