Ha valaki egyszer kiszámolná, hogy mennyi pénzt költ egy család pelenkára, míg a gyerekek szobatisztává nem válnak, elég megdöbbentő számok jönnének ki. Ha ehhez még hozzáadjuk azt az extrém környezetterhelést is, amit az eldobható pelenkák jelentenek, a végén komolyan elgondolkozik az ember, hogy nem lehetne-e valahogy másképp csinálni, takarékosabban, és felelősebben?
A legjobb persze az lenne, ha a baba rögtön szobatisztán jönne a világra, ami sajnos nem túl valószínű, de ehhez a megoldáshoz már elég közel jár az EC-zés, ami az angol elimination communication rövidítése. Magyarul, a szülő megtanulja a gyerek jelzéseit, és a megfelelő pillanatban a bili fölé tartja, hogy oda történjenek a dolgok, ne a pelenkába. Jól hangzik, nem? És még működik is.
Roziék még az első gyerekük születése előtt, a pekingi nászútjukon találkoztak először hasonlóval, azt látták ugyanis, hogy a kínai babákat télen-nyáron meztelen fenékkel tartják. Alaposan megrökönyödtek, micsoda barbár világ ez, közszemlére teszik a babájuk popsiját, ráadásul meg is fázhat szegény. Aztán rájöttek, hogy ez messze nem öncélú, hanem, amikor észreveszi a szülő, hogy a babának üríteni kell, gyorsan elhelyezik őt a megfelelő pozícióba, és már kakilhat is (a járdára). Jó, hát ezen lehet vitatkozni, hogy mennyire higiénikus, de nyilván össze lehet szedni a gyerek után (is) a produktumot.
Utánaolvastak a dolognak, és egyre többet tudtak meg az EC-zésről. Mindezzel együtt azért elsőre Roziéknak is elég vad ötletnek tűnt, hogy ne adjanak a hamarosan megszülető első gyerekükre pelenkát. Hogy lehet ezt egyáltalán megoldani a civilizált világban?
A cikk folytatásához kattints.
