Ferenc pápa a fiataloknak: Vállaljatok kockázatot a szerelemért, az életért!

Augusztus 11-én, szombat este mintegy százezer olasz fiatal tartott imavirrasztást a római Circus Maximusban, két hónappal az „ifjúság, hit és hivatástisztázás” témájának szentelt püspöki szinódus előtt. A Szentatya szokásához híven most is párbeszédet folytatott a résztvevőkkel.

Első kérdés (két fiataltól)

Letizia:
– Kedves Ferenc pápa! Letizia vagyok, huszonhárom éves, és egyetemen tanulok. Szeretnék néhány szót szólni azzal kapcsolatban, hogy milyen álmaink vannak, és hogyan látjuk a jövőt. Amikor meg kellett hoznom azt a fontos döntést, hogy mit fogok csinálni a középiskola befejezése után, féltem elmondani, hogy valójában miről álmodoztam, mivé akarok válni, mert az azt jelentette volna, hogy teljesen feltárom magam a többiek és önmagam előtt.

Úgy döntöttem, megbízok néhány olyan felnőtt véleményében, akiknek csodáltam a foglalkozását és a döntéseit. Ahhoz a tanáromhoz fordultam, akit leginkább becsültem, a művészettanárhoz, aki a számomra leglelkesítőbb dolgokat tanítja. Elmondtam neki, hogy az ő útját akarom követni, olyan akarok lenni, mint ő. Ekkor úgy éreztem, hogy most már nem az vagyok, mint egykor, hogy elmúltak azok az idők, amikor válságban voltam, amikor féltem, hogy nem fogok munkát találni, és hogy inkább olyan területen kellene továbbtanulnom, amely jobban megfelel a piaci igényeknek. „Tanulj közgazdaságtant”, mondta nekem. Nagyon csalódott lettem. Elárulva éreztem magam az álmomban, amelyet bizalmasan megosztottam vele, amikor épp annál az embernél kerestem bátorítást, akit utánozni kívántam. Végül elindultam a magam útján, úgy döntöttem, hogy a szenvedélyemet követem, és művészetet tanulok.

Egy napon viszont az oratóriumban, ahol nevelőként dolgozom, az egyik rám bízott lány azzal fordult hozzám, hogy ő bízik bennem, és nagyra becsüli a döntéseimet. Elmondta, hogy példaképül szolgálok neki, és hogy ő is azt akarja csinálni, amit én csinálok.

Ott, abban a pillanatban döntöttem el tudatosan, hogy teljesen amellett kötelezem el magam, hogy nevelő legyek: nem akartam áruló, kiábrándító felnőtt lenni, hanem oda akartam adni az időmet és az energiámat, vállalva az ezzel járó összes nehézséget, mert hiszen egy ember rám bízatott.

Lucamatteo:
– Szentatya, amikor a jövőnkre tekintünk, általában szürke, sötét, fenyegető színekben képzeljük magunk elé. Az igazat megvallva nekem olyan, mintha egy fehér diapozitívot látnék, amelyen semmi sincs…

Néhányszor megpróbáltam magam elé rajzolni a jövőmet. De mindannyiszor olyasvalamit látok, ami nem tesz megelégedetté. Próbálom elmagyarázni: úgy gondolom, mi vagyunk azok, akik megrajzoljuk a jövőnket, de gyakorta megesik, hogy kiindulunk valami nagy tervből, egy nagy mozaikból, amelyből aztán akaratunk ellenére egymás után elveszünk egy-egy részletet, aminek eredményeként a terveink és álmaink – a másoktól és az ítéletüktől való félelmünk miatt – sokkal kisebbé válnak, mint amilyenek kezdetben voltak.

És ráadásul ott végzem, hogy olyasmit csinálok, ami nem mindig tetszik nekem…

A Szentatya válasza:
– Jó estét kívánok! Megmondom nektek az igazságot: én már ismertem a kérdéseiteket, és készítettem is egy kis vázlatot, hogy válaszoljak, de őket [a két kérdezőt] hallgatva szeretnék még néhány dolgot a leírtakhoz fűzni. Mert az a mód, ahogyan feltették a kérdésüket, meghaladja azt, ami le van írva.

Te, Letizia, kimondtál egy nagyon fontos szót, ez pedig az „álom”. És mindketten kimondtatok egy másik nagyon fontos szót, ez pedig a „félelem”. Ez a két szó egy kicsit meg fog világosítani minket.

Az álmok fontosak. Segítenek, hogy messzire tekintsünk, hogy szemünkkel átfogjuk a horizontot, hogy reményt tápláljunk minden hétköznapi tevékenységünk közepette. És a fiatalok álmai a legfontosabbak az összes álmok közül. Az a fiatal, aki nem tud álmodni, az elkábított fiatal; nem tudja megérteni az életet, az élet erejét. Az álmok felébresztenek téged, a túloldalra lendítenek, ahol a legtündöklőbb csillagok vannak, azok, amelyek eltérő utat mutatnak az emberiség számára. Lám, ti szívetekben hordozzátok ezeket a tündöklő csillagokat, amelyek a ti álmaitok: ezek a felelősségetek és a kincsetek. Úgy cselekedjetek, hogy jövőtök is legyenek! Ez az a munka, amelyet el kell végeznetek: átalakítani a ma álmait a jövő valóságává, és ehhez bátorságra van szükség, ahogyan mindkettőtöktől hallhattuk. A lánynak azt mondták: „Nem, nem: inkább tanulj közgazdaságtant, mert különben éhen halsz”; a fiúnak pedig: „igen, a terv jó, de vegyük ki belőle ezt a részt, aztán amazt…”, és a végén nem marad semmi. Nem! Bátran meg kell tenni mindent, ami hozzájárul, hogy álmaink ki ne hunyjanak. Bátornak kell lenni az akadályokkal, a nehézségekkel szemben!

Nyilvánvaló, hogy az álmoknak növekedniük is kell, meg kell őket tisztítanunk, ki kell próbálnunk és másokkal is meg kell osztanunk őket. De vajon feltettétek-e már valaha magatoknak a kérdést, hogy honnan származnak az álmaitok? Honnan származnak az álmaim? Akkor születtek, amikor néztem a tévét? Amikor hallgattam az egyik barátomat? Nyitott szemmel álmodtam? Az álmaim nagy álmok vagy kicsik, nyomorúságosak, melyek a legkisebb megelégedettséget nyújtják? A kényelem álmai, a puszta jólét álmai: „Nem, nem, jól vagyok én így, nem akarok többet.” De az ilyen álmok a halálodat okozzák majd az életben! Miattuk az életed nem lesz nagyszabású! A nyugodtság álmai, olyanok, amelyek elaltatják a fiatalokat, bátor fiatalból díványfiatalt csinálnak. Szomorú dolog díványon tespedő fiatalokat látni, akik csak nézik, hogyan halad tova az élet előttük. Mondtam már más alkalmakkor: az álmatlan fiatalok nyugdíjba mennek húsz-huszonkét évesen: milyen csúnya egy nyugállományba vonult fiatal! A nagy dolgokról álmodó fiatal viszont halad előre, nem megy egyhamar nyugdíjba. Értitek? Ilyenek a fiatalok.

A Szentírás pedig azt mondja, hogy a nagy álmok képesek arra, hogy termékenyek legyenek: a nagy álmok adnak termékenységet, azok képesek a béke terjesztésére, a testvériség terjesztésére, az öröm terjesztésére, mint ma; lám, ezek nagy álmok, mert mindenkire „mi”-ként gondolnak. Egyszer egy pap megkérdezte tőlem: „Meg tudná-e mondani, mi az »én« ellentéte?” Én pedig beleestem a csapdába, naivan azt válaszoltam: „Az »én« ellentéte a »te«.” „Nem, Atyám, ez a háború alapja. Az »én« ellentéte a »mi«.” Ha azt mondom: az ellentét te vagy, akkor háborút indítok; ha azt mondom, hogy az egoizmus ellentéte a „mi”, akkor békét teremtek, közösséget építek, a barátság, a béke álmait valósítom meg. Gondoljatok csak bele? Az igazi álmok a „mi” álmai. A nagy álmok inkluzívak, bevonnak másokat, extrovertáltak, új életet szülnek. És a nagy álmoknak ahhoz, hogy ilyenek legyenek, szükségük van egy kimeríthetetlen reményforrásra, valami Végtelenre, amely belülről hajtja és kitágítja őket. A nagy álmoknak szükségük van Istenre, hogy ne váljanak hiú ábránddá vagy a mindenhatóság tébolyává. Álmodhatsz nagy dolgokat, de egyedül veszélyes, mert a mindenhatóság tébolyába eshetsz. De ha együtt vagy Istennel, akkor ne félj! Haladj csak előre! Álmodj nagyot!

A cikk itt folytatódik.